Századunk, 1932
Kortörténeti jegyzetek - Nagy Lajos: Magyar város 1932-ben
Kortörténeti jegyzetek óta folyik: Kalap-ucca, Trombitás-ucca, Alma-ucca, — az ilyen nevek sorra megszűntek s lettek belőlük: Gróf Edelsheim-Gyulay Lipót-ucca, Báró Wenckheim Fedor-ucca, Westermayer Kamill-ucca. Hiába volt a régi utcaneveknek történelmi, néplélektani motivációjuk, például: Háromrózsa-ucca, — mert az uccai korcsmárosnak három szép Hiánya volt, vagy Félcsizmasor, — mert végig csizmadiák laktak benne, de csak az egyik oldalán. De csak a modern házakkal szegélyezett, kövezett uccák nevei estek áldozatul a konstruktivista buzgásnak, ha szegények uccái, sáros testükkel, vályogtalan viskóikkal nem mutatkoztak méltóaknak, hogy grófok, bárók, volt polgármesterek és plébánosok nevére hallgassanak, ezek megmaradtak Harcsa-uccának, Tófenék-uccának. Sőt a névtelen uccák is, ha szegények uccái, mind egyszerű, régimódi neveket kaptak: Virág-ucca, Tutanucca, Szegények uccái! Csodálatos, miből hová zuhan az ember, ha a kőházas, aszfaltozott-kövezett Potemkin-részekről háromszáz lépésnyire elsétál. Az úttest már kövezetlen, a talaj puha, fekete föld, nedves időben úszó sár, autónak, kocsinak alig járható. Egy helybeli úriember elmondja, hogy az ő nővérei úgy jártak bálba, hogy kiöltözve egy rocskába álltak s a rocskákat két-két férficseléd cipelte. A kerékvágások 30—50 centiméter mélyek. Ezen a területen a házak mindinkább vityrlókká válnak. A város egy nevezetességszámba menő részében már uccák sincsenek, szeszélyes sikátorok tekergőznek szédülten, a nádfedelű, vályogfalú putrik egymás hegyén-hátán, alacsonyak, görbék, düledezők, ablakaik kicsinyek, udvaruk nincs, az egyes házakat elválasztó szabad területek kisebbek, mint maguk a házak, a házak mellé mintegy melléjük ragasztott kis ketrecszerű pótépítmények A kerítések mindenütt régi, korhadó deszkák (az egész városban vasrácskerítés mindössze ha tíz van). Olyan ez az egész halmazat, mintha csak valamikor lett volna egy szegény, de épkézláb falu, de az Isten fölemelte a tenyerével, talán hogy máshová tegye s azután az egészet leejtette. A sikátorok szűk kis útvesztők, nevük nincs, csupán a városrész nevét s a ház számát mutatják a kiszögezett táblák. Ha itt tűz ütne ki! Fantasztikus méretűvé vállhatna fél óra alatt. Pedig a városban két tűzoltóság is van, teljes fölszereléssel, autókkal. De az autók ide be sem juthatnak. És honnan vennék az elégséges vizet? Húsz-harminc házra esik egy közös kút. . . Csatornázás itt s általában a Potemkin-részeken kívül eső területeken nincs. Szennyvíz-gyűjtő medencéket ástak, emésztő-gödröknek nevezik őket, de az emésztő-gödröknek nem elég jó a gyomruk, gyengén emésztenek s gyakran fölfakad a szennyvíz, kietlen kis tócsákat képezve. Mi lehet itt a házakban, belül a falakon? Az éjjeli menedékhely ehhez képest világvárosi grandhotel. A helybeli amatőr geográfus, aki egyszersmind főtisztviselő is és akiinek lelke a konstruktivizmus szüntelen gyakorlásában már úgy kikérgesedett, mint a paraszt tenyere a szántásban, így ír: „Igazi városalja. A kis házikók (házikók!) egyikéből-másikából a szobából mindjárt az uccára lép az ember. Udvar nincs. Már az rangot, módot jelent, ha gádor is van a ház előtt, melyet gazdája az idegen szemek kíváncsisága elől sűrű léccel véd.'' Egy kitűnő ismerősöm, aki újra és újra elkalauzol a külvárosba, annak festői szépségét magyarázza, — de valahogy hasonlít ez a magyarázat ahhoz, amikor a klinikán egy áttételes rákos daganatrendszerre azt mondják: szép eset. De ő erősítgeti: „Ne hidd, hogy ennek a szörnyű „szép" terepnek a lakói szomorú és boldogtalan emberek, szegényesen ugyan, de megélnek. Iparosok, földművesek, kubikusok, halászok. Cigányosan bohém a kedélyük, magyarok ezek, nem oroszok. A házakban van rádió, összejárnak egymáshoz, citeráznak, él-elmidalnak." És csakugyan egy futball-pályát is látok, melyet most víz borít, s egy bennszülött fiatalember magyarázza: ha megmarad a víz, akkor a nyáron pólót fognak játszani.. . Még egyszer: ha itt