Ifjú Kommunista, 1970. (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-10-01 / 10. szám
A klasszikus zene és a mai közönség Beszélgetés dr. Ujfalussy József Kossuth-díjas zenetudóssal, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárával A Budai Vár nevezetessége, az építészeti, történelmi és képzőművészeti értékek mellett, a Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete. A Zenetudományi Intézet nemrég alakult, a Bartók Archívum munkáját folytatja. Az intézet könyvtárában fogadott dr. Ujfalussy József, akinek munkásságát nemcsak a művészetek és a művészetekkel foglalkozó társadalomtudományok művelői ismerik és tisztelik, hanem a zeneművészet és a zeneesztétika iránt érdeklődő laikusok is. Ujfalussy József életében, a tudományos és pedagógiai tevékenység mellett, jelentős szerepet játszott a zeneművészetet népszerűsítő, tudományosan megalapozott ismeretterjesztés. — Nem egy helyütt olvashattuk már nyilatkozatait Ujfalussy elvtársnak a muzikológusok tudományos munkájának és ismeretterjesztő tevékenységének egységéről. Ugyanilyen magától értetődő az előadóművészi gyakorlat és az ismeretterjesztés egysége is? Hogyan vélekedik az előadóművészek esetleges népszerűsítő munkájáról? — Nagyon fontosnak találom, hogy az előadóművésznek is legyen szavakkal megfogalmazott mondanivalója a művekről. Nálunk ez az ismeretterjesztési gyakorlat többségében még idegen. Elterjedt az a nézet, hogy a „zenét csinálni kell, nem pedig beszélni róla”. Ez így megfogalmazva, majdnem azt mondhatnám, egyfajta szakmai arisztokratizmus. A zene élő, eleven élmény, szükségszerűen az egész élet minden vonatkozásához kapcsolódik, gazdag asszociációs kört idéz fel, amiről van mit mondani, ha valaki ezeket az élményeket át is gondolja és közölni tudja. Természetesen, ha az előadóművész ilyen feladatra vállalkozik, nem árt bizonyos gyakorlatot és tájékozottságot szereznie ebben a vonatkozásban is. Leonard Bernstein tevékenysége jó példa erre. — Nemrég olvastam a Morning Star zenekritikusának egyik könyvbírálatát. A bírált könyv írója, az ún. afro—amerikai zenei irányzatot tartja a század igazi muzsikájának, hivatkozva a jazz és a szórakoztató műfajok óriási tömegbázisára. A klasszikus zene — úgymond — elszakadt a ma emberétől. Milyen érvekkel lehet meggyőzően cáfolni ezt az igen elterjedt véleményt? — Tényleg nagyon divatos vélemény: a XX. század tulajdonképpeni zenéje az ún. közhasználatú műfajokban testesül meg. Ha ez valóban így van, annál rosszabb a XX. századnak. De ez nem így van. Sántít az egybevetés már ott is, hogy egyenlőségjelet tesz a jazz és más könnyűzenei műfajok közé. A klaszszikus jazz ugyanis olyan rétege a XX. század zenei köztudatának, amely a társadalmi értékeknek feltétlenül egy magasabb fokára ért el, már csak azáltal is, hogy színvonalas művelése igen nagy mesterségbeli tudást kíván. Úgy hiszem, hogy a klasszikus jazz művelői és hívei már egy bizonyos szűkebb és igényesebb réteget képviselnek a zenei közösségben is. Szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a klasszikus jazz hívei könnyen találnak kapcsolatot a történelmi komolyzene egyes rétegeivel, így pl. a barokk zenével. Abban igaza van az említett könyvnek, hogy a hagyományos történelmi műfajokból továbbfejlődő ún. komolyzenének nincsenek kitapintható és könnyen érzékelhető gyökerei a tömeges műfajokban. Itt azonban szeretnék valamiről megfeledkezni a tömeges műfajok hívei. Arról tudniillik, hogy a különböző műfajok milyen funkciót tölthetnek be egy társadalom életében. Ezek az ún. tömegműfajok egyre inkább a használati, élvezeti cikkek, sőt kábítószerek funkciójára vállalkoznak és mint nagy társadalmi átalakulás idején, rendszerint a társadalmi értékrendet a használati értékek színvonalára degradálják. A katarzist extázissal próbálják pótolni, tehát a dolog nem egyszerűen úgy áll, hogy a XX. sz. komolyzenei törekvéseinek nincs tömegbázisa, hanem egy kicsit fordítva is igaz: a XX. század legszélsőségesebb tömegzenei megnyilvánulásai, nem utolsósorban kereskedelmi érdekekből szított hisztéria hatására, lemondanak az európai művészet eszmei tradícióinak folytatásáról. Ennek természetesen nagyon messzemutató társadalmi és történelmi okai vannak, de a kérdés felvetése, ahogyan a tömegzenei narkózis apostolai felvetik, egyoldalú és kártékony. Nem lehet büntetlenül letagadni az emberiség nagy értékeit a társadalom hatalmas tömegei előtt. — Különösen sok szó esik mostanában a beatzene funkciójáról, társadalmi gyökereiről. Tényleg van ekkora jelentősége a beatnek? — Beat... E körül az áramlat körül veszélyes ködösítés folyik. Az az ijesztő, hogy ezt a hangulatot, amelynek bizonyos reális társadalomlélektani gyökerei nálunk is vannak, az ifjúság körében mesterségesen szítják. Hallatlanul veszélyesnek tartom például azt a zajos propagandát, amely a tömegkommunikáció eszközeivel igyekszik ifjúságunknak bebeszélni, hogy a beat az ő sajátos művészete. Ez egyszerűen nem igaz! Az ifjúság az emberiség egész humán tradíciójának örököse és a felnőtt társadalom felelős érte, hogy e jogos örökséget birtokába juttassa. Azt is meg lehet érteni, hogy a nem muzsikus értelmiségiek egy elég tetemes rétege különböző okokból, talán néha a népszerűtlenségtől való félelemből, lelkesen igyekszik túltenni a teenagereken a beat jelentőségének magasztalásában. Mondom, megérteni lehet, de helyeselni nem. Éppen itt volna, egyebek között, rendkívül fontos szerepe a KISZ- kluboknak, amelyek a maguk intim kereteikben segíthetnek megteremteni a tömegműfajok és a nagy történelmi tradíciók, az azt folytató művészi élmények érintkezésének, kölcsönhatásának módszereit. Vannak ugyanis jelek, hogy a fiatalok egy része szívesen hallgatna komoly zenét, de a középszerűség terrorja megfélemlíti őket. — Úgy tapasztaljuk általában, hogy a fiatal képző- és iparművészek sokkal jártasabbak esztétikai, filozófiai és szociológiai kérdésekben, mint az átlag muzsikus. Segíthetnek-e ők a zenei közízlés fejlesztésében? — Amennyiben építészek, képző- és iparművészek a napi életszükségletekkel való állandó kapcsolatuk révén személyükben is közvetlenebbül élik át újra meg újra a tömegigény és az esztétikai normák egyeztetésének problémáját, természetesen igen sokat segíthetnek ebben a munkában, és sokszor segítenek is. Hiszen a környezetkultúra sokat hangoztatott elve előbb-utóbb szükségszerűen a zenei környezetet is magába foglalja és így majd közben tűrhetetlenné válik, hogy kulturált környezetben, színvonalas vizuális élményekkel körülvett emberek igénytelen zene áradatában éljenek. — Úgy hiszem, hogy a fiatalok éppen fiatalságuknál fogva könnyebben találnak kapcsolatot a kortárs művészetekkel. Ez a természetes, ösztönös kapcsolat bizonyosan elvezet a történelmi alkotások megértéséhez. Hangversenyéletünket ugyanakkor gyakorta éri a vád, hogy túlságosan muzeális, nem kielégítő a mai művek és a régi stílusok alkotásainak játszottsági aránya. Jogos ez az elmarasztalás? — Zenészeink és intézményeink gyakorlata sajnálatosan tradicionális. Ez a veszélye a zene hivatásos művelőinek mindig is fennállt. Ilyenkor a zene megújítását a társművészetek hasznosan inspirálhatták. Ez volt az útja Debussynak, Schönbergnek. Az is szükséges, hogy a hivatásos muzsikus ne zárkózzék be napi 6—8 órás gyakorlásába, hanem jól ismerje az őt körülvevő társadalom egész zenei, művészeti életét, magatartását. KLENJÁNSZKY TAMÁS