Ifjúmunkás, 1968 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1968-01-05 / 1. szám
Hírek egy kapusszobából Tűz duruzsol a sarokban, ketyeg egy vén falióra, hallgat a telefon, csak valami kósza huzat zörrenti néha meg a felakasztott kulcsokat. Újságot olvas éppen egy asszony, a szolgálatos kapus. Viszonylag csöndes délután van, ilyenkor hivatalos ember ritkán lépi át a marosvásárhelyi művészeti iskola fiúbentlakásának küszöbét. Látom, jöttömet furcsának is találja az asszony, de azért megengedi, hogy leüljek, aztán beszélgetünk.) — Hat éve dolgozom itt, igen, hat éve. László Idának hívnak, a társam, a másik kapus Kékesi Anna, de ha érdeklődni akar, én javasolom magának Groskopf Rozáliát, aki a legrégibb ebben a bentlakásban, ő a takarítónő. Nekünk a feladatunk ugye az, hogy figyelemben tartjuk a gyerekeket, pótoljuk a szülőket, amennyire lehet a szülőt pótolni ugye, ha látom, hogy betegek, vagy öltözékük nem való az időjáráshoz, olyankor szól az ember nekik, hogy te, neked valami bajod van, menj az orvoshoz, vagy te, ne menj így, elkap a grippa, ezekkel foglalkozom, mi ugye itt vagyunk a kapunál, nézzük, ki jár be, mit keres, telefonértesítéseket adunk át, fürdésnél bemelegítünk, a rendet figyeljük, a tisztaságot ugye, hogy minél rendebb legyen. Gyerek van száztizennégy, háló négy, egy fürdő, gyakorló négy, egy betegszoba, tanulóterem kilenc. Itt lakik még Trózner Sarolta aligazgató elvtársnő két szobában, zúgolódnak is a gyerekek, szóval nem ellene, hanem azért, mert nincs elegendő terem, mert nem adnak lakást neki, hát ebben ugye igazuk is van, mert már rég itt lakik, s itt lakni sem valami kellemes. Van két nevelő, Nagy Miklós és Zöld Gábor. Nappal nincs itt senki, este negyed tízkor jön az egyik nevelő, itt marad éjjelre, a tizenkettesben lakik, az az ők szobájuk. (Hűlés miatt fekszik Oláh István tizenegyedikes tanuló a betegszobában, levelet ír Apácára, szüleinek. Kürtök, hegedűk hangja hallszik a közeli termekből, kérdem, nem kellemetlen-e betegen hallgatni e sokféle muzsikát ?) — Nem tud különösen idegesíteni, gyakorolnak a fiúk, érthető. Csak az a kellemetlen, amikor itt a szobában zúg a varrógép, mert itt varrnak sokszor, de ez is érthető, mert nincs hol varrjanak. Itt a koszt körül van a legnagyobb baj a reggeli s a vacsora egyhangú, tea, kávé, tea, kávé, sokszor az is odakozmázik, nem lehet meginni. Diákgyűlésen panaszkodtak a múltkor, hogy a Bolyaiban jobb a koszt ugyanannyi pénzért. A vasalás is egy nagy probléma, egy vasaló van, terem pedig erre nincs, van, akkor ne avatkozz bele! Ez szerintünk nem jól van így. — A koszt Abból a gyűlésből lehetne talán kiindulni. Fölvetettük a koszt egyhangúságát, hogy néha van egy leves, a második hiányzik, jön a tészta. Meg hogy az edények pisz*kosak. Egész őszön gyümölcs nem volt. Azt mondják erre, nagyzolunk, otthon még ilyent se kaptunk. Ha nem tetszik, fiam, menj más iskolába, ilyenekkel jönnek, nem lehet a dolgot megbeszélni. — Az ember nem érezheti otthonának ezt a bentlakást. Reggel félhatkor elmegyünk, délután kettőtől háromig el lehet menni a szekrényekig, azután, ha óra vagy szilencium nincs, lehet csavarogni, ácsorogni a főtéren, a lozinplikkes bódék előtt, de bemenni nem lehet. Azzal érvelnek, hogy zavarjuk az órákat, mert itt délután tanítás van. Ha van a kezünkben blokk, akkor bejöhetünk, de utána el kell menni. — Az a legnagyobb baj, hogy igazunkat nem tudjuk bebizonyítani. Ha érvelünk igazunk mellett, szemtelennek titulálnak. Számunkra megalázó egy frijelentés, mely nem törődik az igazsággal. Ezeket a dolgokat a bentlakási viszonyokra értjük, az iskola jó, a szaktanárokat szeretjük, esténként, míg villanyt oltanak, gyönyörű vitákat rendezünk művészeti kérdésekről, komoly a társaság, mindenki dolgozik, haladni akar. Van egy állandó kiállítása az iskolának, a legtehetségesebb tanulók a nyilvánosság elé léphetnek. Csak egy jó, otthonos vitri hiányzik. Éreztem, nincs elég szavam (Elbúcsúztam a fiúktól, gondol’ tam, felmegyek a tizenkettesbe, beszélek a nevelővel. Amint felérek a lépcsőn, s szétnézek egy kicsit, hallgatom a polifon muzsikát, elébem toppan az aligazgatónő. Láttam, fáradt a napi munkától, s a lépcsőktől, nem is számítottam kedélyes esti csevegésre, de azért meglepett az a hang, ahogyan rám szólt.) — Maga mit keres itt ? Szóval az újságtól... És itt akar aludni ? Nem. Rendben van. De beszélt az igazgató elvtárssal ? Szóval holnap beszél. És különben mit akar ? Ha akarja, beszélhetünk holnap tizenkettőkor, de nem, holnap nem, esetleg holnapután. Tíz perc. Rendben van, akkor várjon meg ebben a teremben.Papírból hamutartót rögtönöztem magamnak az üresnek látszó teremben, terelgettem a gondolataimat, gallérom megigazítottam, nehogy valami kivetnivalót fedezzen fel rajtam az aligazgatónő, úgy vártam idegesen, nem bírtam az asztalon doboló ujjaimmal. Aztán jött, leültünk és imigyen beszélgettünk :) — Milyen alapon, mi célból jön ilyenkor hozzánk, újságíró elvtárs ? Szóval csak úgy, rajtaütésszerűen... (Próbáltam megmagyarázni, hogy nem rajtakapni akarok senkit, csak éppen megismerni az itteni bentlakási életet, már voltam napközben is, de akkor csak a kapust és a betegeket találtam itt, ilyenkor a legmegfelelőbb, este, amikor hazajönnek a diákok.) — Tizenegy éve elmúlt, hogy itt lakom, azóta letettem kérvényt, kérvény után, semmi. Képzelje el, ahhoz, hogy egy húshoz érjek, végig kell mennem a folyosón a diákok között. De a dolog másik oldala, hogy megszerettem ezeket a diákokat, engem nem idegesítenek a muzsikáik, s hogy összevesztem velük, az is furcsa. Tizennyolc éve itt ebédelek, a tanárok háromnegyed része itt ebédel, ugyanazon a koszton. Ez nem egy vendéglői koszt, természetesen vannak gyengébben sikerült ebédek. Tudja azt, hogy mi az, viramentre főzni ? Tudja azt, hogy azok a gyerekek, akik nincsenek hozzászokva a jó kajához, azok inkább panaszkodnak ? Abban az üzletben, ahol viramentre vásárolunk, nem lehet kapni tésztát, csak makarónit? A diákok nem szeretik az adminisztrátort. Tavaly az egyik portás megmotozta, úgy jutott a fülembe, hogy valamit vitt haza. Nekem egy szegény tanárnő volt az anyám, de jól főzött, ezzel az itteni koszttal mégis meg vagyok elégedve. Ha ellenkezőleg vélekednek a diákok, akkor a diákoknak nagyon gyenge judiciuma van, kérem. .. (Éreztem, nincs elég szavam, nem mertem vitatkozni, összeszedtem magam és kézcsókkal búcsúztam. Beléptem a nevelői szobába, de nem tudtunk szót váltani, már jöttek a koncertről hazatérő diákok, néhányan engedélyt kértek a belépésre, és elkezdődött egy újabb beszélgetés.) — Horváth Jenőnek hívnak, ért vagyok az iskola legrosszabb diákja. Legalábbis így tartják rólam, nekem más a véleményem. Azért jöttünk ide, hogy valami mesterséget tanuljunk, kérem, nincs elég gyakorlási lehetőség. Hétkor befejeződik a tanítás, szeretnénk gyakorolni néha szilencium alatt is, az osztályfőnök csak kettőnek engedte meg, a többiekben nem bízik. Pedig nem lógnék el az időt, higgye el, utolsó évesek vagyunk, tudjuk, mivel jár a fölvételt. (Horváth nem tudja folytatni, az aligazgatónő jobbnak látta, ha ide is eljön és elmondja véleményét.) ■— A kosztot illetően, kérem, még volna valami megjegyeznivalóm, ha nem zavarom a társaságot. Van egy szekerünk és lovunk, nem engedik be a milicisták az Eminescu utcába, néha van úgy, hogy az embereink hátukon hordják a húst. De hadd tegyek fel nektek egy kérdést : emlékezzek még arra a bizonyos gyűlésre ? Mi rákiabáltunk, ez igaz. De miért ? Na, mondd meg te például, aki egy tárgyilagos gyerek vagy. Na, miért ? Mert olyan stílusban kezdett beszélni, hogy rá kellett kiabálni. Emlékeztek egy másik esetre, amikor egy cédula volt kifüggesztve a kantinban, amelyre az volt írva, hogy fejezzék be, kérem, a zsíros kenyeret kávéval ? Na hát nekem eznem kell, ez a hang, mit is kínlódom veletek, amikor rosszak vagytok, mint a bűn. Na, most mondjátok meg, ha jobb a koszt a Bolyaiban, akkor mért nem esznek a tanárok a Bolyaiban ? — Az a helyzet, Sárika néni, hogy ott már nincs hely... — Látjátok, gyerekek, azt mondjátok nekem, Sárika néni, én néni játszom meg az igazgatót, de én nem vélekedek így. Én kívánom neked, Horváth, hogy olyan kosztot egyél, fiacskám, máshol is, ha elmész, mint amilyent itt ettél. — Az nem lenne jó, Sárika néni, ha... — Ti néktek is ez a véleményetek, gyerekek ? — Hát a reggeli s a vacsora olyan, hogy nem lehet minősíteni. — Egy biztos, gyerekek. Én ikszszer előveszem az adminisztrátort, de nincs mit cselekedni. Persze, hogy hús, krumpli, hús, krumpli, a húsban van a rengeteg kalória, ma például puding volt, vagy tegnap volt puding ? Sokszor van babfőzelék, de miért ? Mert abban is rengeteg kalória van, Horváth fiam. — A gyűlés után jobb volt a kaja, legalábbis éreztük egy kicsit a hatását. — A felügyelő elvtársnak mi a véleménye ? —■ A kenyér rossz, kérem. — Horváth, te panaszkodó!, hogy vinni kell a kést, villát étel után elmosogatni. Hogy megnyugtassalak, Kolozsváron voltam a dialógon, hát ,,abban az ottani csodálatos kantinban éppen úgy vittem a kést, a villát, s itthon éppen én proponáltam ezt a módszert. — Az a helyzet, Sárika néni — szól közbe valaki —, hogy amikor Horváthot ki tetszett tenni abból a hálóból, ez feldúlta a lelkivilágát. — Nekem mindegy, Horváth fiam,hogy felborult-e a lelkivilágod, vagy pierii borult fel. Az az elvem, hogy abban a hálóban csakis válogatottgyermekek legyenek. — Hát nem úgy kellene, most már ne tessék haragudni, hogy a jobbak között legyenek a rosszak is, hogy nevelődjenek ? — Nagyon félek, hogy nem. Summa summárum, én helyettetek nem foglalkoznék ilyen problémákkal, semmi mást nem csinálnék a ti helyetekben, csak azt, hogy este összeszedném a gondolataimat, holnap mit is csináljak, hogy rendezzem a dolgaimat. Én most elmegyek, de arra kérlek benneteket, próbáljatok tárgyilagosabbak lenni. (Aztán sikerült beszélnem a nevelővel is, aki nagyjából ezeket mondta .) — Vasárnaponként mi osztjuk ki a hideg ételt, ez nem a mi kötelességünk. Az is helytelen, hogy itt, a fiúbentlakásban csak női személyzet van, a lányoknál csupa férfi. Bizony, azok már nagyok, megy a kapus gázt oltani, ez az, ők pedig... szóval mosakodnak, ez az.. .Valóban nem ideális, hogy egy bentlakás egyben iskola is legyen. Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy nem érezhetik otthonosan maguk a művészeti iskola bentlakó tanulói. Ezen egyelőre nehéz lenne segíteni. A bentlakás vezetőségének azonban gondolkoznia kellene, hogy miképpen orvosolhatná a tanulók JOGOS panaszait, hiszen, ha alaposan megvizsgáljuk, ilyent is találni az elhangzottak között. Egymás közös meghallgatása és megértése után pedig jó lenne, ha egyet akarna a bentlakás bizottság, a KISZ-szervezet s az iskola vezetősége. Közösen talán sok olyan megoldást találnának, amelyekkel otthonosabbá, meghittebbé tennék a bentlakók életét. Ha ez megtörténik, akkor diákotthonával is méltó lenne jó hírnevéhez a marosvásárhelyi művészeti iskola. Elekes Ferenc : Jöttek hívatlanul (Este, fél tíz. A nyolcas háló előtermében találom Miklós Károly, Bodó Levente, Miklós András, Bocskai Vince tizenegyedikes tanulókat. Mondom, miért jöttem, valaki máris rohan Farkas Viorel után, aki a diákbizottság elnöke. Vele jönnek még négyen-öten, hozzák a székeket, leülünk körbe, mindenki beszélni akar.) — Nagyok vagyunk már, maholnap elmegyünk innen, de azért szeretnék, ha addig is szavunk lenne néha. Mert ha egy problémát felvetünk, nem azt keresik, hogy azt meg lehet-e oldani, vagy nem, se azt nem mondják, hogy nem lehet, vagy lehet, hanem azt mondják, mert nem mentünk traktoristának, ha itt nem tetszik az élet. Ez az igazság. Az idén például jött egy gyerek, külön fektették, úgy látszik, pártolt gyerek, az ügyet felvetettük a diákegyűlésen, ránk ordítottak, hogy ez az ügy nem ránk tartozik. Van-e ágyad ? — kérdezték. Van. No, ha Ifjúmunkás