Ifjúmunkás, 1968 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-05 / 1. szám

Hírek egy kapusszobából­ ­Tűz duruzsol a sarokban, ketyeg egy vén falióra, hallgat a telefon, csak valami kósza huzat zörrenti néha meg a felakasztott kulcsokat. Újságot olvas éppen egy asszony, a szolgálatos kapus. Viszonylag csön­des délután van, ilyenkor hivatalos ember ritkán lépi át a marosvásár­helyi művészeti iskola fiúbentlaká­sának küszöbét. Látom, jöttömet furcsának is találja az asszony, de azért megengedi, hogy leüljek, az­tán beszélgetünk.) — Hat éve dolgozom itt, igen, hat éve. László Idának hívnak, a tár­sam, a másik kapus Kékesi Anna, de ha érdeklődni akar, én javasolom magának Groskopf Rozáliát, aki a legrégibb ebben a bentlakásban, ő a takarítónő. Nekünk a feladatunk ugye az, hogy figyelemben tartjuk a gyerekeket, pótoljuk a szülőket, amennyire lehet a szülőt pótolni ugye, ha látom, hogy betegek, vagy öltözékük nem való az időjáráshoz, olyankor szól az ember nekik, hogy te, neked valami bajod van, menj az orvoshoz, vagy te, ne menj így­­, elkap a grippa, ezekkel foglalko­zom, mi ugye itt vagyunk a kapunál, nézzük, ki jár be, mit keres, tele­fonértesítéseket adunk át, fürdésnél bemelegítünk, a rendet figyeljük, a tisztaságot ugye, hogy minél ren­­debb­ legyen. Gyerek van száztizen­­négy, háló négy, egy fürdő, gyakor­ló négy, egy betegszoba, tanulóte­rem kilenc. Itt lakik még Trózner Sarolta aligazgató elvtársnő két szo­bában, zúgolódnak is a gyerekek, szóval nem ellene, hanem azért, mert nincs elegendő terem, mert nem adnak lakást neki, hát ebben ugye igazuk is van, mert már rég itt lakik, s itt lakni sem valami kelle­mes. Van két nevelő, Nagy Miklós és Zöld Gábor. Nappal nincs itt senki, este negyed tízkor jön az egyik nevelő, itt marad éjjelre, a tizenkettesben lakik, az az ők szobá­juk. (Hűlés miatt fekszik Oláh István tizenegyedikes tanuló a betegszobá­ban, levelet ír Apácára, szüleinek. Kürtök, hegedűk hangja hallszik a közeli termekből, kérdem, nem kel­­lemetlen-e betegen hallgatni e sok­féle muzsikát ?) — Nem tud különösen idegesíteni, gyakorolnak a fiúk, érthető. Csak az a kellemetlen, amikor itt a szobában zúg a varrógép, mert itt varrnak sok­szor, de ez is érthető, mert nincs hol varrjanak. Itt a koszt körül van a legnagyobb baj a reggeli s a va­csora egyhangú, tea, kávé, tea, ká­vé, sokszor az is odakozmázik, nem lehet meginni. Diákgy­űlésen panasz­kodtak a múltkor, hogy a Bolyaiban jobb a koszt ugyanannyi pénzért. A vasalás is egy nagy probléma, egy vasaló van, terem pedig erre nincs, van, akkor ne avatkozz bele! Ez szerintünk nem jól van így. — A koszt Abból a gyűlésből le­hetne talán kiindulni. Fölvetettük a koszt egyhangúságát, hogy néha van egy leves, a második hiányzik, jön a tészta. Meg hogy az edények pisz­*­kosak. Egész őszön gyümölcs nem volt. Azt mondják erre, nagyzolunk, otthon még ilyent se kaptunk. Ha nem tetszik, fiam, menj más iskolá­ba, ilyenekkel jönnek, nem lehet a dolgot megbeszélni. — Az ember nem érezheti ottho­nának ezt a bentlakást. Reggel fél­hatkor elmegyünk, délután kettőtől háromig el lehet menni a szekré­nyekig, azután, ha óra vagy szilen­­cium nincs, lehet csavarogni, ácso­­rogni a főtéren, a lozinplikkes bó­dék előtt, de bemenni nem lehet. Azzal érvelnek, hogy zavarjuk az órákat, mert itt délután tanítás van. Ha van a kezünkben blokk, akkor bejöhetünk, de utána el kell menni. — Az a legnagyobb baj, hogy iga­zunkat nem tudjuk bebizonyítani. Ha érvelünk igazunk mellett, szemte­lennek titulálnak. Számunkra meg­alázó egy frijelentés, mely nem tö­rődik az igazsággal. Ezeket a dolgo­kat a bentlakási viszonyokra értjük, az iskola jó, a szaktanárokat szeret­jük, esténként, míg villanyt oltanak, gyönyörű vitákat rendezünk mű­vészeti kérdésekről, komoly a társa­ság, mindenki dolgozik, haladni akar. Van egy állandó kiállítása az iskolának, a legtehetségesebb tanu­lók a nyilvánosság elé léphetnek. Csak egy jó, otthonos vitri hiányzik. Éreztem, nincs elég szavam (Elbúcsúztam a fiúktól, gondol­’ tam, felmegyek a tizenkettesbe, be­szélek a nevelővel. Amint felérek a lépcsőn, s szétnézek egy kicsit, hall­gatom a polifon muzsikát, elébem toppan az aligazgatónő. Láttam, fá­radt a napi munkától, s a lépcsők­től, nem is számítottam kedélyes es­ti csevegésre, de azért meglepett az a hang, ahogyan rám szólt.) — Maga mit keres itt ? Szóval az újságtól... És itt akar aludni ? Nem. Rendben van. De beszélt az igazgató elvtárssal ? Szóval holnap beszél. És különben mit akar ? Ha akarja, be­szélhetünk holnap tizenkettőkor, de nem, holnap nem, esetleg holnap­után. Tíz perc. Rendben van, akkor várjon meg ebben a teremben.­­Papírból hamutartót rögtönöz­tem magamnak az üresnek látszó te­remben, terelgettem a gondolatai­mat, gallérom megigazítottam, ne­hogy valami kivetnivalót fedezzen fel rajtam az aligazgatónő, úgy vár­tam idegesen, nem bírtam az aszta­lon doboló ujjaimmal. Aztán jött, leültünk és imigyen beszélgettünk :) — Milyen alapon, mi célból jön ilyenkor hozzánk, újságíró elvtárs ? Szóval csak úgy, rajtaütésszerűen... (Próbáltam megmagyarázni, hogy nem rajtakapni akarok senkit, csak éppen megismerni az itteni bentla­kási életet, már voltam napközben is, de akkor csak a kapust és a be­tegeket találtam itt, ilyenkor a leg­megfelelőbb, este, amikor hazajön­nek a diákok.) — Tizenegy éve elmúlt, hogy itt lakom, azóta letettem kérvényt, kér­vény után, semmi. Képzelje el, ah­hoz, hogy egy húshoz érjek, végig kell mennem a folyosón a diákok között. De a dolog másik oldala, hogy megszerettem ezeket a diáko­kat, engem nem idegesítenek a mu­zsikáik, s hogy összevesztem velük, az is furcsa. Tizennyolc éve itt ebé­delek, a tanárok háromnegyed része itt ebédel, ugyanazon a koszton. Ez nem egy vendéglői koszt, természe­tesen vannak gyengébben sikerült ebédek. Tudja azt, hogy mi az, vira­­mentre főzni ? Tudja azt, hogy azok a gyerekek, akik nincsenek hozzászok­va a jó kajához, azok inkább pa­naszkodnak ? Abban az üzletben, a­­hol viramentre vásárolunk, nem le­het kapni tésztát, csak makarónit? A diákok nem szeretik az adminiszt­rátort. Tavaly az egyik portás meg­motozta, úgy jutott a fülembe, hogy valamit vitt haza. Nekem egy sze­gény tanárnő volt az anyám, de jól főzött, ezzel az itteni koszttal mégis meg vagyok elégedve. Ha ellenkező­leg vélekednek a diákok, akkor a diákoknak nagyon gyenge judiciu­­ma van, kérem. .. (Éreztem, nincs elég szavam, nem mertem vitatkozni, összeszedtem magam és kézcsókkal búcsúztam. Beléptem a nevelői szobába, de nem tudtunk szót váltani, már jöttek a koncertről hazatérő diákok, néhá­­nyan engedélyt kértek a belépésre, és elkezdődött egy újabb beszélge­tés.) — Horváth Jenőnek hívnak, ért vagyok az iskola legrosszabb diákja. Legalábbis így tartják rólam, nekem más a véleményem. Azért jöttünk ide, hogy valami mesterséget tanul­junk, kérem, nincs elég gyakorlási lehetőség. Hétkor befejeződik a ta­nítás, szeretnénk gyakorolni néha szilencium alatt is, az osztályfőnök csak kettőnek engedte meg, a töb­biekben nem bízik. Pedig nem lóg­nék el az időt, higgye el, utolsó éve­sek vagyunk, tudjuk, mivel jár a fölvételt. (Horváth nem tudja folytatni, az aligazgatónő jobbnak látta, ha ide is eljön és elmondja véleményét.) ■— A kosztot illetően, kérem, még volna valami megjegyeznivalóm, ha nem zavarom a társaságot. Van egy szekerünk és lovunk, nem engedik be a milicisták az Eminescu utcába, néha van úgy, hogy az embereink hátukon hordják a húst. De hadd tegyek fel nektek egy kérdést : em­lékezzek még arra a bizonyos gyű­lésre ? Mi rákiabáltunk, ez igaz. De miért ? Na, mondd meg te például, aki egy tárgyilagos gyerek vagy. Na, miért ? Mert olyan stílusban kezdett beszélni, hogy rá kellett kiabálni. Emlékeztek egy másik esetre, ami­kor egy cédula volt kifüggesztve a kantinban, amelyre az volt írva, hogy fejezzék be, kérem, a zsíros ke­nyeret kávéval ? Na hát nekem ez­­nem kell, ez a hang, mit is kínló­dom veletek, amikor rosszak vagy­tok, mint a bűn. Na, most mondjá­tok meg, ha jobb a koszt a Bolyai­ban, akkor mért nem esznek a ta­nárok a Bolyaiban ? — Az a helyzet, Sárika néni, hogy ott már nincs hely... — Látjátok, gyerekek, azt mond­játok nekem, Sárika néni,­­ én néni játszom meg az igazgatót, de én nem vélekedek így. Én kívánom neked, Horváth, hogy olyan kosztot egyél, fiacskám, máshol is, ha elmész, mint amilyent itt ettél. — Az nem lenne jó, Sárika néni, ha... — Ti néktek is ez a véleményetek, gyerekek ? — Hát a reggeli s a vacsora olyan, hogy nem lehet minősíteni. — Egy biztos, gyerekek. Én ikszszer előveszem az adminisztrátort, de nincs mit cselekedni. Persze, hogy hús, krumpli, hús, krumpli, a hús­ban van a rengeteg kalória, ma például puding volt, vagy tegnap volt puding ? Sokszor van babfő­zelék, de miért ? Mert abban is ren­geteg kalória van, Horváth fiam. — A gyűlés után jobb volt a kaja, legalábbis éreztük egy kicsit a hatá­sát. — A felügyelő elvtársnak mi a vé­leménye ? —■ A kenyér rossz, kérem. — Horváth, te panaszkodó!, hogy vinni kell a kést, villát étel után el­mosogatni. Hogy megnyugtassalak, Kolozsváron voltam a dialógon, hát ,,abban az ottani csodálatos kantin­ban éppen úgy vittem a kést, a vil­lát, s itthon éppen én proponáltam ezt a módszert. — Az a helyzet, Sárika néni — szól közbe valaki —, hogy amikor Horváthot ki tetszett tenni abból a hálóból, ez feldúlta a lelkivilágát. — Nekem mindegy, Horváth fiam,­­hogy felborult-e a lelkivilágod, vagy pierii borult fel. Az az elvem, hogy abban a hálóban csakis válogatott­­gyermekek legyenek. — Hát nem úgy kellene, most már ne tessék haragudni, hogy a jobbak között legyenek a rosszak is, hogy nevelődjenek ? — Nagyon félek, hogy nem. Sum­ma summárum, én helyettetek nem foglalkoznék ilyen problémákkal, semmi mást nem csinálnék a ti he­lyetekben, csak azt, hogy este összeszedném a gondolataimat, hol­nap mit is csináljak, hogy rendez­zem a dolgaimat. Én most elmegyek, de arra kérlek benneteket, próbál­jatok tárgyilagosabbak lenni. (Aztán sikerült beszélnem a neve­lővel is, aki nagyjából ezeket mond­ta .) — Vasárnaponként mi osztjuk ki a hideg ételt, ez nem a mi köteles­ségünk. Az is helytelen, hogy itt, a fiúbentlakásban csak női személy­zet van, a lányoknál csupa férfi. Bizony, azok már nagyok, megy a kapus gázt oltani, ez az, ők pedig... szóval mosakodnak, ez az.. .Valóban nem ideális, hogy egy bentlakás egyben iskola is legyen. Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy nem érezhetik otthonosan ma­guk a művészeti iskola bentlakó ta­nulói. Ezen egyelőre nehéz lenne se­gíteni. A bentlakás vezetőségének azonban gondolkoznia kellene, hogy miképpen orvosolhatná a tanulók JOGOS panaszait, hiszen, ha alapo­san megvizsgáljuk, ilyent is találni az elhangzottak között. Egymás kö­zös meghallgatása és megértése után pedig jó lenne, ha egyet akarna a bentlakás bizottság, a KISZ-szerve­­zet s az iskola vezetősége. Közösen talán sok olyan megoldást találnának, amelyekkel otthonosabbá, meghitteb­bé tennék a bentlakók életét. Ha ez megtörténik, akkor diákotthonával is méltó lenne jó hírnevéhez a ma­rosvásárhelyi művészeti iskola. Elekes Ferenc : Jöttek hívatlanul (Este, fél tíz. A nyolcas háló elő­­termében találom Miklós Károly, Bodó Levente, Miklós András, Bocskai Vince tizenegyedikes tanu­lókat. Mondom, miért jöttem, vala­ki máris rohan Farkas Viorel után, aki a diákbizottság elnöke. Vele jön­nek még négyen-öten, hozzák a szé­keket, leülünk körbe, mindenki be­szélni akar.) — Nagyok vagyunk már, mahol­nap elmegyünk innen, de azért sze­retnék, ha addig is szavunk lenne néha. Mert ha egy problémát felve­tünk, nem azt keresik, hogy azt meg lehet-e oldani, vagy nem, se azt nem mondják, hogy nem lehet, vagy lehet, hanem azt mondják, mert nem mentünk traktoristának, ha itt nem tetszik az élet. Ez az igazság. Az idén például jött egy gyerek, kü­lön fektették, úgy látszik, pártolt gye­rek, az ügyet felvetettük a diáke­­gyűlésen, ránk ordítottak, hogy ez az ügy nem ránk tartozik. Van-e ágyad ? — kérdezték. Van. No, ha Ifjúmunkás

Next