Ifjúmunkás, 1971 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1971-07-22 / 29. szám
2 Ifjúmunkás Önmegnyugtatás ellen Elkönyveltük és mindegyre önmegnyugtatóan értékeltük a fiatalokat, hogy nagyobbrészt kitartóan dolgoznak, tanulnak, sportolnak, művelődnek, ropják a pattogó csárdást vagy épp amatőrködnek a színpadon. Közben szemünkkel láttunk, hallottunk egyet s mást, kaptunk jelentést, tanulmányoztuk a hiányzási-késési statisztikát, törvényszéki kimutatásokat... Nem lehet azt mondani, hogy semmit sem tettünk. Igyekeztünk fellépni a negatív jelenségekkel szemben, mikrofonnal jártunk a késők között, gyűlésen serényen megbírálgattuk a hiányzókat, a selejtkészítőket, előadásra hívtuk az ügyészeket, matinékat szerveztünk, meséltünk nekik, hogyan is kell viselkedni, beszéltünk a barátságról, a szerelemről. Politikai tájékoztatókat és köröket szerveztünk. Előadásokat tartottunk, ismertettük a legújabb dokumentumokat. De mindezt hogyan? Egy kissé rendszertelenül, s a legtöbbször erőtlenül. Többször szem elől tévesztettük, hogy egész munkánk lényegében politikai nevelőmunka, hogy ez egész tevékenységünk lényege. Hogy vannak még negatív jelenségek? Tudtuk, de mondtuk, nem ez jellemzi ifjúságunkat. Most, felébredve ebből az önmegnyugtató állapotból, a bírálat és az önbírálat szellemében őszintén fel kell tárnunk hibáinkat. Arra ösztönöznek a pártunk főtitkára által kezdeményezett nagy jelentőségű intézkedések a politikai, ideológiai munka területén. Ami engem a legjobban megragadott Nicolae Ceauşescu elvtársnak az ideológiai, politikai és kulturális nevelőtevékenység területén dolgozó pártaktíva tanácskozásán elhangzott beszédéből, az a mélyreható, aggódó gondoskodás, amelyet pártunk főtitkára tanúsít az ifjúsággal szemben: „Mikor az ifjúság neveléséről beszélünk, s bizonyos fogyatékosságokról van szó, nem mérhetünk százalékokkal. Tehát mi nem tűrünk a termelésben sem, a munkadaraboknál selejtet, annál kevésbé az embereknél." Talán ezek a szavak ösztönöznek leginkább, hogy megjavítsuk munkánkat. Akiben felelősségérzet van, teljes mértékben átérzi ezeknek a szavaknak a súlyát, s leméri, értékeli saját tevékenységét. Tennivaló pedig sok van, a ránk váró feladatok nagyok. A Hargita megyei KISZ-bizottság 30 000 KISZ-tag és még ennyi fiatal sorsáért, tevékenységéért, gondolkozásáért, tetteiért, viselkedéséért felel a párt, az egész társadalom előtt. Eltökélt szándékunk, hogy bátran szembenézünk hibáinkkal és felszámoljuk a megnyilvánuló önmegnyugtatást, hogy maradéktalanul megvalósítsuk ezt a nagy jelentőségű feladatot. A megyei KISZ-bizottság bárója már kiegészítette munkatervét a Ceauşescu elvtárs által kezdeményezett intézkedések szellemében. Most, legelső feladatként népszerűsítjük, feldolgozzuk, megbeszéljük az összes fiatalokkal ezeket az intézkedéseket, hogy a pártos kombattív szellemet, a harcos munkásmagatartást, az igényességet, a legmagasabb fokú felelősségérzetet bevigyék minden egyes KISZ-szerv és szervezet munkájába, hogy hatékonyabbá tegyük politikai-ideológiai munkánkat, hogy szorosabban és eredményesebben működjünk együtt az iskolával, a szülőkkel, az állami szervekkel, a többi tömeg- és társadalmi szervezetekkel. A munkára, az életre akarunk nevelni minden egyes fiatalt, a párt, a haza szeretetére, a román és magyar nemzetiségű fiatalok barátsági érzésének elmélyítésére. Fábián András, a KISZ Hargita megyei bizottságának első titkára a> соос 15 го ЧУ Ф Annak idején úgy mondták nálunk felé, hogyha a gyermek föléri a kilincset, akkor éljen meg a saját lábán. Ilyen tömören és kegyetlenül persze csak azért mondták, hogy érthetőbb legyen a lényeg: a gyermek munkában, neki való munkában nőjön fel, nem pedig semmittevésben. Persze, a társadalmi divat ebbe a lényegbe is beleszólt, mert jött olyan idő, amikor a falusi ember azt mondta, eleget kínlódtam életemben, ne kínlódjon a gyermekem is, menjen, és legyen belőle nadrágos ember vagy úriember. Ezzel a tanulni, s taníttatni akarással nem is volt nagy baj, mert kellett és kell a jól képzett ember. A baj akkor kezdődött, amikor olyanok is értelmiségi, indiai, plajbászos emberek lettek, akinek szerszám a kezeügye, nem a fogalmazás, vagy az aláírás. Amikor egy érettségizett legény szégyelli a fizikai munkát, röstell kimenni a mezőre, ha már nem sikerült felsőbb iskolába bejutnia, otthon ül inkább, eljár halászni, mondjuk, vagy segít a szüleinek jobbik esetben, de csak úgy, hogy ne kavarjon nagy port a ház körül, mert ő már úriembernek számít az otthon maradottakhoz képest — akkor ott már baj van. Hirtelen nem tudnám megmagyarázni, honnan való ez a divat, ez a fejét itt-ott felülő nagy úrhatnámság. Érettségizett diákjaink egy kis, de valóságos része úgy tesz, mint a szórakozott filozófus. Nem megyek messze Aidáért, nem lenne tisztességes. Édes öcsém sem szívesen menne ki a mezőre, s a tanító fia sem vállalt semmiféle munkát. Ott osztották a világ sorsát a kis szobában nagy cigarettafüstbe bugyolázva, várták a fölvételit. Az igazság az, hogy ezért a divatért nemcsak ők, sőt, talán nem is ők a hibásak. Az általános iskolák és líceumok nem készítik fel a tanulókat a termelő munkára. Nem ok nélkül mondja pártunk főtitkára: „Határozottabb intézkedéseket kell tennünk, hogy líceumainkban és tízéves általános iskoláinkban bevezessük a tanulók részvételét a termelésben. Felelősséggel tartozunk társadalmunk jövőjéért és ennélfogva fel kell számolnunk az általános iskolának, az általános műveltséget nyújtó líceumnak azt a mentalitását, hogy semmiféle szakmával nem rendelkező végzetteket bocsásson ki padjaiból. Milyen líceum az, amely olyan fiatalokat képez ki, akik szégyellik a munkát?“ Most pedig kanyarodjunk vissza a régi mondáshoz: a mi diákjaink, akiknek nem sikerült felsőbb iskolákba kerülniük, nem hogy fölérik a kilincset, hanem az ajtót is becsapják olykor, ha szüleik finoman megjegyzik, dolgozni is kellene valamit. Ne általánosítsunk, de ismerjük be, van ilyen jelenség. Mert ha ezt beismerjük, akkor azt is tudjuk, hogy tenni kell ellene. Elekes Ferenc HÉT NAP az orságban (Folytatás az 1. oldalról) váltanak ki pártszervezetekből, ideológiai és kulturális dolgozókból, munkásokból, földművesekből, románokból, magyarokból és más nemzetiségűekből, idősekből és fiatalokból... Külön büszkeség, hogy köztük hallatta hangját a KISZ KB Burája is, amely a napokban fogadott el konkrét intézkedéseket az ifjúsági munka megjavítására. Levelek, táviratok, nyilatkozatok — ezen országos tükörben tisztábban látja az ember a teendőket, körvonalazódnak a valóságos helyzetek és problémák, sokasodnak a tennivalók s egyre nyilvánvalóbb: a párt bizton támaszkodhat az egész népre, hogy véghezvigye társadalom tökéletesítő tervének újabb, jelentős lépését. Noha jobbkor a biztatás, útmutatás : Nicolae Ceauşescu elvtárs, pártunk főtitkára Konstanca megyébe látogatott, mezőgazdasági termelő és kutató egységeket tekintve meg, hogy a helyszínen tudomást szerezzen a felvetődő, időszerű munkaproblémákról. Érdeklődése nem csak a Konstanca megyei, bőnek ígérkező termésnek szól, mint ahogy látogatása sem csak a konstanca mező r~~*hírtlk sas mára nyereség — az egész ország tanul belőle, odaadást és fürgeséget, amelyre most igen nagy szüksége van a földnek. Minden figyelmet az aratosnak hangoztatják az egymás után telő napok, s a begyülő termés láttán minden embert elfog a vágy: bebizonyítani, hogy kifogunk a természet szeszélyén. Hiába rontotta meg a szél sok helyt az élő gabonát, a város, az iskola, a fiatalság fürge segítséget adott: minden lehető eszközzel megmenteni, amit lehet. S így földjeink ma már az emberi összetartás iskolái. Míg a segítő fiatalokról csorog a veríték, érzik, egyre jobban tudják, mit jelent étkezdében, odahaza a frissen remegő kenyér becsülése. A munka zaja, lüktetése a széles visszhanggal párhuzamosan egyre nagyobb. Javában működnek a munkatelepek, ahol fiataljaink lelkesen kiveszik részüket a fizikai munkából. De ne csak az országos munkatelepekre , Lotrura, a Vaskapura, Tarnicára vagy a frissiben megnyílt târgoviştei táborra gondoljunk, hanem azokra az ország minden tájékán szorgoskodó ifjú csapatokra is, aik gyárakban, üzemekben segítik a terv teljesítését és túlszárnyalását. S ha vannak még szülők itt-ott, akik gyermekük tenyerét a kérgesedéstől féltik, megnyugtathatjuk őket: csemetéiknek kutyabajuk, csak egy kicsit beálltak ők is a sorba, oda, ahol az ország növekvő jólétének sorsa eldőlt a temetőmunkába. Közgyűlésre készülnek a vállalati munkaközösségek: olyan hétköznapi momentum ez, amiről azért érdemes írni, mert szocialista demokráciánk fejlődésének valóságos bizonyítéka. Komoly pillanatai ezek közéletünknek, ahol munkásosztályunk bármely korlátozás nélkül gyakorolhatja kettős lényegét: a tulajdonosit és a termelőit. Arról van szó, hogy mint minden az életben, e képviseleti forma is állandó fejlődésen megy keresztül. Ám biztosítanunk kell, hogy ezt a fejlődést tudatosan is elősegítsük és a maguk részéről a vállalati ifjúság képviselői merészen hallassák szavukat a közös ügyekben. Mert ahol elmélyült, komoly vita folyt az anyagi termelés megjavításának reális problémáiról, ott már eddig is lényeges eredmények mutatkoztak. Ezért kell kivétel nélkül komolyan venni minden hozzászólást, mert közös gondokért hangzanak el, s mozgósítják kollektív lelkiismeretünket. Vasile Alecsandri, a haza költője, a múlt századi paraszti élet derűs énekese, a domák szerelmese, a román irodalmi nyelv egyik megteremtője méltó helyet kap öntudatunkban születésének 150. évfordulóján. Országszerte emlékeznek a mircelli-i bárdról és ez az eseménysorozat természetes gyakorlata művelődéspolitikánknak: tisztelni elődeinket, akik aktív, cselekvő részesei voltak a valóságnak, s példát nyújtottak munkában, emberségben az utókornak. Nekünk. szem ié 161 Küzdjünk a jéghegyekkel Nem először írom le, amikor néhány évvel ezelőtt nyugati lapokból azt olvastam, hogy a kapitalista tulajdonosok szexfilmekkel, cowboyfilmekkel, bűnügyi produkciókkal, detektív históriákkal iparkodnak viszszacsalogatni a mozikba a tévé miatt eltávolodott közönséget, akkor legyintettem, mondván, ez van náluk. Később azonban meglepetéssel vettem észre, hogy nálunk is egyre több vadnyugati filmet vetítenek, hogy bevonultak a mozikba a detektív históriák, a gyilkosságokat, az erőszakot, a pisztolycsatákat s még sok hitványságot bemutató, mondhatnám népszerűsítő filmek. Volt olyan hónap, amikor Kolozsvár hét mozija közül hatban csak vadnyugati vagy detektív-filmet vetítettek, pusztán a Művész moziban lehetett egyebet látni. Ilyenkor nem egy esetben elszomorodva kérdeztem magamban, miképp lehet ezt a műsorpolitikát a szocialista kultúra elvei szerint értelmezni, mi köze a szocialista neveléshez? Hát ennyire csak az üzleti szellem érvényesül nálunk is? Csak a bevételre gondolnak a mozivállalat vezetői? Én ugyanis gyermekkoromban, a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején még láttam a hajdani mozikban vetített filmeket s állíthatom, hogy a különbség jelentéktelen volt a régi filmek és a maiak között. Pár évvel később a harctérre kerültem. Ott pedig láthattam azokat a fiúkat, akikkel együtt a moziban ültünk — gyilkolni. Géppisztollyal és kézigránáttal a kezükben frontkatonaként avagy kivégzőosztagok tagjaiként és partizánvadászokként tevékenykedni. Hányszor fagyott meg a vérem kegyetlenkedésük láttán, s de sokszor kellett emlékeznem a Vágtató bosszú, a Száguldó lovas és egyéb filmekben látott öldöklésekre, amikor körülöttem 18—20 éves fiúk kacagva néztek a haláltusájukban fetrengő, vértől, kíntól torzult arc emberekre avagy könnyű szívvel lövöldöztek jobbra-balra s láthatón élvezték, hogy fegyver van a kezülben, mint a filmekben látott voc nyugati hősöknek. Csakhogy a golyó nem válog. Elérte azokat a társaimat is, ak gátlástalanul öltek, akiknek a ha élvezetet jelentett, jó kis kaland. Mennyire megdöbbentek, amikor gránát az ő kezüket tépte szét, az fél szemüket verte ki. Be hihetetlnül tekintettek szét, de nehezen é tették meg, hogy a halál rájuk is lselkedik, a harcban ők is lehelni áldozatok, nemcsak „hősök”. Nahtásuk, csodálkozásuk láttán értette meg, hogy a filmek teljesen harr képet festettek számukra a harcra Ezek után nyilván felvetődik a kidés, vajon én „bölcsebb" volt e társaimnál? A filmek romboló holga az én irányomban nem érvénysült? Részben igen, de tompította a tény, hogy én akkorra már rég elvesztettem apámat, azután anyját, végül pedig azt a nagynénén is, aki szüleim halála után hat év második anyámként nevelt. Ismert hát a halál borzalmát, közelről Itam, a bőrömön éreztem. Ezért is helyeslem Nicu Ceauşescu elvtárs javaslatát, az e szakot, a brutalitást hozsannázó mek visszaszorítását illetően. Persze, jól tudom, hogy a kardot, a merészséget, küzdőképessé izgalmasságot, vállalkozó széllé (kalandos értelmezésben) nem le s nem is kell kiiktatni a filmek, regényekből. Dehát mennyi a jó teremben vett kalandos, izgas olvasmány vagy film. Heming és Jack London, Jókai és Doszevszkij is sok tekintetben nyomdefektíves jellegű históriákat borít. Gondoljunk csak az olyan mekre, regényekre, elbeszélése mint Robinson, Az utolsó mohi! Winnetou, Mikluho Makláj, Szélnyi Ferenc Afrika-expedíciói, veszatai, a két cseh autós világkőrtja, a nagy felfedezők kalan Vasco da Gamától Scott kapiái avagy az űrhajósokig. Küzdjünk a jéghegyekkel és óriáskígyókkal, a kozmikus sugaral és a tornádókkal, mutassuk az igazságért, szabadságért, a dósért vívott harcot, de nem az , marék dollárért" folytatott mar dóst. Herédi Guszt Aki elől osztag letett Pártunk nem egy olyan konnistát nevelt, aki hősiesen, áldozva harcolt a munkásosztaldekeinek védelmében. Egyik fiatal hős volt Filimon Sirbu, a jilavai börtönben, 1941. júliusn végeztek ki, ezelőtt harmincvet. Mindössze huszonöt évet élt, augusztus 10-én született a Hi megyei Herepea faluban. Apja ittas, s mint ilyen, részt vet 1920-as általános sztrájkban és megmozdulásokban, amiért elbiják. Néhány évig nem is kapkát, a család nélkülöz, végül táncán visszaveszik a vas Ilyen körülmények között , nem tanulhatott. Pedig az volna. Később maga írja: „Szívem, amikor le kellett mond iskoláról, míg egyes szülők gyerekeiket és erőltették, honuljanak. Egyedül, nehezen megtanultam franciául, arra kedtem, hogy minél többet is A konstancai ifjúmunkások lefondrótokra vörös zászlót függesztettek, a falakra a kinista párt felhívásait ragasz Ekkor már őt is keresi a szíva. Egy gyűlésen tartóztatják törvény előtt kijelenti: „Anttának lenni nem lehet hiba. kezőleg ez azt jelenti, hogy szereted hazádat." Hat hónap telt. A börtönben még inkát felebb került a kommunis. Amikor kiszabadult, nem állást. Pártszervezete határt Brassóba ment. Innen viszik nának, Nagybányára, a határhoz. A kiképzés után szakaszminőségben kerül Nagyba