Ifjúmunkás, 1971 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1971-07-22 / 29. szám

2 Ifjúmunkás Önmegnyugtatás ellen Elkönyveltük és mindegyre ön­­megnyugtatóan értékeltük a fiata­lokat, hogy nagyobbrészt kitartóan dolgoznak, tanulnak, sportolnak, művelődnek, ropják a pattogó csár­dást vagy épp amatőrködnek a szín­padon. Közben szemünkkel láttunk, hallottunk egyet s mást, kaptunk jelentést, tanulmányoztuk a hiány­­zási-késési statisztikát, törvényszé­ki kimutatásokat... Nem lehet azt mondani, hogy semmit sem tettünk. Igyekeztünk fellépni a negatív je­lenségekkel szemben, mikrofonnal jártunk a késők között, gyűlésen serényen megbírálgattuk a hiány­zókat, a selejtkészítőket, előadásra hívtuk az ügyészeket, matinékat szerveztünk, meséltünk nekik, ho­gyan is kell viselkedni, beszéltünk a barátságról, a szerelemről. Politi­kai tájékoztatókat és köröket szer­veztünk. Előadásokat tartottunk, is­mertettük a legújabb dokumentu­mokat. De mindezt hogyan? Egy kissé rendszertelenül, s a legtöbb­ször erőtlenül. Többször szem elől tévesztettük, hogy egész munkánk lényegében politikai nevelőmunka, hogy ez egész tevékenységünk lé­nyege. Hogy vannak még negatív jelenségek? Tudtuk, de mondtuk, nem ez jellemzi ifjúságunkat. Most, felébredve ebből az önmegnyugtató állapotból, a bírálat és az önbírálat szellemében őszintén fel kell tár­nunk hibáinkat. Arra ösztönöznek a pártunk főtitkára által kezdemé­nyezett nagy jelentőségű intézkedé­sek a politikai, ideológiai munka területén. Ami engem a legjobban megragadott Nicolae Ceauşescu elv­­társnak az ideológiai, politikai és kulturális nevelőtevékenység terü­letén dolgozó pártaktíva tanácsko­zásán elhangzott beszédéből, az a mélyreható, aggódó gondoskodás, amelyet pártunk főtitkára tanúsít az ifjúsággal szemben: „Mikor az ifjúság neveléséről beszélünk, s bi­zonyos fogyatékosságokról van szó, nem mérhetünk százalékokkal. Te­hát mi nem tűrünk a termelésben sem, a munkadaraboknál selejtet, annál kevésbé az embereknél." Ta­lán ezek a szavak ösztönöznek leg­inkább, hogy megjavítsuk munkán­kat. Akiben felelősségérzet van, teljes mértékben átérzi ezeknek a szavaknak a súlyát, s leméri, érté­keli saját tevékenységét. Tennivaló pedig sok van, a ránk váró felada­tok nagyok. A Hargita megyei KISZ-bizottság 30 000 KISZ-tag és még ennyi fiatal sorsáért, tevékeny­ségéért, gondolkozásáért, tetteiért, viselkedéséért felel a párt, az egész társadalom előtt. Eltökélt szándé­kunk, hogy bátran szembenézünk hibáinkkal és felszámoljuk a meg­nyilvánuló önmegnyugtatást, hogy maradéktalanul megvalósítsuk ezt a nagy jelentőségű feladatot. A me­gyei KISZ-bizottság bárója már ki­egészítette munkatervét a Ceauşescu elvtárs által kezdeményezett intéz­kedések szellemében. Most, legelső feladatként népszerűsítjük, feldol­gozzuk, megbeszéljük az összes fiatalokkal ezeket az intézkedéseket, hogy a pártos kombattív szellemet, a harcos munkásmagatartást, az igényességet, a legmagasabb fokú fe­lelősségérzetet bevigyék minden egyes KISZ-szerv és szervezet mun­kájába, hogy hatékonyabbá tegyük politikai-ideológiai munkánkat, hogy szorosabban és eredményesebben működjünk együtt az iskolával, a szülőkkel, az­ állami szervekkel, a többi tömeg- és társadalmi szerve­zetekkel. A munkára, az életre akarunk nevelni minden egyes fiatalt, a párt, a haza szeretetére, a román és ma­gyar nemzetiségű fiatalok barátsági érzésének elmélyítésére. Fábián András, a KISZ Hargita megyei bizottságának első titkára a> соос 15 го ЧУ Ф Annak idején úgy mondták ná­­lunk felé, hogyha a gyermek föléri a kilincset, akkor éljen meg a sa­ját lábán. Ilyen tömören és kegyet­lenül persze csak azért mondták, hogy érthetőbb legyen a lényeg: a gyermek munkában, neki való munkában nőjön fel, nem pedig semmittevésben. Persze, a társadal­mi divat ebbe a lényegbe is bele­szólt, mert jött olyan idő, amikor a falusi ember azt mondta, eleget kínlódtam életemben, ne kínlódjon a gyermekem is, menjen, és legyen belőle nadrágos ember vagy úri­ember. Ezzel a tanulni, s taníttatni akarással nem is volt nagy baj, mert kellett és kell a jól képzett em­ber. A baj akkor kezdődött, amikor olyanok is értelmiségi, indiai, plaj­­bászos emberek lettek, akinek szer­szám a kezeü­gye, nem a fogalmazás, vagy az aláírás. Amikor egy érett­ségizett legény szégyelli a fizikai munkát, röstell kimenni a mezőre, ha már nem sikerült felsőbb iskolába bejutnia, otthon ül inkább, eljár ha­lászni, mondjuk, vagy segít a szü­leinek jobbik esetben, de csak úgy, hogy ne kavarjon nagy port a ház körül, mert ő már úri­embernek számít az otthon maradottakhoz ké­pest — akkor ott már baj van. Hir­telen nem tudnám megmagyarázni, honnan való ez a divat, ez a fejét itt-ott felülő nagy úrhatnámság. Érettségizett diákjaink egy kis, de valóságos része úgy tesz, mint a szórakozott filozófus. Nem megyek messze Aidáért, nem lenne tisztes­séges. Édes öcsém sem szívesen men­ne ki a mezőre, s a tanító fia sem vállalt semmiféle munkát. Ott osz­tották a világ sorsát a kis szobában nagy cigarettafüstbe bugyolázva, várták a fölvételit. Az igazság az, hogy ezért a divatért nemcsak ők, sőt, talán nem is ők a hibásak. Az általános iskolák és líceumok nem készítik fel a tanulókat a termelő munkára. Nem ok nélkül mondja pártunk főtitkára: „Határozottabb intézkedéseket kell tennünk, hogy líceumainkban és tízéves általános iskoláinkban bevezessük a tanulók részvételét a termelésben. Felelős­séggel tartozunk társadalmunk jö­vőjéért és ennélfogva fel kell szá­molnunk az általános iskolának, az általános műveltséget nyújtó líceum­nak azt a mentalitását, hogy semmi­féle szakmával nem rendelkező vég­zetteket bocsásson ki padjaiból. Mi­lyen líceum az, amely olyan fiatalo­kat képez ki, akik szégyellik a mun­kát?“ Most pedig kanyarodjunk vissza a régi mondáshoz: a mi diákjaink, akiknek nem sikerült felsőbb isko­lákba kerülniük, nem hogy fölérik a kilincset, hanem az ajtót is be­csapják olykor, ha szüleik finoman megjegyzik, dolgozni is kellene valamit. Ne általánosítsunk, de is­merjük be, van ilyen jelenség. Mert ha ezt beismerjük, akkor azt is tud­juk, hogy tenni kell ellene. Elekes Ferenc HÉT NAP az orságban (Folytatás az 1. oldalról) váltanak ki pártszervezetekből, ideológiai és kulturális dolgozókból, munkásokból, földművesekből, romá­nokból, magyarokból és más nemze­­tiségűekből, idősekből és fiatalok­ból... Külön büszkeség, hogy köztük hallatta hangját a KISZ KB Burája is, amely a napokban fogadott el konkrét intézkedéseket az ifjúsági munka megjavítására. Levelek, távi­ratok, nyilatkozatok — ezen orszá­gos tükörben tisztábban látja az em­ber a teendőket, körvonalazódnak a valóságos helyzetek és problémák, sokasodnak a tennivalók s egyre nyilvánvalóbb: a párt bizton támasz­kodhat az egész népre, hogy vég­­hezvigye társadalom tökéletesítő ter­vének újabb, jelentős lépését. Noha jobbkor a biztatás, útmuta­tás : Nicolae Ceauşescu elvtárs, pár­tunk főtitkára Konstanca megyébe látogatott, mezőgazdasági termelő és kutató egységeket tekintve meg, hogy a helyszínen tudomást szerez­zen a felvetődő, időszerű munka­­problémákról. Érdeklődése nem csak a Konstanca megyei, bőnek ígérkező termésnek szól, mint ahogy látoga­tása sem csak a konstanca­ mező r~~*hírt­lk sas mára nyereség — az egész ország tanul belőle, odaadást és fürgeséget, amelyre most igen nagy szüksége van a földnek. M­inden figyelmet az aratosnak­ hangoztatják az egymás után telő napok, s a begyülő ter­més láttán minden embert elfog a vágy: bebizonyítani, hogy kifogunk a természet szeszélyén. Hiába rontotta meg a szél sok helyt az élő gabonát, a város, az iskola, a fiatalság fürge segítséget adott: minden lehető eszközzel meg­menteni, amit lehet. S így földjeink ma már az emberi összetartás iskolái. Míg a segítő fiatalokról csorog a veríték, érzik, egyre jobban tudják, mit jelent étkezdében, odahaza a frissen remegő kenyér becsülése. A munka zaja, lüktetése a széles visszhanggal párhuzamosan egyre nagyobb. Javában mű­ködnek a munkatelepek, ahol fiatal­jaink lelkesen kiveszik részüket a fizikai munkából. De ne csak az or­szágos munkatelepekre , Lotrura, a Vaskapura, Tarnicára vagy a fris­siben megnyílt târgoviştei táborra gondoljunk, hanem azokra az or­szág minden tájékán szorgoskodó ifjú csapatokra is, ai­­k gyárakban, üzemekben segítik a terv teljesítését és túlszárnyalását. S ha vannak még szülők itt-ott, akik gyermekük tenye­rét a kérgesedéstől féltik, megnyug­tathatjuk őket: csemetéiknek kutya­bajuk, csak egy kicsit beálltak ők is a sorba, oda, ahol az ország növek­vő jólétének sorsa eldől­t a te­­metőmunkába. K­özgyűlésre készülnek a vállalati munkaközösségek: olyan hét­köznapi momentum ez, amiről azért érdemes írni, mert szocialista demokráciánk fejlődésének valóságos bizonyítéka. Komoly pillanatai ezek közéletünknek, ahol munkásosztá­lyunk bármely korlátozás nélkül gyakorolhatja kettős lényegét: a tu­lajdonosit és a termelőit. Arról van szó, hogy mint minden az életben, e képviseleti forma is állandó fejlő­désen megy keresztül. Ám biztosíta­nunk kell, hogy ezt a fejlődést tu­datosan is elősegítsük és a maguk részéről a vállalati ifjúság képvise­lői merészen hallassák szavukat a közös ügyekben. Mert ahol elmélyült, komoly vita folyt az anyagi terme­lés megjavításának reális problémái­ról, ott már eddig is lényeges ered­mények mutatkoztak. Ezért kell ki­vétel nélkül komolyan venni minden hozzászólást, mert közös gondokért hangzanak el, s mozgósítják kollek­tív lelkiismeretünket. V­asile Alecsandri, a haza költő­je, a múlt századi paraszti élet derűs énekese, a dom­ák sze­relmese, a román irodalmi nyelv egyik megteremtője méltó helyet kap öntudatunkban születésének 150. év­fordulóján. Országszerte emlékeznek a mircelli-i bárdról és ez az ese­ménysorozat természetes gyakorlata művelődéspolitikánknak: tisztelni elő­deinket, akik aktív, cselekvő részesei voltak a valóságnak, s példát nyúj­tottak munkában, emberségben az utókornak. Nekünk. szem ié 161 Küzdjünk a jéghegyekkel Nem először írom le, amikor né­hány évvel ezelőtt nyugati lapokból azt olvastam, hogy a kapitalista tulajdonosok szex­filmekkel, cowboy­­filmekkel, bűnügyi produkciókkal, detektív históriákkal iparkodnak visz­­szacsalogatni a mozikba a tévé miatt eltávolodott közönséget, akkor legyintettem, mondván, ez van ná­luk. Később azonban meglepetéssel vettem észre, hogy nálunk is egyre több vadnyugati filmet vetítenek, hogy bevonultak a mozikba a detek­tív históriák, a gyilkosságokat, az erőszakot, a pisztolycsatákat s még sok hitványságot bemutató, mondhat­nám népszerűsítő filmek. Volt olyan hónap, amikor Kolozs­vár hét mozija közül hatban csak vadnyugati vagy detektív-filmet vetí­tettek, pusztán a Művész moziban lehetett egyebet látni. Ilyenkor nem egy esetben elszomorodva kérdez­tem magamban, miképp lehet ezt a műsorpolitikát a szocialista kultúra elvei szerint értelmezni, mi köze a szocialista neveléshez? Hát ennyi­re csak az üzleti szellem érvényesül nálunk is? Csak a bevételre gondol­nak a mozivállalat vezetői? Én ugyanis gyermekkoromban, a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején még láttam a hajdani mozikban vetített filmeket s állítha­tom, hogy a különbség jelentéktelen volt a régi filmek és a maiak között. Pár évvel később a harctérre ke­rültem. Ott pedig láthattam azokat a fiúkat, akikkel együtt a moziban ül­tünk — gyilkolni. Géppisztollyal és kézigránáttal a kezükben frontkato­naként avagy kivégzőosztagok tag­jaiként és partizánvadászokként te­vékenykedni. Hányszor fagyott meg a vérem kegyetlenkedésük láttán, s de sokszor kellett emlékeznem a Vágtató bosszú, a Száguldó lovas és egyéb filmekben látott öldöklésekre, amikor körülöttem 18—20 éves fiúk kacagva néztek a haláltusájukban fetrengő, vértől, kíntól torzult arc emberekre avagy könnyű szívvel lö­völdöztek jobbra-balra s láthatón élvezték, hogy fegyver van a kezül­ben, mint a filmekben látott voc nyugati hősöknek. Csakhogy a golyó nem válog. Elérte azokat a társaimat is, ak gátlástalanul öltek, akiknek a ha élvezetet jelentett, jó kis kaland. Mennyire megdöbbentek, amikor gránát az ő kezüket tépte szét, az fél szemüket verte ki. Be hihetetl­nül tekintettek szét, de nehezen é tették meg, hogy a halál rájuk is l­selkedik, a harcban ők is lehelni áldozatok, nemcsak „hősök”. Nah­tásuk, csodálkozásuk láttán értette meg, hogy a filmek teljesen harr képet festettek számukra a harcra Ezek után nyilván felvetődik a ki­dés, vajon én „bölcsebb" volt e társaimnál? A filmek romboló hol­ga az én irányomban nem érvény­sült? Részben igen, de tompította a tény, hogy én akkorra már rég elvesztettem apámat, azután any­ját, végül pedig azt a nagynénén is, aki szüleim halála után hat év második anyámként nevelt. Ismert­ hát a halál borzalmát, közelről I­tam, a bőrömön éreztem. Ezért is helyeslem Nicu Ceauşescu elvtárs javaslatát, az e szakot, a brutalitást hozsannázó mek visszaszorítását illetően. Persze, jól tudom, hogy a kar­dot, a merészséget, küzdőképessé izgalmasságot, vállalkozó széllé (kalandos értelmezésben) nem le s nem is kell kiiktatni a filmek, regényekből. Dehát mennyi a jó teremben vett kalandos, izgas olvasmány vagy film. Heming­ és Jack London, Jókai és Dos­zevszkij is sok tekintetben nyom­­defektíves jellegű históriákat bor­­ít. Gondoljunk csak az olyan mekre, regényekre, elbeszélése mint Robinson, Az utolsó mohi! Winnetou, Mikluho Makláj, Szél­nyi Ferenc Afrika-expedíciói, ve­szatai, a két cseh autós világkő­rtja, a nagy felfedezők kalan Vasco da Gamától Scott kapi­ái avagy az űrhajósokig. Küzdjünk a jéghegyekkel és óriáskígyókkal, a kozmikus suga­ral és a tornádókkal, mutassuk az igazságért, szabadságért, a dósért vívott harcot, de nem az , marék dollárért" folytatott mar dóst. Herédi Guszt Aki elől osztag letett Pártunk nem egy olyan kon­nistát nevelt, aki hősiesen,­­ áldozva harcolt a munkásosztal­­dekeinek védelmében. Egyik fiatal hős volt Filimon Sirbu, a jilavai börtönben, 1941. júliu­sn végeztek ki, ezelőtt harminc­vet. Mindössze huszonöt évet élt, augusztus 10-én született a Hi megyei Herepea faluban. Apja ittas, s mint ilyen, részt vet 1920-as általános sztrájkban és megmozdulásokban, amiért elbi­ják. Néhány évig nem is kap­kát, a család nélkülöz, végül táncán visszaveszik a vas Ilyen körülmények között , nem tanulhatott. Pedig az volna. Később maga írja: „Szí­vem, amikor le kellett mond­ iskoláról, míg egyes szülők gyerekeiket és erőltették, ho­nuljanak. Egyedül, nehezen megtanultam franciául, arra kedtem, hogy minél többet is A konstancai ifjúmunkások lefondrótokra vörös zászlót függesztettek, a falakra a ki­nista párt felhívásait ragasz Ekkor már őt is keresi a szí­va. Egy gyűlésen tartóztatják törvény előtt kijelenti: „Ant­tának lenni nem lehet hiba. kezőleg ez azt jelenti, hogy szereted hazádat." Hat hónap telt. A börtönben még inkát felebb került a kommunis. Amikor kiszabadult, nem állást. Pártszervezete határt Brassóba ment. Innen viszik nának, Nagybányára, a határ­hoz. A kiképzés után szakasz­­minőségben kerül Nagyba

Next