Igaz Szó, 1955. július-december (3. évfolyam, 7-12. szám)
1955-11-01 / 11. szám
riportok. Ismertem „az akasztófa tövéből ’ küldött riportot, hallottam a szerző Szovjetunióban tett útjáról. De vajon miket jegyezhetett noteszébe az újságíró — mikor a kultúrtörténetbe ment „kiszállásra?” — Ez izgatott legjobban. A prágai Nemzeti Színházról szóló cikk adta meg a választ: Fucsik a múltból is azt bányászta ki, amire a mának a legégetőbb szüksége van. Nem száraz adatokat,— embereket. Nem a holt betűt, hanem a tovább munkálkodó, élő gondolatot. A Nemzeti Színház fennállásának ötvennyolcadik, tehát nem is „kerek” évfordulójára elmondja, milyen lelkes összefogás előzte meg a nagy eseményt: az alapkő lerakásakor valóságos népvándorlás indult meg Prága felé, a különböző országrészekből érkezett jelképes szikladarabokat diadalmenetben hordozták körül a város utcáin és miután a még be sem fejezett épület leégett, a kisemberek milliói milliókat gyűjtöttek össze garasonként, hogy még szebb, még korszerűbb legyen a nemzet színháza. Hogy miért kellett ezt, látszólag, minden apropós nélkül felidézni? Azért, mert az a bizonyos „nem kerek” évforduló 1941-re, a német megszállás idejére esett! Ez a körülmény pedig egyszeriből harcos felszólítássá forrósítja a cikket. Harcos, céltudatos időszerűsítés jellemzi Fucsik irodalomtörténeti tanulmányait is. Csak egyet kell közülük elolvasnod, hogy rádöbbenj: vérbeli irodalmár áll előtted. Mert nehezebb egy íróról olyan portrét festeni, hogy az egyszersmind oeuvre-jét is kívánatossá tegye, közel hozza, mint címeket, évszámokat letisztázni, művek tartalmát elmesélni. Fucsik pedig mindig a nehezebb végét fogja meg a dolognak. A gyermek Jan Nerudáról, vagy Bozena Nemcnváról írt tanulmányaiban ember és mű, író és társadalom magától értetődő egységbe ötvöződött. Ezt az egységethatványozottan sugározzák Fucsik hazai riportjai. Kár, hogy a kötetben olyan kevés szerepel. Csak két erényüket említem: azonos eszmei üzenet csendül fel belőlük — mindig új formában. Amit mond: a tőkés rend tarthatatlansága. De ahogy mondja, az művészi csúcsokra emelt riportírás. A végrehajtó elveszi, adóba viszi a kis Rezinka kendőbe kötözgetett filléreit. Emberek tengődnek abból, hogy reklámcédulákat nyomnak a járókelők markába, vagy cirkuszi mutatványként — villanykörtét ebédelnek. Úgynevezett „vásott kölykök” féltve őrzött kincseket — bicskát, ceruzavéget, ólomgolyót — tesznek pénzzé, hogy elküldjék a spanyol harcosoknak. Az évszám mindjárt történelmi dokumentummá változtatja a riportot: 1933, 1936, a kapitalista gazdálkodás világválsága s a spanyolországi polgárháború. Mindez azonban emberi sorsokról alig felvillantott, de felejthetetlen arcokról verődik vissza, így csak az írhatott, aki adott esetben együtt koplalt az artistával és együtt sztrájkolt a bányászokkal. Akitől az olvasó elfogadja, mert el kell fogadnia a közvetlen, nem egyszer arcpirító felszólítást: „A zizkovi bérház gyerekei megtették, amit kötelességüknek tartottak. Hát ti, felnőttek? Hát ti, csehszlovák demokraták és köztársaságiak?” Ez talán a fucsiki riportok legsajátosabb vonása: kiutat jelölnek, harcra mozgósítanak, előre mutatnak. Az Egy ember a bányában és a többiek a földön — például tragédiát mond el, a tehetséges, de munka nélkül maradt, gyilkosságba hajszolt bányász tragédiáját. Az újságíró — az író — három magvas mondatba sűríti ezt a tragikus emberi sorsot: „Klimsa, a feltaláló dolgozott, Klimsa, a munkanélküli éhezett. A munkanélküliség legyőzte a feltaláló Klimsát.” De Fucsik azután elszakad az elbukott Klimsától, odafordul a munkanélküliekhez és megmagyarázza nekik azt az egyszerű tényt, hogy ... nincsenek egyedül. „Olyan erő van bennetek, amit nem lehet legyőzni. Ismerjétek fel végül Száműzzétek a tehetetlenség nyomasztó érzését. Mert egy közös, hatalmas feladat áll mindannyiunk előtt. Nem az, hogy megöljük a bányamérnököt... Nem az, hogy elpusztuljunk a kétségbeesésben. Az, hogy győzzünk a harcban!” A nemrég megjelent Fucsik-kötet záró darabja: Riport az akasztófa tövéből. Mikor első ízben olvastam, tanácstalanul álltam az író halálmegvető bátorsága előtt. Most, hogy előző írásaiból is ízelítőt kaptam, a Riportot egy hősi élet befejezésének látom. Mert „mi a hős”? — „Olyan ember, aki döntő pillanatban odaadja mindenét, hogy eleget tehessen kötelességének az emberi társadalommal szemben.” S ezt a fenntartás nélküli odaadást Fucsik elkezdte jóval azelőtt, hogy a Gestapo bilincsbe verte. Vagy talán nem hős az az ifjú, aki 4 év alatt 220 művet olvas el, köztük többkötetes regényeket? Nem hős-e az az újságíró, aki elmegy téglahordónak és együtt sztrájkol a kenyerükért küzdő bányászokkal? Nem hős-e az a pártmunkás, aki a legvadállatibb náci terror napjaiban tovább lengeti a vörös zászlót?