Igaz Szó, 1968. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)

1968-07-01 / 7. szám

4 SÜTŐ ANDRÁS: RÖNTGENKÉP közben ásítani. Megfigyelte, hogy ügyének tárgyalása közben egy másnapos bíró ásított. Ettől úgy megrémült, mintha a bíró pisz­tolyt fogott volna rá. Ijedelmében dadogva mesélte el raktárnoki munkásságának történetét, amiből az ügyész arra következtetett, hogy íme, milyen nagyon bűnösnek érzi magát, s bizonyára nem ok nélkül. Azt is megfigyelte, hogy a nem személyre, hanem bűnre szabott törvény időnként olyan hullámba kerül, amely enyhít, vagy szigorít rajta. Az ő esetében egy akkortájt megjelent újságcikk ha­tására közvagyon dolgában a bírák a legszigorúbbak voltak, akár mozdonyt, akár egy rongyos subát lopott valaki. Tudomására jutott, hogy egy héttel később, mikor az újságcikket elfelejtették, egy má­sik raktárnok, akinek nagyobb hiánya volt, nálánál kisebb bünte­tést kapott. — Arra, látod, kisebb ruhát szabtak. — Te pedig lötyögtél benne. — Ketten is belefértünk volna, mivel a számolási hibát én kö­vettem ugyan el, de Barabás volt az, aki a subát nem hozta vissza. B. barátom rosszul számolta össze az éjjeliőrök subáit. Elismeri, hogy fáradtan számolt, előtte való napon lakodalomban volt, de más oka is volt a tévedésnek. Nyomosabb. — S mi volt az? — Túl sok a bakter. Nem lett volna szabad hagyni, hogy eny­­nyire elszaporodjanak. Rábólintok, hogy szerintem is csak egynek kellene lennie. Nem csupán azért, mert annak az egynek a subáját bárminő raktámok könnyebben összeszámolhatja, hanem mert ilyenformán az állami gazdaság költségvetésében az ésszerűségnek kedveznénk. Nevetünk is, hogy lám, mi ketten mily helyesen ítéljük meg az éjjeliőrködést, a nappalit is beleszámítva. A vidámabb hangvételt B. barátom mélyen hordozott benső röstelkedése is megkívánja. A börtönviseltség jellegét minduntalan visszatérő suta mozdulattal űzi el a homlokáról. Mint egy árnyék­ból szőtt vigyori ördög, ott ül közöttünk a MEGTÖRTÉNT. Kerül­getjük ügyesen a szavainkkal, de hiába: beveszi magát a mozdula­tokba. B. a még alig serkedő haját simogatja. C. unokaöcsém két házzal odébb — a nádvágás emlékeképpen — viharfogó marokkal gyújtja a gyufát szélcsendes helyen is. D. unokaöcsém, aki egyszer üzent nekem, hogy látogassam meg őt Marosvásárhelyt ilyen utca meg annyi szám alatt, mivel egy idő óta állandó jelleggel ott lakik, és hogy elmentem a megadott címre, az éppenséggel a börtön volt, — különös, mindig keserűségbe ránduló mosolyt hozott magával. E. bátyám, valamilyen lehanyatlott imádkozásképpen a kezét hosszan, eleresztve kulcsolja össze; F. kacskaringós népdalokat tanult és oly lassan lépdel, mintha sose akarna éppen oda érni, ahová elindult. G. — kit az ötvenes években gabonabeszolgáltatási galiba miatt ítéltek el — egy hasonlattal gyarapodott, s valahányszor fúj a szál, megállapítja: „Olyan éles, mint az osztályharc.“ És nevet hozzá

Next