Irodalmi Magazin, 2023 (11. évfolyam, 1-3. szám)
2023 / 1. szám - Petőfi
Arany tehát a reformkori politika rendi-nemesi nyelvét beszéli - azt a nyelvet, mely alapjául szolgált a nemesi szemléletű bárdköltészetnek Berzsenyitől Kölcseyn át Vörösmartyig. A nép művelése ebben az értelemben egy rekonstrukciós folyamat, a hagyomány visszaszerzésének, az ősi rend helyreállításának kalandja, s nem pedig valami történelmi determinizmus követelése. (Uo., 434-43S.) Arany nem az elitek ellen lázadó rabszolgák történelmi vízióját rajzolja meg, hanem a magyar nemesség klasszikus kritikájára utal, mely a reformkorban, de már előtte is igen népszerű volt. E szerint az erényes ősök vére megromlott: korábban a nyakas magyar dacolt a zsarnoksággal, de szabadságát szolgaságra váltotta, ennek oka pedig az idegen hatásokban keresendő. Ez a visszavonás ismert története. A magyar nemzet feladata ezért nem az elit leváltása egy másikra, hanem az ősi erényközösség helyreállítása. Arany tehát a reformkori politika rendi-nemesi nyelvét beszéli - azt a nyelvet, mely alapjául szolgált a nemesi szemléletű bárdköltészetnek Berzsenyitől Kölcseyn át Vörösmartyig. A nép művelése ebben az értelemben egy ráfordulásban lesz tetten érhető. Petőfi folklorikust és populárist megejtő bátorsággal önti bele szövegeibe mindazt, ami népinek tűnik, s forrástól függetlenül rendezi el a fikciós szinteket például János vitézben. Arany ezzel szemben nem a kéznél lévő Toldi-történeteket írja meg. A Szalontán gyerekkorában hallott meséket ugyanis egy valahai nagy elbeszélés eltorzult változatainak tartja, s a nyomokban fellelhető hagyományt vállalt filologizálással igyekszik helyreállítani (erre utalnak az Ilosvai-mottók a szövegben). Mindez azt mutatja, hogy Arany számára a történeti hagyomány megszakadt, s a saját feladatát abban látja, hogy a történelem folytonosságát helyreállítsa. Ezzel szemben Petőfi számára a hagyomány sodródó történettöredékek halmaza, mely nem rekonstruálható egésszé - s nem is kell rekonstruálni ezt az egészet, hanem szintet kell lépni. Voltaképpen mind a ketten a reformkori politika nyelveit beszélték. Arany az ősi alkotmány és a republikanizmus rendi politikában gyakori egyvelegét, Petőfi az inkább művészek körében népszerű csinosodásét, vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát, az a vér részint csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik. Az a vér szolgavérré sohasem fajulhatott, mai napig is dacol a zsarnoksággal, azért durva, nyakas, megigázhatatlan, de azért merész, őszinte és tiszta is. S e nemes vér, minthogy az egy igaz úr előtt szolgailag csúszkálni nem tudó, szolgává kényszeríttetett: ellenben jöttek idegen földrül, támadtak a haza megnyűgzött idegen népe közül szolgák, s azok lőnek urakká. [...] Egy ily eposzt, remélem, vérre tanulna a nép, s buzgóbban énekelné azt, mint az olasz matróz Gerusalemme liberatáját, a nemesi rend (talán) elszégyellné magát, átvenné a néptől, mint most a népdalokat, s lenne a költészet nemcsak az »írástudók és farizeusok«, hanem a nemzet költészete." rekonstrukciós folyamat, a hagyomány visszaszerzésének, az ősi rend helyreállításának kalandja, s nem pedig valami történelmi determinizmus követelése. Ehhez Arany az utolsó mondatokban egy Petőfiéhez hasonló politikai programot látszik hozzácsapni. Miként az olasz matróz énekli Tasso eposzát, úgy dalolná a magyar nép a Petőfiét, ha megírná az elveszett nemzeti eposzt. Ekkor Petőfi álma valóra válhatna - így Arany-, mert létrejönne a nemzet költészete, azaz: népből nemzetté alakulna az ország. (Az persze részletkérdés, hogy mit énekeltek az olasz matrózok valójában. Lehetnek kétségeink.) Az elitek váltásáról Arany nem beszél olyan élesen, mint Petőfi. Sőt, fel sem merül nála, hogy a rendi társadalom idejétmúlt volna, hiszen a nemesség visszatalálhat még a népéhez. Itt van a kettejük közötti különbség politikai alapja, amely aztán a feldolgozott hagyományhoz való hoz ,szemével farkasszemet nézni” Petőfi Sándor