Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1958-12-15 / 24. szám
8 JEAN ROUSSELOT: Ki lettem itt... Kilettem itt, hol már a hit, az álom lehullt, jövök-megyek, próbálom a világotok érteni. Hiába, mert nem tudok adni erősítést. Lehetnek egy közületek, ki sárga s csörömpölő villamoson siet külvárosok felé, hol napraforgó aranytányérját olcsón veszi meg. Lehetnék utcakövező, még éjjel, álmában is a város sok betegjét, rossz fogát gyógyítgatja, vagy lehetnék panaszos öregasszony, seprűjével csapatba gyűjti a leveleket, melyek forgószélben bukfencet hánynak és bálra várja őket a Duna, de nincs családi fényképem, fia októbereknek vagyok, a magánynak. Jövök-megyek, világotok próbálom megérteni és szerelmes vagyok falevél árnyékába, egy halott színbe, mely pasztellképről leesett, ahol ilyenek egek-tengerek. Egyedül vagyok most, mint egykoron, itt van velem szegény gyerekkorom, az sem igaztalán, hogy otthonom van, soha senkit nem tartottam karomban? Még ezt is elhinném, ha kezetek nem lenne olyan emberin meleg, kabátotokon a tél szagát érzem s lehunyt szemmel magamat megtalálom. Vízbe esett a legendám, az álmom, talán egy halász megsegít, aki majd bábamozdulattal húzza ki akkor is, ha ujján a vér kiserken. Budapest, 1956 október 5. MAGYAROK — Flórának és Illyés Gyulának — Kutak mélyén a csillagok Négy égtáj elmozdult: a börtön a balsors himnuszába kezd, a kúttorok azon a földön ágyútorokként meredez. Hol vannak vízi égitestek? Becsület? Gennyt hoz a vödör, félelmet, a kútásó-mester menekül saját művitől. Ki mer beszélni majd manapság arról, hogy milyen szép a nyár, amikor többé a szabadság az észnek nem leánya már? Reménytelenség zsákutcája az ember ott. Mint a vakond a félés álmait bejárja s minden szavában bennszorong, a szenvedését beszorozták, s ha saját papírszeletekre írná, számlálni sem lehetne a tíz nagy óceánnyi kottát, melyek az égre kiáltották, hogy az életét megrontották! Paris, 1956 november : Ezer hernyótalp kelepei Ezer hernyótalp kelepei, odamentek, hogy megkeressék egy haldokló leányka testét macskakőbe temetni el; a história s ez az ének régi, mely mindig felmerül az emlékezet tengerének zöld hullám-edényeiből, s régi az is, hogy más szemében az szálkáért is haragos, kinek a gerendája éppen egy egész népet eltapos. Szíved van? Nem nézhetsz tükörbe, magad kell saját magad összetörje, azért, hogy a darabjai segítsenek gyógyítani a kínt, mielőtt eltakarják szemünk elől a sebesült iszonytatan égő fájdalmát: ez elkísér majd mindenütt! Látod az ajtód előtt állva, ha szappanozol, ő a hab, kölyökkutyád ártatlansága hitéből sokat megmutat; a mindennapos dohányod, a kenyér, amelyet harapsz, az élmények és az írások között az izgalom is az; a sejtjeidben bukkansz rája, asszony testéből rádkiált, örömeid odakozmálja, sült emberhúst mesél, halált... Tudom jól, nem tart ez sokáig, felmérik mennyi a halott, s ahogy tegnap volt a világ itt, rendezhetik a holnapot. Szív szétesett, többé nem lázad, újból bármittenni lehet, hazugságot és praktikákat, mert élni kell, ott a gyerek. Lezárva hamu alá tűntek kifolyt szemek, a láthatár semmit se hoz, napra-nap büntet, termésnélküli szalmaszál. Hiába minden, újra kezd a történelem, mindent befed, de korán szólalt kakas hangja még szálkában is szikla lett. Páris, 1907 január 2. Csernus Ákos fordításai Irodalmi Újság A forradalom — romantika nélkül — Mészáros István: La Rivoltu Degli Intelletuali in Ungheria. Giulio Einaudi kiadása. Torino, 1958 A mi októberünk, ahogy egymás vigasztalására idézgetjük, a történelem legjobban dokumentált forradalma. Tények és adatok tárgyilagos gyűjteménye vagy lelkes külföldiek első kézből eredő beszámolója akad elég, s ami megjelent, többnyire hasznos is. ,,A Magyar Értelmiség Megmozdulása” című tanulmány idegen olvasóközönségnek, jobban mondva idegen olvasóközönség egy részének, az olasz baloldalnak íródott. Szerzője, Mészáros István nem szépíró, hanem inkább tudós, a Lukács György útját követő magyar esztétika legjelentősebb képviselője. Munkája az első tudományos közelítésű, akadémiai igényű erőfeszítés annak tisztázására, hogy miféle erők terelték értelmiségünket a forradalmi tömegeik élére és jó néhány olyan tanulsággal szolgál, amelyet magyarul is érdemes elismételni. A könyv jelentős hányada három irodalmi vitával foglalkozik. A Lukács- és Déry-vitákkal és a sematizmus körüli csatározásokkal, Mészáros mindháromnak tevékeny résztvevője volt. A viták elemzéséből mindenekelőtt az derül ki, hogy totalitariánus államban tisztán esztétikai jellegűnek tűnő kérdések nemzeti jelentőséget nyerhetnek, az uralkodó párton belüli harcok pedig sohasem a párttagság magánügyei. Egyetlen ország felett sem lehet az értelmiségi élet kihagyásával teljhatalomra szert tenni, a párt pedig nem érheti a teljhatalmat addig, ameddig a saját belső ellenzékét meg nem semmisíti. Mennél vehemensebb ez a belső ellenzék — s kommunista viszonyokról lévén szó —, mennél komolyabban veszi az eredetileg meghirdetett politikát, annál előbb kerül sor a megsemmisítésére. A magyar értelmiségi élet szovjetizálása tulajdonképpen a Lukács-vitával, egy évvel a Rajk-ügy előtt, a nem kommunista pártok eltüntetésével szinte egyidősűen kezdődött. A demokrácia és szocializmus, a realista irodalom és a nyugati kultúrkörhöz kötöttség eszméit képviselő kommunisták az államhatalom számára olyan enigmát jelentettek, amelyet a hatalomátvétel egyik feltételeként kívántak megsemmisíteni. A „fordulat éve” utáni értelmiségi bénultságot Mészáros a hidegháború elkerülhetetlen következményeként ábrázolja. A világ menthetetlen kettészakadásának, a Szovjetunió gyarmatosító hatalomként való fellépésének és az amerikai befolyás Nyugat-Európában való elhatalmasodásának látványa elhomályosította a harmadik út perspektíváját és az értelmiséget, akár szimpatizáns, akár ellenzéki volt 1948 előtt, fatalizmusba kergette. Ebből az értékelésből következik, hogy Mészáros az 1953-as Nagy Imre program jelentőségét nem elsősorban az ismert gyakorlati intézkedésekben keresi, hanem a demokrácia és szocializmus szintézisének lehetőségét felvillantó elgondolásokban . Terjedelmes rész foglalkozik a forradalom közvetlen előzményeivel. Mészáros gondosan elkerüli azt a nevetséges túlegyszerűsítést, hogy a forradalom okozója valamiféle értelmiségi mozgolódás lett volna. A Petőfi Kör tevékenységének elemzésénél a szerző legalább anynyit foglalkozik a közönséggel, mint a szónokokkal, kiemelve, hogy az ott összegyűlt diákok és fiatal értelmiségiek teremtettek olyan atmoszférát, melyben a híres szónoklatok elhangozhattak. Mészáros eloszlatja azok kétségeit, akik a forradalmat valamiféle jakobinus szekérként képzelik, amelyet zabolátlan diákok tolnak s amelyen néhány lelkes anarchista hadonászik: a Petőfi Kör köré gyűlt fiatal értelmiséget a forradalom vitathatatlan vezető erejének állítja be. A forradalommal foglalkozó rövid részből viszont kiderül, hogy bár a harc fegyveres részét nem az értelmiség vívta, a fiatal intellektuelek akkor láttak társadalmi méretű szervezéshez — diák és munkástanácsok stb. —, amikor az utcai harcok és a diktatúra katonai erejének megsemmisítése mögött meglátták a független és szocialista Magyarország megteremtésének lehetőségét. A könyvbe jó néhány, csak külföldieknek szóló közlőjellegű bekezdés került, másutt meg éppen a harcok napjait újra élő politikus, nem e tanulmány lapjaira való szenvedélye érződik. A magyar kézirat stílusán is rajta maradt az, hogy a szerző — aki önmaga fordítója — idegen emésztésre szánta művét. A Magyar Értelmiség Megmozdulásának mondandója rendkívül fontos, elemzése időt álló. Megérdemelné, hogy előbb-utóbb magyarul is napvilágot lásson. Márton László Szakállszárító A teljes igazság „Negyven esztendő alatt intézmények, pártok, programok születtek, fejlődtek, sápadtak meg és tűntek el a magyar közéletből. Az egyetlen intézmény, amely minden megrázkódtatás ellenére a történelmi átalakulásokon keresztül szilárdan áll, sőt erőiben, befolyásiban, tudásban, biztonságban nőttön nő, a kommunisták teremtette párt.” (Illés Béla, Élet és Irodalom, 1958 november 21.) Jókor! „Ez a kutatómunkával töltött négy év érdekes felismeréssel ajándékozott meg: rájöttem ugyanis arra, hogy az írói szabadság ez idő szerint minden országok közül az Egyesült Államokban a legkisebb.” (Beszélgetés Renaud de Jouvenellel, Élet és Irodalom, 1958 nov. 21.) Bizony ne ... De azért ne legyünk olyan önelégültek, hogy abban a hitben ringassuk magunkat, hogy közöttünk már nincsenek többé önelégült embereik. (György István, Népszabadság, 1958 november 29.) No ki? A társadalmi perspektíva szorosan összefügg az egyéniboldogulással. Ki vehetné zokon egy mérnöktől, ha a XX. századiban s az egyik szocializmust építő országban egyre nagyobbak az igényei? (Terényi Éva, Népszabadság, 1958 november 30.) 1958 december 15 A. Brandstetter: Hallgatás (Lengyel színmű bemutatója Bécsben) A darabot Varsóban egyetlen estén játszották. A másnapi előadást a rendőrség már nem engedélyezte. De csupán az, hogy a függöny egyetlenegyszer szétválhatott, hogy a próbákat megtarthatták, hogy a szövegkönyvet, annak veszedelmes és nehezen feledhető mondatait a színészek betanulhatták, szerintem: csoda. S aztán megint csak csoda, hogy a szerző, Brandstetter szabadlábon van s Zakopanéból meleg hangú táviratban köszönti a bécsi együttest, a kicsiny Theater der Courage igazgatóságát és sok sikert kíván a vállalkozásukhoz. A táviratot magam láttam, a társulat kiszegezte a színház előcsarnokában. Ez az, ami előtt mi, magyarok, akik a szellemi diktatúra gondos és tökéletes hatalmához szoktunk, még mindig értetlenül állunk, ez az, amire az osztrákok azt mondják: a lengyel csoda. A darabnak sikere van. Váratlanul nagy sikere s különös, hogy az előadásokra főként az ifjúság tódul. Azok a szlipper-nyakkendős, hegyes olasz cipőbe bújt fiatalemberek, karcsú esernyőt forgató, halványszőke bécsi lányok, akiket állítólag csupán a music-box s az ,,isteni” Elves Presley könnybe csukló hangja érdekel. Estéről estére megtöltik a szűk pinceszínház fülledt nézőterét s pisszenés nélkül, komor arccal nézik a drámát. A darab váza, felépítése talán szokványos, de atmoszférája gyötrelmesen igazi s tömör párbeszédei olykor szinte végleges érvénynyel formázzák a csalódottak és kétségbeesettek véleményét saját összeomlott, vagy szörnyeteggé nőtt álmaikról. A darab hőse: kommunista író. Bujkált, küzdött és szenvedett azért, hogy a szocializmus ,,ragyogó jövője” megvalósuljon. S most: emberi roncs. Egyetlen menedéke, vagy, amint ő mondja, útlevele és vízuma a világ szépségeihez, önmaga hajdani vágyaihoz: az alkohol. A konfliktus egyszerű. Az író ajtaján becsenget a régi barát, aki valamikor megmentette az üldözött kommunista életét. Most ő kér menedéket, csak néhány napra, csak néhány órára. A milícia a sarkában van, egy előre kiagyalt perben az ellenség szerepét kellene eljátszania. Az író menedéket ad. De a sárkány fog vetés, amelyen valaha két kézzel munkálkodott, beérik. Saját lánya, az eszme rendíthetetlen híve feljelenti az üldözöttet. Feljelenti, mégpedig úgy, mintha az apja utasítására cselekedne. Ezzel akarja megmenteni az alkohol mámorába bukott írót a ,,kispolgári zsákutcá”-ból. A barátot esőkabátos fiatalemberek viszik el. Az összetört írót felesége otthagyja, lányát ő maga kergeti ki a házból. S mert nem képes elviselni a látszatot, hogy denunciánssá lett, végez magával. Dióhéjban ennyi történik az egyszerű díszletben, a szegényesen berendezett varsói lakásban. A játéknak mindössze öt szereplője van: az író, a barát, a feleség, a lány s egy szomszéd. Talán ez a szomszéd a darab legérdekesebb figurája. Államügyész, politikai perekben közvádló — valójában a népi demokráciák életének egyik legjellemzőbb típusa. Már világosan lát, de még mindig ragaszkodik a rögeszmévé torzult eszméhez, fáradt és kiábrándult, de még mindig azt hiszi, hogy a ■Nagy Igazság szolgálatában áll. ..Keserűségem nem ölte meg a hitemet, de a hitem már nem tudja a keserűségemet soha többé kiölni belőlem” — vallja az írónak. S ő az, aki felteszi a merész kérdést: ki a bűnös? A kérdésre az egész darab felel: nem az eszme, hanem az emberek, akik szörnyeteget keltettek életre, akik becsapták azokat, akik az eszméért küzdöttek. Amikor a függöny legördül, a teljes összeomlást, a teljes bukást takarja el. Ha nem lett volna magyar forradalom, ha nem kel fel egy egész nép éppen azokban a napokban, amikor ezt a darabot Varsóban egyetlen estén eljátszották, a néző azt hihetné, hogy Keleten már valóban nincsen remény, nincs erő, csal, sötétség van és teljes pusztulás. Az osztrák színészek meglepő hűséggel teremtik meg a színpadon a félelem és a hazugság örökös légkörét. Nincs semmi túlzás, az előadás finom és egyszerű, a szöveg az, amely elsősorban érvényesül. A bemutató külön érdekessége, hogy az üldözött barátot magyar színész játssza, a fiatal Rónai András. A titkosrendőrség egyetlen pillanatra jelenik meg a színen. De ez a pillanat elegendő ahhoz, hogy az ember a darab befejeztével mély lélegzetet vegyen s örömmel köszöntse a bécsi kofát, aki acetylénlámpája fényében banánt árul a sarkon. (c. a.) Az Élet határszélén (Ingmar Bér. Ha a lírikusoktól eltekintünk, igen kevés alkotóművészt találunk, aki, mint Ingmar Bergman, negyven éves kora előtt összefüggő életműre nézhet vissza. Az életmű egysége Bergmannál nem visszavisszatérő figurákból következik; még filmjeinek színtere is változik — hol a keresztesháborúk korának Svédországa (várkastély, flagellánsok, pestisjárvány), hol a századelő polgári világa, hol egy vándorcirkusz. Utolsó filmje — az Erdei szamócák — egy köztiszteletben álló idős orvos családi körében játszódik. Az egyes filmek stílusjegyei is — a Bergmanra jellemző stilizáltság mértéke és eszközei — igen eltérőek egymástól. Ha egységes életműről beszélek, akkor sokkal inkább a kérdésfeltevés és a problémák rokonságára, azonosságára és egymást kiegészítő voltára gondolok. Akárcsak a Hetedik pecsét lovagja, aki csak azért hívja ki a Halált egy sakkjátszmára — a tét, az élete —, hogy a partnerből a végső kérdésekre csikarjon ki választ. Bergman filmjei Isten létét, vagy nemlétét, az élet, a szerelem, a halál végső mivoltát kérdezik újra és újra, más és más formában. A lovag sohasem kap választ arra, hogy Isten létezik-e. Az életen túlit kérdezni már magában is boldogtalanságot jelent, a halál tőszomszédságát. A naiv közvetlenség állapotába csak kivételes körülmények között kerülhet a modern ember. És ha ez az állapot létre is jön, úgy az illető kiesik az élet általános kontextusából, ami folytonos veszélyeztetettséget, gyökértelenséget és bizonyos értelemben félállati sorsot jelent számára, mint Bergman cirkuszfilmjének hőseinél. Talán nem véletlen, hogy e fenti két film sem mai környezetben, hanem a századforduló körül játszódik. A mi korunkra épp az jellemző, man filmjei, hogy a természetes emberi kapcsolatok hiánya még nagyobbá vált. Civilizáltan udvariasak vagyunk egymáshoz és ugyanakkor személytelenek. Félünk attól, hogy sorsunkat más emberek sorsával elvegyítsük, igyekszünk mennél tárgyilagosabban közeledni társainkhoz. Az Erdei szamócák agg orvoshősét épp ez a fajta civilizáltsága teszi magányossá. Ugyanez a magatartás szigeteli el családtagjait egymástól. Elriasztó a másik véglet is, amikor a civilizált mez lehullik s az egymást megérteni nem tudó és nem is akaró emberek sokszor egész életükön keresztül marják egymást, mint a film két mellékalakja. Társadalmi értékeink eredményességet követelnek tőlünk s nehézzé teszik azt, hogy a mechanisztikus, utilitariánus kapcsolatokon túl más, mélyebb és szervesebb közösség alakuljon ki ember és ember között. A film orvosát mindez nemcsak közvetlen környezetétől idegeníti el, hanem saját emberi magától, gyermekkorától, ifjúsága szerelmének emlékétől is. Mire — a film végén — békét köt életével, emlékeivel, melegebb, emberibb kapcsolat alakult ki közte és környezete között is. A múltnak és a jelennek ezt az összejátszását Bergman az orvos álmainak bemutatásával oldja meg. A film elején az orvos értelmetlenül és tehetetlenül áll szemben sorsával, életét üresnek érzi, tehetetlen a fenyegető halál rémségével szemben. Ennek azért kell így lennie, mert kívül áll az élet organizmusán, nem érzi magát ama folyamat részének, amely az ő személyes halála után is tovább folytatódik. A lidércnyomásos álmok fokozatosan oldódnak békéssé s ugyanez a fokozatosság jellemzi környezetével való kapcsolatának emberibbé válását is. Nágai Gyula