Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1960-02-01 / 3. szám
6 — Hozzászólás Cs. Szabó László tanulmányához — A Romantika voltaképpen nem szemlélet, hanem indulat, egyfajta érzelmi attitűd, amely épp ezért a legkülönfélébb, egymással ellentétes nézetek táptalaja lehet és volt. Ráadásul a Romantika nemcsak térben, de időben sem egységes, ami abból is látható, hogy egyesek szerint már 1830-ra kimúlt, mások szerint csak 1850-re, megint mások viszont azt vallják, még ma is él. Akárhogy legyen is, annyi bizonyos, a Romantika okozatként született meg, nem a világűrből szállt alá a földre, s ezért a 18. század feltétlen csodásságában vajmi nehéz hinni, főleg, ha tekintetbe veszi az ember azt a türelmetlen dühöt, amellyel boldogtalanságukban megboldogult elődeink ellene fordultak. Cs. Szabó László igen szép és romantikus cikkében mindazt a roszszat, aminek iskolakönyv- és szemtanúja lehettünk, a Romantika számlájára írja, de sajnálatos módon úgy véli, a Romantika fellépése óta eltelt időszakban alapjában véve csak rossz dolgok történtek. (Zárójelben meg kell jegyezni, a Romantika fellépésének időpontját illetően szintén eltérőek a vélemények, de hála Istennek, Rousseaunál hátrább még senki sem ment, s így a kérdésben mégis akad egy biztos pont.) Nehéz lenne eldönteni, hogy az az alapvetően nem keresztény álláspont, amely szerint a rossz mindig megsemmisíti a jót, mennyiben védhető; de ha védhető lenne is, a jó megszületése nem tagadható, s azokat is fel kell írni a számlára,. Kell? Talán mégsem. Gyermekek felelősségre vonhatják apjukat, szellemi irányzatok csak megtagadhatják őket. Már csak azért is, mert szellemi irányzatoknál meglehetősen nehéz megállapítani az apaságot, azaz, hogy nehéz csak egy apát találni. Az ember akaratlan Maupassant novellájára gondol, amelyben az ártatlan leányka és a három apajelölt együtt sem tudta eldönteni, kitől van a gyerek. De ott legalább az apajelöltek száma háromra korlátozódott. A napóleoni háborúkat, s mind a háborúskodást, amely azóta telebömbölte fülünket, a Romantika számlájára írni hát nem igazságos dolog. Romantikán egy elsősorban művészeti és (helytelenül csak másodsorban) filozófiai korszakot és az e korszakban jelentkező érzelmi és művészeti attitűdöt értünk, s ha az előbbi hasonlatot, a sikamlósságtól való félelmünket legyőzve, tovább vezetjük, azt kell mondanunk, hogy művészek és filozófusok legjobb esetben is csak felvilágosítják a feleket, ellátják őket bűvös ötletekkel, de az emberek szükségleteit, azok kielégítésének igényét s végül is magát a gyereket nem ők csinálják. A Romantika érzelmi attitűd, a Romantika művészi attitűd — olvasható fentebb. Hát most már melyik a kettő közül? Mindkettő, természetesen, és magyarázatképpen, hogy ugyanis erre a szétválasztásra miért van szükség, valamint hogy mi is értendő a fenti egykedvű kifejezéseken, álljon itt néhány mondat a német Romantika megindulásáról és második periódusának létrejöttéről. Ha a filozófiai Romantika Rousseauval kezdődött is, az irodalmi Romantika valóban Angliából indult ki, azaz hogy tulajdonképpen, ami Angliából átszelte a csatornát, az nem is a Romantika volt, hanem a Szientimentalizmus. Szentimentalizmus és Rousseau együtt érkeztek meg Németországba, hogy aztán egymásra találkozásukban Romantika váljék belőlük. Ez a találkozás másutt is megtörtént, de közel sem olyan hatással, mint német földön. A nagy angol romantikus költők, Coleridge és Wordsworth (de még Shelley és Byron is) a németekhez jártak iskolába, s bár Coleridge Schelling elolvasása és kijegyzetelése után azt mondta hogy ő Schelling nélkül is eljutott volna a schellingi tételekhez, ez már csak afféle késő bánat, el gondolat. A németek első romantikusai, Novalis, F. Schlegel, a felvilágosodás jegyében kantiánusokként indultak útnak. A német Romantika létrejöttéhez ugyanis, és éppen ebben rejlik kiépítettségének és fokozott hatásának oka, nem csak Szentimentalizmusra és Rousseaura volt szükség, de a kanti ismeretelméletre is. Ahogy Volta felfedezte és előállította az elektromosságot, Mesmer pedig a magnetizmust, a hipnózist, épp így akarták Novalisék megtalálni, megmagyarázni és egy cél érdekében összpontosítani érzelmeiket. Novális kémiát, fizikát, matematikát tanult és természettudományos alapon, kívánta feltérképezni lelki életét. Szándéka ma talán naivnak tűnik, de akkor az adott természettudományos felfedezések, valamint az előre felismert, eltervezett és végrehajtott társadalmi változások fényében úgy tűnt, hogy minden lehetséges és hogy az emberiség az aranykor, vagyis az eszménnyé, istenné válás küszöbén áll. Hölderlin a Francia Forradalomban nemcsak politikai aktust látott, hanem azt az általános forradalmat vélte elérkezettnek, amely az embert istenné tökéletesíteni hivatott. Akkoriban, s ez a rövid periódus szinte egyedülálló a történelemben, egy pillanatra ismeretelméleti alapon lehetett csodákban hinni. Ebből a lehetőségből született meg a német Romantika. Schelling azonosságtana értelmében anyag és szellem nemcsak együtt, de egyben, azonosságban jelentkezik, s ebből fakadóan lélek nélkül test, viszont épp így test nélkül lélek, nem létezhet: a lélek halhatatlanságai csak a test halhatatlansága esetén lehetséges. Mivel Lavoisier felfedezte az anyag megmaradásának törvényét, a test halhatatlanságáról elmebaj gyanúja nélkül lehetett beszélni — így fedezték akkor újra fel a panteizmust, a lélek-, illetve testvándorlást. Novalis regényének hőse, Ofterdingen, fejlődésének, életének különböző fokán kristállyá, fává alakult. Novalis nagyon is istenhivő ember volt, elképzelése a vallás ellenében, de nem a vallásosság ellen alakult ki; ha nem lett volna annyira istenhivő, valószínűleg megmaradt volna katolikusnak. Amikor panteizmusával a túlvilágból más életet formált, amikor a mennyországot egyedül a földön képzelte megvalósíthatónak, csak egy logikus gondolatsort követett. Logikai alapon misztikusnak lenni érre, egy egész világszemlélet erejéig, valószínűleg csak a németek képesek, holott többé-kevésbé minden ember ezt cselekszi. Mire az általa is használt, illetve csak megkezdett, gondolatsort kortársai végiggondolták és arra a végkövetkeztetésre jutottak, itt még csak, sajnos, nem is vázolható módon, hogy a mennyország, vagyis a megvalósult és időben örökkévaló eszmény állapota a földön nem lehetséges, de épp ezért a földön kívül sem, Novalis, szerencséjére, már halott volt. E felismeréstől Hölderlin megőrült, ő nem tudott volna szkepticizmusig, iróniáig alacsonyodni, a többiek viszont részben katalizáltak, részben a művészet segítségével kívánták megalkotni azt az eszményi állapotot, amelyet a valóságban megteremte, mi lehetetlennek tűnt — így alakult ki a Romantika, mint művészi attitűd, amely tehát az adott világot az eszmény világává torzítva- szépítve vagy legalábbis az eszmmény világával összeelegyítve kívánta ábrázolni. Mivel gondolko-dásmód és érzelem emberenként változik, nincs két egészen egyforma eszményi világ sem. Ami a Romantikát, mint érzelmii attitűdöt, az elburjánzó kert különféle növényeinek közös növényi-1 ségét illeti, ez az adott világnak az eszmény világává való nagyításá- nak igényében fogalmazható meg. ] Ez az érzelmi attitűd Németor]szágban egy kivételes történelmi pillanatban, a természet- és társadalomtudományi gondolkodás és gyakorlat véletlen keresztpont] jában az emberiség egyik legnagyobb szellemi vállalkozását indít] tatta útjára. Maga a vállalkozási rövid ideig tartott és nagyságát] (ami nem jelent feltétlenül érték- beli nagyságot) éppen az bizonyít] ja, hogy olykor a naivitás határát súrolta. Ebből a vállalkozásból] nemcsak fantasztikus regények | Beethoven-szimfóniák, nagyszerű és gyenge versek meg festmények, nemcsak új tudományágak, új mű-¦vészek és művelődési formák szü-i lettek, de világmegváltási módsze- rek is, amelyeket ki-ki meggyőző- dése szerint sárba ránthat vagy di csérhet, vagy naivnak és felesleges- nek vélhet. De, mindezek miatt is, Friedrich Schlegelnek alighanem igaza volt, amikor 1790-ben azt írta: ,,A forradalmi akarat, hogy Isten országa megvalósíttassák — ez a modern történelem kezdete.” András Sándor ) Irodalmi Újság 1960 február 1 Eszményi világ? Színházi esték New Yorkban A színházak számát, az előadások mennyiségét és minőségét, a darabok kiválasztását és kvalitását, továbbá a rendezői, színészi és díszletezési teljesítményt és modernséget, vállalkozókedvet és érdeklődést tekintve, New York színházi élete ma szinte egyedülálló a világon. Páris a múltjából s művészeinek megérdemelt jó híréből él. A londoni West End színházai hollywoodizálódnak, az a két-három színház (Arts, Royal Court, Theatre Workshop), amelyik a Shakespeare-színházak mellett végvárként őrzi az angol színjátszás tradícióvá ért modernségét, financiális problémákkal küszködik. New Yorkban is nagy a kontraszt jó és rossz művészet között. A ,,Broadway-színházak” és az ,,Off- Broadway - színházak” elnevezés nemcsak a városrész helyi, de egyben művészi különbségét is jelenti. A Broadway színházai gazdagok. Előadásaikat telt házak előtt tartják. Darabjaikat évekig adják. A Broadway színházai nagyobbrészt ,,zenés vígjátékokat" adnak és revüket, s nagyritkán egy-egy — a művészetet sziporkázó humorral helyettesítő — szellemes francia komédiát. A Broadway-színházak egyikmásikában persze igazi művészetet is adnak, de ezek is csak a ,,biztosra” mennek, sosem kísérleteznek. Shakespeare-t a darabjában játszó ismert nagy színészek neve juttatja pódiumhoz (John Gielgud és Margaret Leighton a ,,Sok hűhó semmiért”-ben), mert különben a Central Park ingyenes szabadtéri deszkáira szorul, ott pedig többnyire állástalan, fiatal színészek ajkán szólal meg nagyon is köznapi hallgatókhoz. A broadway-i Anta Theatre félig-meddig az Elia Kazan vezette New York-i színiakadémia színháza. Az ő neve kezesség, ha nem is a bemutatott darabra, de a színészi s rendezői teljesítmény színvonalára. Ismert nevű amerikai és angol színészek mellett néha feltűnik egy-két tehetséges fiatal is. Jómagam Archibald MacLeish ,,A. B.” című darabját láttam itt Kazan rendezésében. MacLeish afféle nemzeti intézmény Amerikában, hasonlóképp, mint T. S. Eliot Angliában. Költő, esszéista, drámaíró prózában és versben, politikusokkal barátkozó társadalmi figura, olyan típusú művész, akik számára a különböző irodalmi díjakat és a kultúrával kapcsolatos társadalmi funkciókat feltalálták. A ,,J. B.” etikai dráma, lét és nemlét kérdését érinti. A bibliai Jób történetét ülteti át a modern Amerikába. Az ember: J. B. modern amerikai üzletember, pénzben és hitben gazdag és családja szeretetében boldog. Az Isten elveszi vagyonát, meghalnak a gyermekei, nevét meghurcolják, felesége elhagyja, elveszti látását és ő csak a csapások okát keresi. Három vigasztalója (a vallás, a marxizmus és a pszichológia képviselői) nem ad neki vigaszt. Problémáival csak hite marad. És mikor Isten vissza akarja juttatni javaiba — ő vállalja az életet. A téma oly régi, mint maga a költészet, de a baj csak az, hogy MacLeish-nek nincs róla új mondanivalója. Amiben a B. B. modern, az a dráma prezentálásának ■technikája, s ebben a modern színház egész kelléktára szerepel, de ez a lényegen semmit sem változtat. Elia Kazan rendezte Tennessee Williams legújabb darabját, a ,,Sweetbird of Youth”-t (Martin Beck Theatre). A darab közönségsiker. A szerző uptown-i lakásában leggyengébb darabjaként jellemezte. A két főszereplő, egy kiöregedett színésznő (Geraldine Page) és egy fiatal gigolo (Paul Newman) története már az első felvonásban kibontakozik és a második felvonásban már csak a társadalmi háttér akciótlan leírását kapjuk egy fehér szenátor kihívó viselkedésével és egy néger lincselés ábrázolásával. A darabot nem olvastam, csak láttam; úgy gondolom, hogy az első felvonás egy hotelszoba ágyában történő jelenetének drámai értéke a kazani rendezésnek köszönhető, s nem a szerzőnek. Egy néger család éledtével és társadalmi emelkedésével foglalkozó ,,A Raisin in the Sun” és a két szereplőre írt, furcsa, de nagyon valóságos szerelem történetét elmondó ,,Two for the Seesaw” jó alkalom volt e darabok londoni előadásainak összehasonlítására. Az utóbbiban csiszoltabb játékmodort, az amerikaiban több eredetiséget találtam. A nagy meglepetést a kis ,Off- Broadway” színházak adták. Ezek nagyon szegény és épp ezért rövidéletű társulatok. Mivel alig van vesztenivalójuk, téma-, szerző-, darabválasztásban bátrak. A művészi elhivatottság léptette őket színpadra és életképességüket elsősorban produkciójuk művészi értéke szabja meg. A klasszikus és a modern dráma papjai ők; Shakespeare, Csehov, Shaw, Brecht, Sartre, Genet, Ionesco, Beckett, Osborne és a mai amerikai drámaírók üzenetét közvetítik kisszámú, kispénzű, de nagyon lelkes közönségüknek. Színházaiknak gyakran még színpadja sincs. ,,Circle in the Square” — mondják és egy istállószerű helyiségben székekkel körülraknak egy három négyzetméteres teret. Ott játszanak díszletek nélkül, néha utcai ruhában. A színháznak nem új, nagyon is ősi formája ez: sajátos kapcsolatot teremt színész és néző, a darab valósága és a valódi valóság közt. Színésztől és nézőtől tehetségének, koncentrációjának maximumát követeli meg. Itt láttam Csehov ,,Három nővér”-ét, amelyet talán nemzeti és baráti büszkeségem miatt kissé elfogultan ítélek meg, mert a legjelentősebb férfiszerepben, Versinin őrnagy alakjában Szabó Sándor művészetét élvezhettem jó három esztendő után — ezúttal angol nyelven. Noha a modern francia drámának igen nagy hatása van Amerikára (Anouilh Antigone-jának női főszereplője, Marcia Stillman Marcel Marceau-nál és Etienne Decroux-náltanult és e fiatal színésznő alakításával a New York-i előadást jobbnak tartottam a párisinál), a mai amerikai drámaírásra, színpadtechnikára, színjátszásra a német expresszionizmusból fakadt brechti elméletek vannak legnagyobb hatással. Úgy hiszem, hogy Németországon kívül Brecht sehol sem oly népszerű, mint Amerikában, Angliában előadásokat tartanak róla, de nem játsszák és hatása sem észrevehető. Franciaországban hallgatnak róla, de drámáinak technikáját a franciák magukénak vallják. Amerikában beszélnek róla, vitatkoznak elvein és játsszák darabjait. Az Off-Broadway egyetlen ,,musical”-ja — ez évek óta műsoron van — a Kurt Weill és Brecht szerencsés társulásából született ,,Dreigroschenoper”. Ugyancsak e társulás másik eredménye az a műfajilag nehezen meghatározható félbalett és félopera, amelyet az őszi színházi évadban a New York City Ballet mutatott be ,,The Seven Deadly Sins” címen. Koreográfiáját az a Georges Balanchine szerezte, aki e mű legelső előadására 1933-ban a Les Ballets táncosainak eredetileg is betanította. Az amerikai kritikák lelkesedéssel írnak Brechtről, de kicsit úgy, ahogy Budapesten az exhibicionista modern franciákról szokás: esztétikailag elismerik őket, politikai elveiket elvetik. MacCarthy szenátort ugyan eltemették, de itt-ott még él a szelleme. Neki köszönhető, hogy a mai amerikai kritika jobbik felére a tartózkodó tudományos objektivitás jellemző. Végül, ha magam ellen is szólok, mégis azt vallom, hogy a kritikusnál a mű mindig többet mond. A társadalmi problémák iránt való ki nem mondott érdeklődés a New York-i színpadok fejlődésének egyik legkomolyabb biztosítéka. Noszlopi György KÖLTŐK A KORFORDULÓN: Ezra Pound (1885) a XX. század egyik legtöbbet vitatott, ellentmondásosságában legizgalmasabb költője. Sokak szerint az első igazán amerikai költő Whitman óta. Oroszlánrésze van a modern angol költői nyelv megteremtésében, ő „fedezte fel” a provanszál és a kínai költészetet, s a japán színházat az európai olvasóközönség számára; hosszabb művei azonban egyenetlenek, különc szószátyárságukban szétfolyóak. Pound kép- és szógazdagsága ezekben inkább figyelemzsibbasztóan hat, mint serkentően. Az enciklopédikus lélegzetű, sevége-sehoszsza Canto-knál barátja, T. S. Eliot és nem egy olvasója többre tartja Pound korábbi, rövidebb verseit, különösen a Ripostes (1912) és a Lustra (1916) kötetbe gyűjtötteket, valamint a Hugh Selwyn Mauberley (1920) és az ú. n. pisai Canto-k néhány részletét. Részlet a 81. (LXXXI.) Canto-ból Amit szívből szeretsz az megmarad, a többi mind salak Amit szívből szeretsz meg nem fosztanak attól Amit szívből szeretsz igazán azt öröklöd Kié ez a világ enyém övék vagy senkié? Először jött a látható, aztán csak a tapintható Elízium, a mély pokol csarnokaiban jóllehet Amit teljes szívből szeretsz igazán azt öröklöd ön-sárkány-világában a hangya kentaur. Vesd le hiúságodat, hisz nem ember Teremtette a bátorságot, a rendet, vagy a Vesd le hiúságodat, vesd le mondom. A zöld világból tanuld meg minő helyed lehet még igaz művészség s arányos ötletesség terén. Vesd le hiúságodat, Paquin, vesd le! A zöld pompa túltett eleganciádon. Pound szertelen lázadó, képtelen költői forradalmának eredményeit önnön szóanarchizmusától megóvni. Különösen Eliot fejlődésével összehasonlítva tűnik ki, milyen kevéssé törődött Pound a morális oeuvre-építés nagytehetségű költőkre kötelező feladatával. Jellembeli fogyatékosságai vezették végül is az olasz fasizmus melletti állásfoglalásához, amely miatt a második világháború után csak egy amerikai elmegyógyintézet falai mentették meg attól, hogy mint háborús bűnöst bíróság előtt vonják felelősségre. Nemrég amerikai írótársainak közbenjárására szabadon bocsátották; az idős költő Olaszországban telepedett le. Műveinek a legfiatalabb angolamerikai költőnemzedékre gyakorolt hatása igen jelentős. ,,Ha magad mestere lessz, mások is elviselnek” Hiúságodat vesd le Te jégesőben tönkrevert eb Te felfújt szarka színváltó nap alatt Félig fekete félig fehér El nem különözheted szárnyadtól farkadat Hiúságodat vesd le Mely igen aljas Hamisságon nevelt gyűlöleted, Hiúságodat vesd le, Rontásra gyors, részvétben kapzsi, Hiúságodat vesd le, én mondom, vesd le végre. De valamit inkább megtenni mint meg nem tenni ez nem hiúság Tisztességgel kopogtatni, hogy a Nyersesség is kinyíljon Egy élő hagyományt a levegőből összefogni vagy egy szép öreg szemben meglátni a be-nemhódolt lángot Ez nem hiúság Itt a meg-nem-tettben van mind a vétek a botladozó bizonytalanságban kegyelmet.