Irodalmi Ujság, 1962 (13. évfolyam, 1-23. szám)

1962-01-01 / 1-2. szám

4 Egyike vagyok a harmincegy francia állampolgárnak, akinek címére a TASS hírügynökség párisi képviselete kérdőívet küldött. A címzettek között kilenc öreg hithű szerepel, azaz kilenc olyan ember, aki szívvel-lélekkel szolgálja a szovjet ügyet, tekintet nélkül arra, hogy Sztálin istenítése, avagy a személyi kultusz felszámolása kerül napirendre, s szerepel továbbá vagy féltucat társutas is. A TASS nem közölte: hol és milyen formában jelennek meg a kérdőívre adott válaszok, mindöszsze annak a szándékának adott kifejezést, hogy ..szovjet és külföldi olvasókkal megismertesse” a meginterjúvolt franciák álláspontját. Ezért úgy gondolom, nem járok el helytelenül, ha a TASS hírügynökség kérdéseire válaszolva, egyidejűleg a Figaro olvasóival is közlöm álláspontomat. /. Milyen általános impressziót keltett Önben a Szovjetunió Kommunista Pártja programtervezetének olvasása? Az unalom impresszióját. Kétszer jártam a vasfüggöny túlsó oldalán és azt tapasztaltam, hogy a „szocialista rendszer” még a terrornál és a lelkesedésnél is alaposabban és hatékonyabban tudja megszervezni az unalmat. Nyugati emberektől azt kívánni, hogy olvassák el a 127 oldalas programtervezetet, rendkívül erőfeszítést igénylő követelmény. A több mint negyven éve agyonideologizált szovjet kérdező talán már fel sem tudja fogni, mily sokat kíván tőlünk ezzel. Csaknem minden oldalon ilyen vagy hasonló mondatokkal kell megbirkózni. ..Nagyarányú építési terveink hatalmas méretei építőiparunk rohamos fejlődését követelik meg, azaz tökéletesíteni kell építkezési módszereinket, az építőanyagok gyártásában jelentősen növelnünk kell a munka termelékenységét, a minőség állandó javítása és az önköltség csökkentése mellett.” Itt a Nyugaton még saját kormányaink tisztviselői sem árasztanak el minket a szószaporítás ilyen özönével. Ami magát a programot illeti, a legfőbb benyomásom az, hogy mindezt már hallottuk. A Szovjetunió állhatatosságát, amivel a dolgok valóságos állása helyett szüntelenül a dolgok kívánatos állásáról beszél, már régóta bámulja a világ. Ez az állhatatosság minden jel szerint ma is páratlan. A 83-ik oldalon azt olvashatjuk, hogy a szovjet gazdasági élet .erőteljesen és harmonikusan fejlődik”. E kifejezés hallatán egykori főiskolai tanárom hihetőleg így szólt volna: „ez aztán jeles mondás”. Ha az ember csupán a szovjet nehéz- és könnyűipar közötti aránytalanságot veszi szemügyre, máris gondolkodóba esik, vajon ez a szó, hogy „harmónia” ugyanazt jelenti-e a vasfüggöny mindkét oldalán? „...A szocialista rendszerben az egyes népek nemzeti jellege virágzóan bontakozik ki s függetlenségük egyre jobban megszilárdul.” 1956 novemberében tehát hihetőleg megszilárdult a magyar nép függetlensége s nyilván ugyanezt bizonyítja az a hárommillió német is, aki a legutóbbi néhány esztendőben elmenekült Kelet - Németországból. Egyébként az ideológia útvesztőjében jártas szakértőkre bízom annak megállapítását, vajon „a különböző társadalmi rendszerek békés együttélése” és a „burzsoá és revizionista ideológia elleni szakadatlan harc” váltakozó jelszavaival kinek akarnak kedveskedni: Mao Ce-tungnak, Tito marsallnak, Lenin árnyékának vagy Sztálin kísértetének? 2. Milyen perspektívákat nyit meg ez a programtervezet a szovjet nép előtt? Bocsánatot kell kérnem, amiért erre a kérdésre sem tudok kedvezőbb választ adni, mint az előzőre. A szovjet nép a jövőben hihetőleg ugyanannak a folyamatnak lesz tanúja, melyet a múltból már jól ismer: a Szovjetunió hatalmának gyors növekedése mellett saját életszínvonala igen lassú emelkedését fogja tapasztalni. Elismerem: a programtervezet oly számadatokat tartalmaz, melyek csodálatba ejtik a tájékozatlan olvasókat, sőt talán egyes közgazdászokat is. De mit bizonyít ez? A program célul tűzi, hogy a Szovjetunió össztermelését két és félszeresére növelje és ezzel — úgymond — túlszárnyalja az Egyesült Államokat. Ebből én azt számítottam ki, hogy a Szovjetunió jelenlegi termelése az Egyesült Államok termelésének mindössze negyven százaléka. (Hruscsov úr ugyan 50 százalékot mondott a minap, de a szovjet statisztika adatainak gyakori váltakozása amúgy is széles teret hagy a fantáziának.) A program kinyilatkoztatja, hogy az eljövendő húsz esztendőben a Szovjetunió ipari termelése legalább hatszorosára fog emelkedni. Ez a kijelentés erős kételyeket ébreszt bennem, annál inkább, mert az ipari termelés meghatszorozását jórészt a munka termelékenységének megnégyszerezésével óhajtják elérni. Nos, az első ötéves tervtől kezdve a szovjet nehézipar általában teljesítette tervét, míg a könnyűipar, mondhatni, soha. Az eredményeket főként a munkások létszámának növelésével érték el, míg a munka termelékenysége rendszeresen messze alatta maradt a kívánalomnak. Még inkább növeli kétségeimet az a kitétel, miszerint a mezőgazdasági termelésnek tíz év alatt a jelenlegi két és félszeresére, húsz év alatt pedig három és félszeresére kell emelkednie. Ami egyébként a mezőgazdaságot illeti: ha a negyven év alatt elhangzott ígéreteket összehasonlítjuk a hivatalos statisztikában közölt idei terméseredményekkel, bizton elmondhatjuk: „Hruscsov tervez, s az orosz paraszt, az időjárás és a pártbürokraták segítségével — avagy ezek ellenére — végez, amit tud.” Ám mi korántsem rettegünk attól, hogy a programtervezet ígéretei valóra válhatnak. Éppen ellenkezőleg. Mi, nyugati emberek hiszünk abban, hogy a szovjet nép, akárcsak a világ minden népe, békét akar és hogy képes tanulni tapasztalataiból. Hiszen Moszkvából származik az a meghatározás, miszerint a Szovjetunió olyan ország, ahol pontosan tudják, mikor tér vissza egy rakéta a holdból, de azt, hogy egy háziasszony mikor ér haza a sarki mészárostól a hússal, senki nem tudja megmondani. Jómagam, bevallom, előszeretettel viseltetem az olyan rendszerek iránt, melyek, bár elismerem, nem szívesen, de hajlandók az űrrakéták versenyében ideiglenesen háttérbe szorulni s nem áldozzák fel oly könynyedén népeik jólétét ezen a földön. Ha azonban húsz év múlva azt tapasztaljuk, hogy nemcsak több szovjet űrhajó kering a föld körül, de a szovjet háziasszonyok is elégedettebbek, mi ennek csak örülni fogunk. Az űr meghódításának kollektív büszkesége, úgy érezzük, nem elég jutalom a szovjet nép tömérdek áldozatáért és szenvedéséért. Miért ne élvezzen a szovjet nép többet ennél? És bocsássák meg nekünk vulgármarxizmusunkat, de még mindig nem adtuk fel a reményt, hogy a jólét enyhíthetné az önök fanatizmusát, s hogyha országuk jobban prosperálna, talán kevésbé ellenségesen szemlélnék azt, ami számunkra a legdrágább —- a szabadságot. Ne higgjenek tehát azoknak, akik azt állítják, hogy az antikommunisták félnek a szocializmus építésének sikerétől. Ez nem igaz. Bőven van hely mindannyiunknak ezen a földön ; különböző népek, államrendszerek, kormányok szépen megférhetnek egymás mellett. Ámde a statisztikai adatok, a gazdasági eredményekről szóló híradások nem fognak közelebb hozni minket az önök hitvallásához mindaddig, amíg a „felszabadított” és a pártfegyelem igájába göryesztett dolgozóknak vissza nem adják a szabadságot, hogy a fegyelem szükségességét, kétségbevonhassák, s a szabadságot, hogy maguk ítéljék meg: vajon a Nyugat valóban oly förtelmes-e, mint amilyennek az önök propagandagépezete naponta lefesti? Ha az önök „felszabadított” dolgozói végre elnyernék a szólásszabadság, a szabad ítélkezés és a szabad közlekedés jogát, nem lenne többé nézeteltérés közöttünk. 3. Előreláthatólag milyen hatást gyakorol majd a program a modern világ gazdasági és szociális fejlődésére? A program egymagában, azt hiszem, semmiféle hatást nem fog gyakorolni. Hiszen mindössze szokványos propagandamutatványról van szó. Mondanom sem kell, hogy az ígéretek, miszerint a Szovjetunió még napjainkban eljut a kommunizmusig, egy sereg embert megzavarhatnak Európában és az úgynevezett semleges országokban ; akadhatnak olyanok, akik attól való félelmükben, hogy esetleg nem haladnak együtt a korral, gyorsan a szél irányába fordulnak. De hihetőleg még ezek sem vesznek maguknak akkora fáradságot, hogy a programtervezeten átrágják magukat. Holott a program elolvasása után esetleg ráébrednének arra, hogy a jövő szovjet társadalma nem is különbözik oly nagyon a jelentől. A program kinyilatkoztatja, hogy a munkás fizetésének felét közvetett úton kapja. Vagyis a munkabér felét (állítólag) szociális juttatásokra fordítják és a munkás fizetésének csak felét kapja kézhez és költheti arra, amire akarja. Kérdéses, hogy a szovjet dolgozók haladásnak tekintik-e ezt? Teljesen tudatában vagyok annak, hogy a Szovjetunió, mint ipari és katonai nagyhatalom minő helyet foglal el a világ sorsának irányításában. Ifjúságomban sokat olvastam egy bizonyos königsbergi filozófust, akit önök burzsujnak neveznek, ám, akit sokan mások mégis tanítójuknak és mesterüknek vallanak. Ez a königsbergi filozófus tanított engemet arra, hogy a hatalom csak engedelmességre kényszeríthet minket, de nem tiszteletre. Megemelem kalapomat, ha a társadalmi illem így kívánja, de tiszteletemet azoknak tartogatom, akiket erre érdemeseknek ítélek. Ha így viselkedem hazám hatalmasaival szemben, miért is néznék más szemmel a Szovjetunió hatalmasaira, még akkor is, ha pusztító rakéták tekintetében az én országom gyengébb, mint az önöké? Természetesen hálásak vagyunk a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége miniszterelnökének és a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának a közelmúltban elhangzott érdemleges felvilágosításaiért, melyekben a hazám és Anglia elpusztításához szükséges hidrogénbombák számát oly szívélyesen tudomásunkra hozta. (Hitler úr a „kiradírozni” — ausradieren — szót használta annak idején.) De azt is tudjuk ám, hogy amerikai szövetségesünk hasonló számú pusztító bombával válaszolhat önöknek s ugyanakkor szívből kívánjuk, hogy a Szovjetunió vezetői ne essenek abba a hibába, amit kalandorpolitikának neveznek. S végezetül a legfontosabbat: az emberek nem szeretik bevallani maguknak, hogy félnek. Miként Alain (egy másik burzsuj filozófus) mondotta: az emberek gyakran azért rohannak a veszélybe, hogy legyőzzék félelmeiket. Figyelemreméltó egérkísérletekről olvastam a minap. Úgy tűnik, hogy az állatvilágban a siker erősíti és a kudarc gyengíti a támadókedvet. Az olyan egér, mely már három ellenfelét legyőzte, habozás nélkül nekiront negyedik áldozatának, míg a háromszor vereséget szenvedett egér negyedszerre elnyúlik, vagy megfutamodik. Az ember furcsa állat: mivel lelkiismerettel rendelkezik és akarattal, gyakran nem adja meg magát és tovább harcol, azután is, hogy legyőzték. 1941-ben a szovjet csapatok súlyos vereségeket szenvedtek, de végezetül ők vonultak Berlinbe, nem Hitler Moszkvába. Ha tehát a Szovjetunió, a hidrogénbomba és a rakéta birtokában, az emberek rettegésén keresztül akar eluralkodni a világon, úgy háborút fog provokálni, oly háborút, mely a kapitalizmust és a kommunizmust egyformán elpusztítja. RAYMOND ARON Válasz egy TASS kérdőívre Irodalmi Újság 1962 január 1—15 Jobboldali mozgolódások az Egyesült Államokban A közelmúltban felmentették állásától Edwin A. Walker tábornokot, a Németországban állomásozó 24-ik amerikai gyalogezred parancsnokát. Vizsgálat indult ellene. Bebizonyosodott, hogy a tábornok a gondjaira bízott legénységet szélsőségesen jobboldali szellemben igyekezett nevelni. Walker nem kérte nyugdíjaztatását, hanem lemondott katonai rangjáról. Ügye nem mindennapi szenzációvá dagadt az Egyesült Államokban. Jelentős lapok foglalkoztak személyével, a szélsőjobboldal pedig a maga hőseként ünnepelte, abban a reményben, hogy Walker képes lesz majd egyesíteni a kisebb-nagyobb fasiszta jellegű politikai, társadalmi csoportokat és az 1964-ben esedékes amerikai elnökválasztáson valamiféle jobboldali koalíció már számbavehető politikai erőként jelentkezhetik. A tábornok december második felében, a dallasi Memorial Auditóriumban állt először hívei elé. A nagytermet csak félig töltötték ugyan meg az érdeklődők, de így is összesereglett vagy 5500 főnyi — s a beszámolók szerint — lelkes közönség. Ha nem is becsülhető túl az amerikai jobboldal súlya, befolyása, előretörése, mint korjelenség figyelemre méltó, annál inkább, mivel az amerikai ultrakonzervatívok jelszavai és aggodalmai — bár ellenkező előjellel — az orosz ultrakommunisták rémlátásaival és kémhisztériájával állnak rokonságban. Az Egyesült Államok jobboldali csoportosulásai, mint annak idején McCarthy szenátor hívei, általában nem a Szovjetuniótól, hanem maguktól az amerikaiaktól féltik az Egyesült Államokat. Szerintük a „kommunista veszély” nem kívülről, hanem belülről fenyeget. Az egyik legnépesebb csoport, a John Birch Society elnöke, Robert Welch, egy hajdani cukorkagyáros, odáig megy, hogy pazarlásnak minősíti a nemzetvédelmi kiadásokat, amik szerinte, porhintést szolgálnak csupán, „álvédekezésül valami külső ellenséggel szemben". Mert az ellenség belülről folytatja aknamunkáját. Welch, még Eisenhower elnöksége idején, ki is jelentette: „Szilárd meggyőződésemet, hogy Dwight Eisenhower a kommunista összeesküvés odaadó és tudatos ügynöke, részletes bizonyítékok tömegére építem.” Bármily eszelősnek tűnjék is minden ilyen gyanúsítás, a John Birch Society taglétszámát 60.000 főre becsülik. És 1959 óta Walker tábornok is titkos tagja volt a társaságnak, katonáival pedig a John Birch Society kiadványait olvastatta. Több jobboldali szervezet vallásos mezben jelentkezik, így a Christian Anti-Communist Crusade, amit az ausztráliai származású dr. Fred Schwarz vezet. Kereszteshadjáratát ez a belső ellenség ellen irányítja, mert, miként néhány hete követőinek mondotta, hacsak keresztesei meg nem gátolják. ..a logika és az értelem ítélete szerint, tíz éven belül kommunista diktátor fog uralkodni Amerikában Dr. Schwarz iskolákat alapít, ahol nem csekély tandíj ellenében, hallgatói a felvilágosító jóslatok áldásaiban részesülhetnek. Schwarz követői között ismert személyiségek, filmsztárok is akadnak, mint például John Wayne, Linda Darnell, James Stewart és mások. Nem egy ilyen és hasonló csoport működik. Sőt van amerikai náci párt is — American Nazi Party —, amelynek tagjai hitlerista köszöntéssel üdvözítik egymást. Szerintük a kommunista mozgalmat zsidók irányítják és maga Eisenhower is kommunista volt. „Az adminisztrációban — jelentette ki vezetőjük, George Rockwell — majdnem mindenki legalábbis ellensége az antikommunistáknak.” Walker tábornokról úgy nyilatkoztak, hogy vezérré lehet, hacsak el nem szalasztja a kínálkozó alkalmat. A belső ellenség ellen hadakozóknál is meghökkentőbb Robert DePugh szervezete, aminek tagjai orosz inváziót várnak. Ezért fegyverkeznek, guerilla tanfolyamokon és titkos hadgyakorlatokon vesznek részt. Egy-egy tanfolyam hat hétig tart. DePugh azt állítja, hogy 25.000 emberrel rendelkezik, ám megbízhatóvá? "becslések szerint számuk csak néhány százra tehető. A szélsőjobboldali szervezetek között az alig néhány hónapja megalakított National Indignation Convention, a nemzeti felháborodás"ütekezete növekszik leggyorsabban. Ez is a néhai Joe McCarthy szenátor nyomdokain halad, „akinek — miként E. Rickenbacker, egy repülőtársaság elnöke, a Convention támogatója mondotta — volt bátorsága, hogy szembeszálljon az ellenséggel és tudatában volt annak, hogy az ellenség leleplezésére kemény eszközöket kell alkalmazni.” Mindezeknek a csoportoknak általában csupán negatív programjuk van. W. F. Buckley, a jobboldal egyik szellemi vezére, az ultrakonzervatív National Review című hetilap szerkesztője ekképp foglalta össze a jobboldal általánosnak tekinthető célkitűzéseit: antikommunizmus külföldön, antiszemitizmus belföldön. A mozgalmak legerősebbek Kaliforniában, Texasban, Arizonában és Floridában, tagjaik főképp a középosztályból és a középosztály felsőbb rétegeiből kerülnek ki; finanszírozóik szélsőjobboldali nagyiparosok és üzletemberek. A fasiszta jellegű mozgolódásra Amerika demokrata és republikánus politikusai egyaránt aggodalommal figyeltek fel. Annál inkább, mert az utolsó hónapokban alig múlt el hét, hogy ne jelentkezett volna egy-egy újabb jobboldali csoport valami harsogó jelszóval. „Nemzetünk történetének legkritikusabb szakaszaiban — mondotta nemrég Kennedy elnök ezekre a reakciós mozgolódásokra utalva — mindenkor akadtak, akik a maguk felelőssége elől egy szimpla megoldás, egy jelszó vagy valami bűnbak keresésével iparkodtakkibújni... Ezért most a feszültségek és csalódások közepette, amit az állandó készülődés és zaklatottság okoz, az ország ismét hallja a szélsőségek disszonáns zajongását.” Az elnök azt reméli, hogy „az amerikai józanság és a közvélemény stabilitása” elhalkítja majd a jobboldali zenebonát. Feltehetőleg így lesz, hiszen Amerikában jóformán elfeledték már a detroiti papot, Charles Coughlint, aki a harmincas évek közepén még milliókat fanatizált a Wall Street és a zsidók elleni kirohanásaival; a fasiszta Fritz Kuhn pedig, a németamerikai Bund megalapítója, lopásért került börtönbe s megbukott az ártatlan embereket rágalmazó McCarthy szenátor is. Egyikükkel se a politikai rendőrség végzett, műpernek, merényletnek, ravasz gyilkosságnak egyikük se esett áldozatul. Ha ezért Walker tábornoknak sikerülne is egyesítenie az Egyesült Államok szélsőjobboldali szervezeteit — ami pillanatnyilag nem tűnik valószínűnek —, ha sikerülne is valamiképp háborgást kavarnia, a fanatizmus verte hullámok minden bizonnyal megtörnek a mosolygó értelem nyugalmán. (T. P.)