Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1964-01-01 / 1. szám
2 Az európai gondolati győzelme Abból a „dupla vagy semmi” játékból, amelyre Franciaország kényszerítette rá partnereit, végül is egész Nyugat-Európa került ki győztesként. Két év óta húzódtak a tárgyalások a közös mezőgazdasági politikáról s karácsony küszöbén megszületett az alapvető megegyezés. Nem kétséges, hogy amíg a Közös Piac hat országában az agrártermékek egységes piaca, a gabonafélék árának egyszínvonalú megállapítása megvalósul, még nem kis utat kell megtenni. De a keretek most már szilárdak és tartósak. Az egyezmény végül is gyorsabban született meg, mintsem gondolták; kölcsönös engedmények sorozata vezetett el hozzá: ez a legjobb útja a nemzetközi megegyezéseknek. Voltak, akik kétségbevonták, megvan-e De Gaulle tábornokban a politikai akarat arra, hogy a gazdasági kérdésekben megállapodásrajusson. Kiderült, hogy a francia államfő határozottsága, a december 31-i határidőhöz való ragaszkodás csak elősegítette azt, hogy az engedmények valóban kölcsönösek legyenek. A Közös Piac leküzdötte a legsúlyosabb válságot, amely fennállása óta fenyegette. Új lendülettel folytatja tevékenységét s előrelátható, hogy a gazdasági egység megszilárdulása után a legszélesebb látókörű államférfiak Nyugat-Európa politikai egységének létrehozását fogják majd mind erőteljesebben szorgalmazni. N. A. Nairobi kivilágított utcáin körülbelül 250 ezer ember ünnepelte a napokban Kenya függetlenségét. A zászlórudakon az angol lobogó helyét felváltotta az újonnan tervezett kenyai zászló, a volt gyarmati hivatalokat elfoglalták az ország képviselői s az egykori terrorista Mau Mau vezérek — esztendők óta először — kimerészkedtek a dzsungelből, hogy osztozzanak abban a szabadságban, melynek kivívását, (felvétellel, gyújtogatással, rablással és egyéb kegyetlenkedéssel), maguk is elősegítették. Az ország miniszterelnöke, Jomo Kenyatta szerint mindez már a múlté : a Mau Mau terroristák békés polgáraivá váltak az országnak, és — reméli a miniszterelnök — azzá válnak azok az európai, fehér, főként angol telepesek is, akik eleddig némi gyanakvással szemlélték a függetlenségi törekvéseket. Kenyatta, aki néhány évvel ezelőtt szabadult az angol börtönből, (azzal vádolták, hogy vezetője, de legalább részese volt a Mau Mau terrornak), arra számít, hogy a fehér telepesek az új nemzet integráns részévé válnak, s tudásukkal, tapasztalatukkal segítik majd azt fejlődésében. Ami egy esztendővel ezelőtt csaknem lehetetlennek látszott, az tudniillik, hogy az egykori angol földbirtokosok az országban maradnak, sőt — ez Kenyatta legfőbb feltételei felveszik a kenyai állampolgárságot, most mindegyre inkább valószínűnek, megvalósíthatónak tűnik, főként Kenyatta személyes közbelépése következtében. Az új független Kenya, a Brit Nemzetközösség tagja, ma már az Egyesült Nemzetek Szervezetének is tagállama. A miniszterelnök bejelentette, hogy felveszik a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval és Kínával, annak a semlegességnek alapján, mely ma az újonnan kialakuló afrikai nemzetek egyik sajátossága. Míg az ünnepségek folytak Nairobiban, 16 férfi, köztük négy néger, valamint egy nő a körülbelül 6000 méter magas Kenya Hegység meredeken indult el fölfelé, hogy a legmagasabb csúcsra kitűzze az új lobogót, abban a pillanatban, amikor — az éjféli harangkondulás idején, — Nairobi zászlórúdjain is helyet cserélnek a zászlók. Az idő rosszra fordult, erős havazás indult meg a hegyen, majd beállt a fagy is. De a közös erőfeszítés végül is sikerült : a hegy csúcsára időben felkerült az új zászló Ha a szimbólumokat ómennel fogadjuk el, ez nem tartozik a legroszszabbak közé. Vietnam ÉSZAK... Krónikus élelmiszerhiány és politikai bizonytalanság: e két tényező összefonódásának következtében az észak-vietnami népi demokrácia rövid történetének legválságosabb napjait éli. E két faktor közül egyik sem újdonság, mégis az élelmiszerhiány az állandóbb jellegű: mióta az ország önálló egységgé alakult, azaz 1954 óta, a rizstermelés problémái első helyen foglalkoztatják a vezetőket. A tavalyi szárazság azonban — a politikai válság sarkában, vagy talán még azt is megelőzve — nemcsak új helyzet elé állította a népgazdaságot, hanem szinte már a tönk szélére sodorta. A jelentések szerint a szárazság, a tájfun, s a szakértő kéz hiánya, párosulva az elvetésre kerülendő rizsmennyiség 50 százalékának titokzatos ,,eltűnésével”, odáig vezetett, hogy Ho Si-minhez idén még annyi élelmet sem tud adni népének, mint a megelőző esztendőkben. A kilátások nem túlságosan rózsásak. A politikai színtéren sem. Amióta a szovjet-kínai ellentétek kialakultak, Ho Si-minh megpróbálkozott baráti viszonyban maradni mind a Szovjetunióval, mind Kínával, főként azért, mert Észak- Vietnam gazdasági tervezésének, iparosításának egyetlen lehetősége a Szovjetunió segítsége; másfelől azonban az ország földrajzilag távol lévén a Szovjetuniótól s közel Kínához, aligha kockáztathatta meg a viszályt az utóbbival. Sikeres-e ez a hintapolitika? Időlegesen úgy tűnt: igen. Kitűnő érzékkel s ügyes taktikával Ho Si-minh semleges maradt az indiai és kubai válságok idején, de az atomrobbantásokat beszüntető egyezmény már túl soknak bizonyult számára. Az oroszok az aláírást követelték, a kínaiak az ellenkezőjét: a „semlegesség” tovább már nem volt fenntartható. Ho-nak döntenie kellett, döntött, Kínát választva. Minthogy legfontosabb feladata az volt, hogy élelmiszert szerezzen a népnek, Ho váratlan lépésre szánta el magát. Kína nem adhatott rizst s a Szovjetunió vagy szövetségesei nem akartak adni. Ho Siminh tehát Hongkongba küldte megbízottait, hogy ausztráliai gabonát vásároljanak az éhező lakosság számára; a vétel azonban nem történt meg, minthogy Észak-Vietnam képtelen volt megfelelő módon fizetni az áruért, jelszavakon kívül, nem volt jóformán semmi ip. A fennmaradó lehetőség most már csak Dél- Vietnam maradt, melynek hatalmas rizsfeleslegei hívogatóan kellették magukat a kommunista gerillák támadta falvak tárolóiban, de most már e gerillákkal is baj volt. A harci morál erősen csökkent ez elszánt kis csapatokban. 1963. februárja óta több mint 1O.OOO-00 adták meg macukat a déli egvségekn°k. Ho Si-minh békét ajánlott, rizs fejében, hozzátéve — követelésként — Dél-Vietnam semlegességét. Az üzlet, így sem jött létre, részben mert a déliek még nem feledték el tan magatartását a laoszi válság idején,ahol is az észak-vietnami csapatok szegték — és szegik — mec napról-nanra a semlegességről szóló nemzetközi egyezményt), részben pedig az°rt, mert a tapogatódzásról szóló hírek napvilágot láttak az amerikai sajtóban. A válság megoldatlan maradt. Közben érzékelhetővé váltak a Szovjetunióval való viszály következményei is: a szovjet blokk csaknem teljesen megszüntette az ipari és technikai segélyt, mely eddig ugy-akogy előrevitte az ország gazdasági életét. Ho Si-minh talán azt tervezi, hol sikerül Moszkvával rendeznie viszonyát. De e terv kilátásai — eevelőre legalábbis — rendkívül csekélyek. Észak-Vietnam válságának következményei, úgy tűnik, beláthatatlanok. ...ÉS DÉL Néhány héttel Diem elnök halála és a katonai államcsíny után kezd világosabban kibontakozni az új vezetők politikája. A miniszterelnök, Nguyen Ngoc Tho, aki Diem alelnökeként szolgált a múlt rendszerben, kilenc civilminisztert nevezett ki az új kormányban, leginkább régi állami tisztviselőket; a katonai junta 15 embert tett hozzá, megalakítván a Bölcsek Tanácsát, mely főként üzletemberekből és tisztviselőkből áll. A helyzet igazi ura a lázadó tábornoki kar. Traian Don altábornagy, egy francia iskolázottságú, simamodorú vezérkari tiszt, akinek szerepe a coup létrehozásában igen fontos volt, hadügyminiszterként képviseli az új kormányban a katonai vezetőket, míg Ton That Dinh, a 36 éves, keménykötésű szaigoni körzetparancsnok a Közbiztonsági Szolgálat, azaz a titkosrendőrség főnöke lett. A kormány és a Bölcsek Tanácsa felett ott van a 23 tagból álló Katonai Forradalmi Bizottság, mely eldöntötte, hogy „a törvényhozó és végrehajtó hatalmat központosítja önmagában” s egyúttal államfőnek nevezte ki Duong Van Minh tábornokot, a lázadás legfőbb vezetőjét. A tábornokok tanácsa ígéretet tett arra, hogy: „a demokratikus intézményeket felállítják s a hatalmat visszaadják a népnek” valamint, hogy „egy esztendőn belül megtartják a választásokat,” méghozzá valamennyi politikai áramlat részvételével, kivéve a kommunistákat és a semlegesség-pártiakat, akiknek a hadügyminiszter szavai szerint „nincs keresnivalójuk” az új rendszerben. Kinek van? Egyelőre még nem derült ki. Annyi bizonyos, hogy az új kormány és rendszer legnagyobb ellensége, (az északi gerillákon kívül) a tábornokok közötti potenciális versengés a hatalomért. Máris vannak jelek arra, hogy harc folyik a színfalak mögött. A hadügyminiszter első és legfontosabb tevékenysége az volt, hogy tulajdon hírét alapozza meg. A nyilvánosság reflektorfényébe kerülő tábornok nem habozott sokáig, hogy sajtókonferenciákon és értekezleteken alapozza meg érdemeit és hirdesse önnön dicsőségét, hangsúlyozván persze, „hogy egységeseknek kell maradniok”, de nem mulasztva el szárnyra bocsájtani azt, hogy a coup vezető embere ő maga volt és Minh tábornok csupán „egyik követője”. Megfigyelők szerint valószínű azonban, hogy a tábornokok legalább fél esztendeig össze fognak tartani s erőteljesen tovább fogják vívni az északi gerillák ellen folytatott harcot. Jelek vannak arra, hogy az új kormány legfontosabb feladatának éppen ezt tartja, vagy ahogy Minh tábornok kifejezte: „Legfontosabb problémánk, hogy a népet boldoggá tegyük. Ez, valamint a katonai probléma lényegében egy és ugyanaz.” Hogy a népnek erről mi a véleménye, arról kevés hírünk van. Egyik diktátor megbukott s jön utána a másik? A vietnamiak tapasztalatai, akár Északon, akár Délen, aligha mondhatók lélekemelőknek. Japánok Szibériában Ezúttal nem mint hadifoglyok vagy koncentrációs táborok lakói, hanem mint a hatalmas japán ipari konszernek vezetői és alkalmazottai lépnek majd szibériai földre azok, akiket a szovjet kormány — egy érdekes húzással — meghívott Szibéria gazdasági fejlődésének elősegítésére. A két konszern, a Micsubisi és a Micsui (a kapitalista nagyvállalatok eme prototípusai) nemrégiben fejezték be tárgyalásaikat a szovjet kormánnyal, melynek értelmében a két cég részt vesz majd a tajgák és lakatlan sivatagok kiművelésének, ipari fejlesztésének munkájában, ha a közeljövőben Tokióban sorra kerülő megbeszéléseik a japán kormánnyal sikert eredményeznek. A szovjet kormány lépése jobban érthető, ha tudomást szerzünk arról az ellentétről, mely — egyre növekvő mértékben — áll fenn a japán nagyvállalatok és az amerikai kormányintézkedések között, melyek korlátozni igyekeznek a japán-szovjet kereskedelmi kapcsolatok kiszélesedését. A japán nagyvállalatok egy része már elég régen rossz szemmel nézi az efajta amerikai törekvéseket s örömmel venné, ha megszerezhetné magának a hatalmas szovjet piac egy részét. Az orosz javaslatnak tehát kettős célja van : egyfelől szeretné elmélyíteni a japán-amerikai gazdasági ellentéteket, másfelől szeretné kihasználni a meglehetősen olcsó japán ajánlatot Szibéria fejlesztését illetően. Az üzlet lebonyolításának legfőbb akadálya a japán kormány, pontosabban Ikeda miniszterelnök, aki inkább az amerikai politikai vonal felé hajlik , legfőbb protagonistája pedig a tehetséges és nagyhatalmú gazdasági miniszter, Icsiro Kono, aki szerint a vállalkozás nagymértékben erősítené Japán gazdasági helyzetét s további kapcsolatok kiépítésére adna alkalmat. A vita, amelynek kifejlődése a közeljövőre várható, az egész japán politikai életre ráveti árnyékát. Az ügyes szovjet taktika, ezúttal, kifizetődni látszik. T. ARTHUR MILLER Az ügynök halála című színdarabjából operát írt Jan Cikker szlovák zeneszerző. Irodalmi Újság Magyar Kultúrközpont M. T. NOVÁK RUDOLF magyar könyvkereskedése Wien I. Köllnerhofgasse 4. Közel 50 éve a magyar kultúra szolgálatában SZÉPIRODALOM SZAKKÖNYVEK HANGLEMEZEK Mind az öt világrészbe szállítunk könyveket Kérje ingyenes katalógusunkat! Újévi számvetés (Folytatás az 1. oldalról) AZ ÖNÁLLÓ, vagy legalábbis önállóbb magyar külpolitikának második feltétele a Nyugattal való kapcsolatok megjavítása, illetve normalizálása. 1963. utolsó heteiben itt is történt néhány nem jelentéktelen kezdeményezés. Angliával és Franciaországgal a diplomáciai képviseleteket nagykövetségi rangra emelték. Formalitás ? Több annál : közeledés ahhoz az Európához, amelyhez Magyarország — földrajzi helyzete és múltja révén — valójában tartozik. De nem kevésbé fontos az sem, hogy december 14-én Mád Péter külügyminiszterhelyettes Washingtonban felkereste Averell Harriman amerikai külügyi államtitkárhelyettest és — az AFP jelentése szerint — közölte : Magyarország kész megtárgyalni az Egyesült Államokkal, a rendezés érdekében, minden, a két ország között fennálló kérdést, beleértve Mindszenty hercegprímás ügyét is. A Mindszenty-ügyet elsősorban nem Amerikával, hanem magával a hercegprímással és a Vatikánnal kell rendezni ; de a lényeges nem ez, hanem az, hogy — úgy látszik — Budapesten végre rájöttek : elsősorban nem az Egyesült Államoknak, hanem Magyarországnak hátrányos, ha nem normalizálja viszonyát azzal az országgal, amellyel a Szovjetunió is igyekszik javítani a kapcsolatait. A harmadik feltétel a magyar külpolitika önállósodására, ami több is mint feltétel : kötelesség, — az erdélyi magyarok kérdésének nyílt fölvetése. 1963 fordulópontot jelentett Erdély ügyében ; a legnagyobb világlapok, az „Observer” a „Le Monde”, a „Le Monde diplomatique” elkezdtek beszélni arról, ami mindeddig tabu volt. Csak a forma szerint legilletékesebb, a magyar kormány hallgat. Mitől félnek ? A sovinizmus vádjától ? Az, hogy a legbűnösebb sztálinista múltú román vezetők napról napra megsértik majdnem kétmillió magyar emberi jogait, nem sovinizmus ? Szóvá tenni a sérelmeket, kiállni az egyenjogúság védelmében, számonkérni a visszaéléseket, a nemzetközi közvélemény figyelmét hivatalosan is felhívni a kétnemzetiségű, kétnyelvű ország, Erdély problémájára : ez volna az, amitől egy magyar kormánynak meg kell riadnia ? Corneliu Manescu román külügyminiszter — a magyar külügyminiszter vendégeként — december 16-18 között „baráti látogatáson” Budapesten tartózkodott. Fogadta őt Kállai Gyula miniszterelnökhelyettes, Péter János külügyminiszter pedig vacsorát adott a tiszteletére : ez minden, ami a távozásakor kiadott pár soros kommünikéből megtudható. Volt-e szó Erdélyről, ha nem, miért nem, ha igen, hogyan s miképpen : úgy látszik a magyar nép még nem elég érett ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről kormánya tájékoztassa őt. A román kommunisták ma már taggyűléseken, népgyűléseken informálják országukat, és „félhivatalos”, de nagyon is irányzatos beszélgetésekben az egész Nyugatot is arról, milyen ellentéteik vannak a Szovjetunióval. Mikor fogják végre a magyar kommunisták is a magyar nép és a világ elé tárni azt, amit már úgyis tud ország-világ , mi történik Erdélyben, s azt is, amit egyelőre senki sem tud : hajlandók-e tenni is valamit az erdélyi magyarság felszámolásának a megakadályozására ? MI A GARANCIA ? — kérdezik otthon aggódva és kérdezzük itt, az emigrációban is, — mi a garancia arra, hogy a magyarországi helyzet továbbra is javulni fog ? Azzal kezdtük ezt az újévi számvetést : milyen törékeny, bizonytalan, kiszámíthatatlan a világ, amelyben élünk. Túl sokat várnánk egy diktatúrától, ha éppen tőle remélnénk százszázalékos biztosítékokat. Annak mindenesetre, hogy a helyzet ne romolják, egyik alapfeltétele, és ez egyaránt vonatkozik otthonélőkre, emigránsokra, hazalátogatókra és hivatalos vezetőkre, hogy ne legyünk elégedettek azzal, ami ma van. Aki felelősséget érez a nép sorsáért és a nemzet ügyéért, az szívből örül minden javulásnak, de a Szilveszter éjszakáján született költővel azt vallja : Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földje van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán : Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán ! És addig ? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küzködni kell. 1964 január 1.