Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)
1966-11-01 / 16. szám
1916. november 1. AUER PÁL BÉCSBEN októbermásodik hetében ünnepelték meg a Páneurópai Unió első kongresszusának 40. évfordulóját. Az első kongresszus 1926. október 3-án nyílt meg a bécsi Konzerthausban, körülbelül 2.000 résztvevővel. Ez volt földrészünk történetében az első eset, amikor azért gyűltek össze az emberek, hogy az európai népek együttműködését, egy államszövetségben való egyesülését sürgessék. Államférfiak, gondolkodók, mint Sully herceg, (1556-1641), William Penn (1644-1718), Abbé de Saint-Pierre (1658-1743) és mások ugyan már korábban foglalkoztak az európai államok egyesülésének tervével, de arra, hogy ennek a célnek elérése érdekében a tömegeket mozgósítsák, 40 év előtt került először sor. A Bécsben megindult szervezkedés kétségtelenül Gróf Coudenhove-Kalergi Richard nagy érdeme. Egyébként egyidejűleg alakult meg a Magyarországi Páneurópai Unió, amely a szervező munkában tevékeny részt vett. Az elmúlt 40 év folyamán sok sikeres és sikertelen kísérlet történt Európa egységes megszervezésére. 1929. szeptemberében Aristide Briand, Franciaország akkori külügyminisztere, a Nemzetek Szövetségének genfi közgyűlésén felszólította Európa népeit az európai egység megteremtésére és kevéssel utóbb eljuttatta a Francia Kormány Európa-tervét tartalmazó jegyzékét a többi európai kormányhoz. Egyúttal tárgyalásokat folytatott Stresemann-nal a francia és német nép kibékülése érdekében. Sajnos, az első világháborút befejező békeszerződések hatására a legtöbb európai államban erős nacionalista politika érvényesült. Ez és az 1929. évvel kezdődő gazdasági válságok sorozata sehogy sem kedvezett Briand kezdeményezésének. Négy évvel később, 1933-ban, már Hitler volt az úr Németországban , tíz évvel Briand híres genfi beszédének elhangzása után pedig kitört a második világháború. A HÁBORÚ BEFEJEZÉSE után Winston Churchill javasolta az Európa Mozgalom elindítását. A mozgalomhoz a kontinens legkiválóbb államférfiai, Robert Schuman, Jean Monnet, Konrad Adenauer, de Gasperi, Paul Henri Spaak, Pierre Pflimlin, René Mayer és Maurice Faure csatlakoztak. Azzal, hogy az Európa Mozgalom élén különböző országok vezető államférfiai álltak és állnak ma is, ez a szervezet a politikai megoldások, a konstruktív munka szempontjából nagyobb jelentőségű, mint a Páneurópai Unió, amely az egyébként kitűnő tollú és nagy érdemű Coudenhove- Kalergi elnöklete alatt a legutóbbi évekig távol állt a politikai köröktől, míg most teljesen és fenntartás nélkül a Francia Kormány Európa-politikáját, az ’’Europe des patries”elgondolást tette magáévá. Az Európa Mozgalom eredményes munkájának köszönhető, hogy a Strasbourgban székelő Európa Tanács létrejött. Megnyitó ülésén 1949. augusztus 10-én, az elnöklő Edouard Herriot mondotta, hogy ennek az új intézménynek az a legfőbb hivatása, hogy az emberi civilizáció két legnagyobb vívmányát, a szabadságot és az emberi jogokat védelmezze. Az Európa Tanács az európai közvélemény kialakítására alkalmas szervezetnek bizonyult. Az emberi jogok igen sikerült európai konvenciója is — amely nem tévesztendő össze az Egyesült Nemzeteknek az emberi jogokra vonatkozó deklarációjával — az Európa Tanács kezdeményezésére jött létre, de azért azt a hivatást, amelyet Herriot szánt neki, aligha fogja betölteni. Főképp azért nem, mert az úgynevezett tanácsadó közgyűlés határozatai nem kötelezőek, a miniszterek tanácsának határozatai pedig csak akkor érvényesek, ha egyhangúan szavazzák meg azokat s így minden miniszternek vétójoga van. 1951. ÁPRILIS 18-ÁN írták alá Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és a Benelux államok képviselői a szénás acélközösséget létesítő szerződést, amely már szupranacionális rendelkezéseket is tartalmaz. 1954. augusztus 30-a az európai egységtörekvések gyásznapja volt : a francia nemzetgyűlés megtagadta az európai védelmi közösségre vonatkozó szerződés ratifikálását. Két hónappal később, egy mentőakció révén létrejött a Nyugateurópai Unió, 1957. március 25-én pedig aláírták Rómában az európai gazdasági közösséget — köznyelven a Közös Piacot — létesítő szerződést, valamint az európai atomközösséget, amelyet EURATOM-nak neveztek el. 1965. nyarán új válság tört ki. A Francia Kormány elzárkózott a szupranacionális megoldások, a kötelező többségi döntések elfogadása elől. A válság múlt év decemberében, legalább átmenetileg, elsimult. Franciaország visszatért Luxembourgba, bár elég súlyos fenntartásokkal élve. Ezt követte a közös agrárpolitika finanszírozására vonatkozó brüszszeli megállapodás. EZUTÁN a megoldásra váró legfontosabb problémák a következők : megegyezés a szupranacionalitás kérdésében és az európai politikai közösség létrejötte : a három létező európai közösség (szén- és acélközösség, Közös Piac és Euratom) egyesülése, továbbá oly európai államok csatlakozása a közöségekhez, amelyek azoknak ez idő szerint nem tagai.Az európai egyesülés szempontjából a ’’szupranacionalitás”, a nemzetekfölöttiség problémájának kellő megoldása a legfontosabb. Oly elvről van szó, amelynek érvényesülésétől nemcsak az európai együttműködés jövője függ, hanem amely az emberiség békés együttműködésének is előfeltétele. A római szerződés aláírói úgyszólván egy európai kormány alakítását határozták el, amikor annak a bizottságnak a szerepét szabályozták, amelyet ez idő szerint elnöke után ’’Hallstein Bizottság”-nak szoktak nevezni, s amely nem kérhet és nem is fogadhat el a tagállamok kormányaitól utasításokat és nem az egyidejűleg létesült miniszterek bizottságának végrehajtó szerve , sőt hivatva van kezdményezőként fellépni, a miniszterek tanácsa elé javaslatokat terjeszteni. A ”Hallstein Bizottság” bizonyos mértékben ’’denacionált”, nemcsak államközi, hanem államok felett álló szerv. Éppen ezért kívánta a Francia Kormány a Bizottság szerepét, hatáskörét csökkenteni. Ugyanakkor folyvást azt halljuk, azt olvassuk, hogy az atomkorszakban, amelyben élünk, egy új világháború az emberiség öngyilkosságát jelentheti. Viszont ha a viszályokat előidéző nemzetközi problémákat békés úton akarjuk elintézni és ez tárgyalások útján nem sikerül, a háborúnak nincs más alternatívája, mint egy nemzetközi intézmény szótöbbséggel létrejött döntése, amelynek végrehajtásáról, ha kell, nemzetközi rendőrség (ENSZ-hadsereg ?) gondoskodik. Ez ma még, sajnos, a jövő zenéje, de tisztában kell lennünk azzal, hogy addig, míg az összes államok nem vetik magukat alá valamely általuk közösen létesített intézmény kötelező többségi határozatának, s annak nem tudnak érvényt szerezni, a konfliktusok békés elintézése nincs biztosítva. Ha pedig még az a hat nyugat-európai nép, amely ugyanazon civilizációhoz tartozik, a kultúrának ugyanazon fokát érte el, sem hajlandó magát oly többségi határozatnak alávetni, amelynek megvitatásán és amely felett való szavazáson képviselője útján részt vett és amely határozat gazdasági és nem politikai természetű, akkor bizony még nagyon de nagyon messze vagyunk attól az eszményi kortól, amelyben világparlament és világkormány fog nemzetközi kérdésekben dönteni. Wilson angol miniszterelnök néhány hét előtt mondotta az Alsóházban, hogy a Munkáspárt mindig ezeknek a nemzetközi szerveknek megteremtéséért küzdött és pártjának ma is ez a programja. Ha az emberiséget fenyegető veszélyek ellenére ma még képtelenek vagyunk ezeknek a szerveknek létrehozására, nem kellene-e egyelőre legalább a szabad európai népek békés együttélését biztosítanunk és példát mutatnunk Ázsia és Afrika népeinek ? A szupranacionalitás problémájának megoldásától függ nyilván az európai politikai közösség létrejötte is. A MÁSIK nagyfontosságú kérdés az, hogy miképpen, mily mértékben szélesíthető ki a jelenlegi európai közösségi keret ? Nagy- Britannia csatlakozása a meglévő közösségekhez feltétlenül kívánatos. Nem is szólva arról, hogy ez a csatlakozás növelné a közösségek erejét, súlyát, Európa világpolitikai jelentőségét, kétségkívül elejét venné hegemóniára való törekvések érvényesülésének is és biztosítaná az európai egyensúly helyzetét. Emellett, hála Anglia parlamentáris tradícióinak, biztosítaná az európai közösségen belül a demokrácia elveinek érvényesülését. És tekintve azokat a szálakat, amelyek Nagy-Britanniát az Egyesült Államokhoz fűzik, a közösségekben való jelenléte megkönnyítené Európa és Amerika együttműködését. Nagy-Britannia csatlakozását az európai szabadkereskedelmi csoport államai egy részének csatlakozása követné, ami véget vetne Nyugat-Európa két gazdasági tömbre való megosztásának és egyúttal megnövelné Európa politikai súlyát. A kommunista rendszerű államok csatlakozását a jelenlegi gazdasági és politikai struktúrájuk lehetetlenné teszi, legfeljebb bilaterális szerződéseket köthetnének a gazdasági közösséggel. Míg azonban az Oroszországtól nyugatra eső közép- és kelet-európai, ez idő szerint kommunista országok demokratizálódásuk és függetlenségük visszaszerzése után bizonyára tagjaivá válhatnak az európai közösségeknek, Oroszország csatlakozása még rendszerváltozás esetén sem képzelhető el. Az Atlanti-óceántól az Uralig terjedő európai közösség azért nem kívánatos még Oroszország demokratizálódása esetén sem, mert a jelenlegi orosz birodalom népessége számosabb, mint Franciaországé, Németországé és Nagy-Britanniáé együttvéve. Oroszországnak az Egyesült Európához való csatlakozása tehát kétségkívül orosz hegemóniát jelentene Európában. Nagyon is elképzelhető azonban orosz rendszerváltozás esetén, integráció helyett az európai közösség asszociációja az orosz birodalommal, feltéve, hogy ugyanakkor, vagy már előzőleg megvalósul a Kennedy által javasolt ’’partnership” Európa és az Egyesült Államok között. Az ilyen megoldás lényegesen hozzájárulna a világ békéjének és egyensúlyának fenntartásához. PÁNTÁNEURÓPA Irodalmi Újság Új könyvek a magyar forradalomról A MAGYAR FORRADALOM eseményei, jellege és tanulsága tíz év után is foglalkoztatják korunk történészeit és politikusait. A tizedik évforduló alkalmából egész sor új könyv jelent meg a magyar októberről, bizonyságául, hogy az érdeklődés egy évtized elteltével is nagy a forradalom eseményeivel kapcsolatban. Álljon itt néhány könyvészeti adat a legújabban megjelent munkákról. Christian Bernadac, a Francia Televízió fiatal riportere első művét szentelte a magyar forradalomnak : ’’L’Exécution de Budapest” — Kivégzés Budapesten (Editions France-Empire, 1966, — 270 oldal). Bár az eseményekben nem vett részt, a riport formát választotta ; a filmhíradókra emlékeztető technikával vezeti olvasóit egyik helyszínről a másikra. Célja a teljes objektivitás, az esemény lehető leghívebb rekonstruálása — személyes kommentár nélkül. Épp ezért kissé háttérbe szorítja 1956 ideológiai vonatkozásait, például a magyar írók szerepét. Mindent egybevetve igen megrázó munka , dokumentum-dráma alapját képezhetné. A szintén francia Vincent Bruyére-Trélat, diplomaták és katonák leszármazottja, a Luxembourgi Rádió és Televízió Társaság vezetője "Budapest” című művében (Editions ”La Table Ronde”, 1966, 362 oldal) már korábban megjelent munkák alapján ismerteti a forradalom előzményeit és lefolyását s egyebek közt arra a kérdésre keres választ: miért hagyta cserben a szabad világ a magyar felkelést. Fejtő Ferenc, a kommunista kérdés egyik legismertebb franciaországi szakértője, tíz év távlatából elsősorban az események tanulságait igyekszik levonni, alaposan elemzi azokat a hibákat, amelyek 56-hoz vezettek. Művében, ’’Budapest 1956”, (Collection Archives, Editions Julliard 1966, — 287 oldal + képmellékletek), a szerző kidomborítja 56 antitotalitárius jellegét. A magyar események, szerinte, mindenben új típusú fejlődés lehetőségét vetették fel. Ötvenhatot olyan kísérletnek minősíti, amely arra irányul, ’’hogy egy rendszeren belül megvalósítsa az ipari szocializmus, a mezőgazdasági és szellemi liberalizmus, a parlamentáris demokrácia és az imperialistaellenes nemzeti érzés együttélését.” A szerzők nevének ábécé szerinti sorrendjét követve, az első magyar nyelvű munka Feketekuty László : ”1956. október”. (Magyar Ház kiadása 1966, Rue de l’Arbre Bénit 123, Brüsszel, 5, — 122 oldal), mint alcíme mutatja, ”a magyar forradalom történelmi kiértékelésére” törekszik. Tézisekbe foglalja a magyar forradalom okait, tanulságait, káros és örvendetes következményeit , egy központi fejezetben összehasonlítva ötvenhatot 1848-cal. Dr. Gosztonyi Péter, a berni Keleteurópai Könyvtár vezetője, abban a különös helyzetben van, hogy a történész alaposságával, anyagismeretével és szigorúan tudományos módszereivel dolgozza fel az eseményeket, amelyekben 24 éves hadnagyként maga is közvetlen részt vett. Könyve : ’’Der Ungarische Volksaufstand in Augenzeugen berichten” (Karl Rauch Verlag, Düsseldorf 1966, 461 oldal), melyet dr. Walther Hofer professzor látott el előszóval, rendkívül világos anyag kezelésével tűnik ki, időrendi táblázatok, gondos névmutatók segítik az olvasót, hogy az eseményekben minél könnyebben tájékozódhassék. Méray Tibor ’’Budapest” című könyve a párizsi Robert Laffont kiadó ”Ce jour-lá” nevű sorozatában jelent meg. Ez a sorozat az újabbkori történelem legfontosabb, legdrámaibb napjait ismerteti, itt látott napvilágot egyebek közt a normandiai partraszálllásról szóló, ”A leghosszabb nap” című, híres riportkönyv, vagy az éppen most megfilmesített ”Ég-e Párizs?” Az a tény, hogy a francia kiadó a magyar forradalom kitörésének napját is századunk sorsdöntő napjai közé sorolja, magában véve is említésre érdemes hitvallás. Méray a sorozat hagyományainak megfelelően a könyv nagy részét 1956. október 23-ának a legapróbb részletekbe menő leírásának, az egyes események freskószerű ábrázolásának szenteli, megelevenítve az egyes szereplőket, a mozgásban lévő tömegeket, s elemezve a forradalom okait, az események alakulásának indítékait. A könyv utolsó fejezetei a november 4-éig terjedő időszakról, a szovjet beavatkozásról, Nagy Imréék kivégzéséről és a jelenlegi magyarországi helyzetről adnak számot. Marcel-Edmond Naegelen : ”La Révolution assassinée” — Hongrie en oct.-nov. 1956 (Editions Berger- Levrault, 1966, 254 oldal). A mű példázza, hogy 56 gyógyíthatatlan sebet hagyott a nyugati ember lelkiismeretén. Naegelent, a volt szocialista minisztert nagy politikai múltja segíti abban, hogy meglássa az események összefüggéseit. Konklúziójában kijelenti : a magyar forradalom nem véletlen műve volt. Úgy kell tekintenünk, mintaz igazság, a szabadság, a nemzeti érzés természetes robbanását a dogmák, a totalitarizmus, az idegen elnyomás ellen”. A Gloria Victis 1956 című könyv (megjelent Münchenben a ’’Nemzetőr” kiadásában, szerkesztő : Tollas Tibor) a maga nemében egyedülálló , olyan antológia, amely 56 költői visszhangját tolmácsolja. A 422 oldalas gyűjtemény 47 ország majd száznegyven költőjétől közöl verseket, — eredetiben és magyar fordításban —, amelyek mind ötvenhat hatására vagy közvetlen emlékére íródtak. Az igen szép kiállítású könyvet, többek között, Cocteau és Kokoschka rajzai díszítik. Az alkalmi költészetnek megvannak a természetes korlátai és veszélyei. Az az olvasó és író, aki az ötvenes éveket Magyarországon töltötte, hajlamos arra, hogy csak a veszélyeket lássa. De a Gloria Victis azok számára is értékes perceket tartogat, akik — nagyon helyesen — nemzeti kegyeletérzés ürügyén sem hajlandók esztétikai igényeiket csökkenteni. Arnulf Overland, Nils Lindström, Gertrud von Le Fort, Paul Chaulot, Supervielle, Pierre Emmanuel, Pierre Seghers, Alain Bosquet, Salvador de Madariaga, Juliana de Ibarborou, Ernesto Pinto, Kateb Yacine, Gabriel Okara, Aimé Césaire — a lista távolról sem teljes —, korunk költészetének vitathatatlanul jelentős alakjai : az ő nevük szavatolja a versgyűjtemény művészi hitelét. De a kevésbé neves, kevésbé sikerült versek szerzői is megnyerik az olvasót érzelmeik spontaneitásával. Aki a jövőben meg akarja írni 56 világjelentőségét, nem hagyhatja majd ki ezeket a megható, mélységesen emberi dokumentumokat. Vezérfonalként felhasználhatja majd Camus beszédét, amelyet a magyar forradalom első évfordulóján mondott el, s amelynek egy részletét az antológia bevezetéseként olvashatjuk : ”... A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat.”