Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)

1969-09-15 / 15. szám

8 Siklós István A vers újra élő szöveggé válik — Poetry International 69 I_T a a szervezők s rendezők szellemében nagy nekifutás s a tanúságot már is meglobogtató vagy éppen csak sejtető igény nélkül, a kerülők kerülésével akarom megfogalmazni a lényeget — úgy is mondhatnám, a költő , színész —s verse a színház , mert a Nemzetközi Költészet 69 nevű londoni fesztivál (július 10-től 13-ig) minden póz, pompa, hangzatos beharangozás, méltóságteljes hírverés, ünnepélyes megnyitás, — a hódoló bevezetőkről, bemutató értékelésekről, színpadi-, világítástechnikai trükkökről, fontoskodásról gondosan megfeledkezve — sokszor esetlenül, sután, idegeket, türelmet próbára téve, izgalmat vagy együttérzést keltve — erre épült : a költő , színész — s verse a színház. És éppen Angliában, ahol a színházi kultúra a bőség, leleményesség, kifinomultság, kiteljesedés ragyogó éveit éli ; éppen Angliában, ahol a költészetet — mint Herbert Read mondta, de mondhatta volna Stephen Spender, William Empson, Basil Bunting vagy Robert Graves — a közöny dermesztő csendje veszi körül, ahol Audennek — mint egyik tanulmányában írta — idegenek előtt gondosan titkolnia kell mesterségét-hivatását, ha nem akarja magát arcpirítóan kellemetlen helyzetbe sodorni ; tehát éppen Angliában : vajon milyen sikerrel veheti fel a versenyt a vers, ha a költő a színész s verse a színház? A Themze déli partján a Festival Hall köré nőtt kultúrpalota vasbeton rengetegében, a Queen Elizabeth Hall hatalmas termében, majdnem telt ház előtt lépett fel négy egymást követő estén tizenegy költő , akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy elfogadhatták a Poetry Book Society s a két rendező , Patrick Garland és Ted Hughes meghívását. Persze a majdnem telt ház még magyarázható lenne a Londonban szokatlan eseménynek kijáró kíváncsisággal is — ha nem ez lett volna a második. Két évvel ezelőtt — az első nemzetközi fesztivál megrendezésének tervét indokolva, Ted Hughes — akinek költészete elioti távlatokat sugall — azt írta : ma már világszerte nagyobb súlya van a költők, mint a politikusok szavának ; a költészetben még felcsillan a remény, hogy a szellem és a képzelet kapcsolatot, megértést teremthet ember és ember között. Te miben emlékeztetett ez a mostani az első londoni fesztiválra, azontúl, hogy a reményt újra felvillantotta ? Csüggesztő hiányaiban. Most is meghívták Voznyeszenszkijt, Jevtusenkót, Ahmadulát — de nem jöhettek el. S emlékeztet abban is, hogy a vendéglátók — ha lehet — még önzetlenebbek voltak, mint két évvel ezelőtt. Ezúttal egyetlen angol költő sem szerepelt a fesztivál résztvevői közt. Auden ma már amerikainak vallja magát. Egyik legújabb, s mint maga mondta : a szűk esztendők terméséből felolvasott versében éppen Amerika nagyságát, gazdagságát, lényének-lényegének sugárzó barátságosságát ünnepelte, az érzelgősség, dagályosság foltnyi árnya nélkül monoton deklamációjával is, a ritmus szigorú rendjét követve — mintha hanghordozásával is ars poetika-szerű ”Az alkotás barlangja” című versének sorait akarná igazolni . A vers a mesének hosszú, de ha jó, szomjúságot kelt a tudásra. Csupán rekedt madárnak, dadogó harcosoknak kell díszes tollazat. A költő helyzete azonban a rímek, a ritmus, a forma feszes rendjének fedezékében sem, és semmiként és sehol sem egyszerű. Erre, egyik tanulmányában éppen Auden figyelmeztet , mert : a modern világban elvesztettük az örökkévalóságba vetett hitet, mert a tudomány szétzúzta a puszta megfigyelésbe vetett együgyű, naiv hitet — a fizikai valóság igazi természete rejtve marad előttünk, csalóka látszat az, amit két szemünkkel láthatunk, amit meztelen kezünkkel tapinthatunk és immár elvesztettük az emberi természet általános érvényű normáinak hitét is, a költő kiszakadt a hagyomány anyaméh-melegéből, a múlt és a jelen ápolt síkjait, rendezett parcelláit őserdei szövevény lepte el, — a tájékozódásban mindenki magára maradt, saját tudatánakszenvedélyeinek iránytűjében kell bíznia. Ez a felismerés vezethette a londoni fesztivál rendezőit is a meghívott költők kiválasztásakor, mert például Auden választott honfitársa, az amerikai Robert Bly mexikói szőttes lepelben, riogató kísértetre emlékeztetve, karjaival a vers ritmusán evezve : protest-, tiltakozó dalokat kántált, szinte mindenről megvetéssel szavalt, ami a mai Amerika és amit Auden dicsőített . Robert Creeley ugyanakkor a legmodernebb amerikai, költői irányzatot képviselte, a projektív költészetet, amelyben a lélegzetvételhez igazodó ritmusnak van uralkodó szerepe, a vers lényege a lélegzetvétel lüktetésének rendjében kel életre, a szótagok, szavak hangjait új jelentéssel töltve ki ; a századeleji hangvételt a 73 éves ír költő, Austin Clarke szólaltatta meg és a mérhetetlenül népszerű, amerikai Ogden Nash — a szatíra, az akasztófa-humor, a nonsense-vers páratlan mestere. Auden szerint napjainkban egyetlen igazán világméretű forradalmi ügy van, a faji egyenlőség ügye — csakis ilyen értelemben tehét és érdemes mozgalmi vagy közéleti költészetet írni. A fesztiválnak két néger résztvevője volt, a feketék sorsát a kalipszát idéző hangon panaszoló, Barbados-szigeti, magas termetű, költő tudatában méltóságteljes Edward Brathwaite és a jamaikai Derek Walcott — az ő lírájában már az angol-amerikai avantgarde bonyolultságainak indái kígyóztak. A vasfüggöny mögül — a fesztivál programja említi így — három költő érkezett Londonba. Nekik volt a legnagyobb sikerük, ha bízni lehet a közönség látható reakciójában. Áttételes, távoli visszhangjaiban talán csak a cseh Miroszlav Holubnál hatott a hallgatóra politikai megfontolás — az ő verseiben itt-ott a merész politikai szatíra pengéi villantak fel. A szerb Vaskó Popa elvontabb célok bűvkörében él, költészetét a dísztelenség, a becketti indulat, a tömörség jellemzi, — a vers a lényeglényegét keresi, mert — mint ő maga írta — ’’...azon vagy, hogy szavaid teremtmények és maga a teremtés legyenek. (...) Eltörölsz a világon mindent, míg magad nem maradsz a szavakkal.” (Talán nem is meglepő, hogy a fesztiválon, Holub és Popa költészete értő hallgatókra talált — hiszen a Penguin Kiadó mindkét költőt önálló kötettel mutatta be a ’’Modern európai költők” című sorozatában). A fesztivál nagy meglepetése, a közönség előtt ismeretlen Pilinszky János volt. (Válogatott verseinek kötetét még csak tervezi a Penguin Kiadó). Egy-két bátortalan próbálkozástól eltekintve, most történt az első komoly kísérlet — már csak azért is, mert igazi költő, Ted Hughes tette — verseinek angol fordítására. S Pilinszky átütő sikere újra indokolatlanná, érthetetlenné tette a magyar nyelv rokontalanságának, elszigeteltségének időről időre világgá kiáltott panaszát. Mintha csak azt jelezné, a költészetet nem lehet és nem is kell rátukmálni senkire , hogy a költőt nem kell orrába karikát fűzve elővezetni — hadd ismerje meg a világot maga magának, kedves tehetsége szerint. S ha van miért — nyelve lehet rokontalan, elszigetelt , úgyis fölfedezik, mint ahogy Pilinszkyt fölfedezték, amikor két évvel ezelőtt Angliában járt, — mert volt benne mit fölfedezni ; mint ahogy Robert Bly — a fesztivál záróestjének fogadásán — széles kézmozdulatokkal magyarázta : dermesztő véglegesség, lezártság sugárzik költészetéből — mint ahogy Ted Hughes és mások is ezt érezték —, mert a modern lelkivilágot fejezi ki magával ragadó erővel, az én elvesztésének szorongását, az embert embertől elidegenítő mai társadalom égető gondját, a kétségbeejtő küzdelmet — a küzdelem póztalanságával is, a megfogalmazás közvetlen költőiségével, a hanghordozás rejtett indulatával. A fesztivál közönsége valóban úgy érezhette : a költő, színész s verse a színház, olyan színház, amelyben átélhető, élményszerű szerephez juthat maga is. T"'e milyennek látta a költő a közönséget ? Robert Bly nem volt elragadtatva, az amerikai egyetemek diáktömegeihez szokott — bár a londoni fesztiválon is sok volt a fiatal. Audent nem érdekelte kiknek olvasott— a szavak igazi jelentését ma már úgyis csak nagyon kevesen értik, a mai fiatalokat újságírók és politikusok nevelték, csoda hát, ha képtelenek helyesen beszélni és különben is mindent unalomból csinálnak, — magyarázta Auden. Pilinszky — az angol rádiónak adott interjújában — azt fejtegette, hogy ’’ami mindennél lényegesebb — a verseket, az előadást szinte gesztusonként követte a hallgatóság. Szinte tapintani lehetett a csend különböző fokozatain, intenzitásán a közönség figyelmét.” Hát lehet a vers színház? ”A költők közül sok rám is nagy hatással volt, — mondta Pilinszky — Robert Creeley például rendkívül érdekes előadó. Épp az ő szereplése győzött meg arról, hogy az ilyen fesztiválnak van értelme, hogy a vers újra kezd élő szöveggé válni. Azt hiszem, annak a korszaknak, hogy csak könyvbe írt versekkel érintkezünk — amit én mindig is kicsit sznobnak éreztem — kezd vége lenni. A költői egyéniség jelenlétének, a hanghatásoknak nagy szerepük van.” A projektív vers, az utóbbi években felfedezett Basil Bunting lírája s a mai angol költészet is, különböző irányzataival Pilinszky óvatosan megfogalmazott tételét igazolja. A maga nemében Európában egészen páratlan költői estek rendezői is ezt hangsúlyozták azzal, hogy a fesztivál anyagából nyolc hanglemezből álló albumot terveznek. Határ Győző Napfogyatkozás (BAKUCZ JÓZSEF VERSEI, MAGYAR MŰHELY KIADÁSA, 1969. — 128 o.) TÁVOL ÁLLJON TŐLEM, hogy a költőavatás pózában tetszelegjek. Sem nem akarom, sem nem tehetem — már csak azért sem, mert mindenki tulajdon felelősségére és veszélyére veszi nyakába ennek a sorsnak a göncét s avatja magát költővé, tegye bár melléhallásbólfélreértésből avagy a belső üzenet hangjainak felismeréséből s azontúl halálig tartó riadalommal figyel, mikor rezdül a dobhártyája ismét, mikor szólal az Üzenő. De nem tehetem azért sem, mert magam is megejtve ülök itt, ölemben a könyvvel s elemi tiszteletadás, hogy kész költőről az ember nem ír bírálatot, inkább csak élményét vele — azt mondja el. Bakucz József is költővé avatta magát valamikor régen, még 56 előtt, de nem úgy, ahogy nemzeti allegóriáink az avatást számontartják : lebegő nemzők lehelyezik a középre pingált költő fejére a babérkoszorút, mialatt a pagonyból koszorús költőink márványszobrai odaintve, megüzenik a kézrátételt s a lombokból jól eltalált madárcsicsergés és láthatatlan gyermekkórus szól, hanem ahogyan a kelmefestőkvegyészek értelmezik az avatást : érette-avatta, lúggal-sóval kezelte idegrendszerét , vagy mondhatni ilyen edző-maró avató lúgnak bizonyult az a nagyon nagy hányattatás, amiről 56 előtt alkalmasint sejteni sem sejtette, hogy egyszer még nekiindul. Azóta hajóutat, repülést, vedlést-váltást-szállást-átszállást csomagolt be bőrzsákjába Amerika és Európa közt, a költői eszmélés rémületéhez hozzájött az emigráció létrémülete, a parányi anyanyelv kolibri szívének rendetlen verése az idegen űrben, ahol ágra telepedni nem lehet, hozzájött a társtalanság örök társkeresése, a paralel futó pályák megvillanó alig-barátságainak keserű seprője, a hivatásos magányosok magárautaltsága. (Aszszony : ’’Már megint isten úr vagy, örökké csak haragszol, / villámlik orrlyukad és felhőket vonultatsz, / combod két ive közt nemlétező csatát / mustrálsz , és nyersz-veszítsz , egyazon fordulattal ! / Hogy el nem fogy agyad-véred-veled türelme / és fel nem lázad és el nem hagy csapatostul !” Férfi : ’’...Kihűlt a köldököd parázsa, / öled sok gyönyörétől, jaj, én megundorodtam, / ne hordd gyümölcsömet, nem akarom a sorsot / hízlalni-kiszolgálni az eleven adóval. / Napjaim, mint az árnyék , elsuhannak...” Dies nostri sicut umbra). EZ AZ A CONDITION HUMAINE, amiből nincs kiút, hanem ha a versek kiúttalan kiútja, a magunkcsinálta csillapítószerek bánatos varázsa — a soványnál is ösztövérebb vigasz, hogy ha már megakadályozni nem tudjuk, legalább felmérjük, mi történik velünk. A ’’Napfogyatkozás” szerteboruló gazdag termése alapján azt hihetnénk, Bakucz a versmondás igézetét a bölcsőjében mellétéve találta, pendelyes korában kígyófojtogatás helyett költői remeklésekkel szórakozva nyitotta meg legendáriumát s mint ’’kész költő” roppant közénk. Nem így volt — erre magam vagyok a koronatanú — s különben is, sokkal vegytisztább emberségében és sokkal igazabb költészete keresésében, semhogy ön-mítosza ügyes és esztétikus manipulálásával, ön-legendáriuma kövérítésével gyanúba vehetnénk. Megjárta a maga iskoláját s ha költői szótárában olykor az Adyn túli, Józsefen-inneni, két háború közötti nagy nyugatosok korszakhoz kötött kifejezéseire, országhoz kötött stíluselemeire bukkanunk is, a készen kapott anyagot csak nyelvi nyersanyagnak, a magyar költészetet csak segédletnek használta és használja, hogy megóvja az elszegényedéstől és ’’nyelvközelben” maradjon. Hogy a babitsi hagyományoktól és költői szótártól messze sodródva, új mutációval gazdagodjék — ez költőtársa, Kemenes Géfin sorsa volt. Bakucz érdemes s egyben küzdelmes feladata, hogy a széplelkű költőieskedés pózait, az érzelmek, szenvedelmek tánc-attitüdjeit, dunatáji talmi velleitásainkat levesse s azoknak harag nélkül hátat fordítva induljon olyan felfedező útra, amilyenre csak emigráns költő indulhat , a mentőexpedíció minden reménye nélkül. PÁRIZS szeretetlensége, Harlem penetráns félelme, a Negyvenkettes Utca embersivatagja, a vasárnapi Wall Street nekropolisza, a Rockarway Beach sirályvijjogása, a ’magasvasút’ alatt vinnyogó nyomor’, Louisiana mocsarai, Reykjavik fűtött kifutópályái, Izland lázálma s megint csak Párizs ... Mintha szörnyeteg csoda révén, a költői beltenyészet megszokott, kényelmes Duna-ágából minden előkészítő zsilip, előzetes figyelmeztetés, térkép és iránytű nélkül az óceán toronyhullámai közé szabadulna egy parányi bárka (’’Barna ég alatt hószárnyú gondolat / sújtottan lassan megfáradva száll / hiányzik innen ember és madár / csak tenger rózsaszín falak / s öröktől fogva morzsoló halál / s az epeszín szigorú végtelenben / — kemény a kő de a víz még keményebb — / csontot ad-vesz-építkont félelem / világtalan ősanya és mi temérdek / fia-lánya nyüzsgünk és alkonyaira néma / bárkák vagyunk tört zúgó hordaléka( Géniuszok - Harmadik) — nem is út ez az út, inkább előlegezett hajótörés ; a mentőcsónakkal megkísérelt átkelés, olyan , s nem is az irodalmi hovatartozandósággal, klikkekkel, a muzsikáló költészet édes-nemes mákonyához szokott közönséggel — az elemekkel kell a költőnek szembenéznie. S hogy a köldökzsinórt oly réges-régen elvágta már (’’Hogy tested mélyén bóbiskolva ültem / mint pigmeus a forró lomblugasban / mit sem segít Tövises fénybe szülten/didergek itt gyümölcsöd mozdulatlan / De nem sokáig Menni kell ... Harmincötödször vedlett már a naptár / mióta támolyogva útrakeltem / feltérképezni dőrét és ijesztőt / A tested édes lassan elfelejtem / csak azt tudom egy hirtelen kanyarnál / karók várnak és izzóvégű vesszők” — amint megemlékezik róla bámulatos tömörségűre kikalapált, felejthetetlen kötetnyitó szonettjében) és beletanult az elemekkel való ismerkedésbe, folyvást temetkezik. KÖLTÉSZETE nem utolsó sorban az öntemetkezés szertartásának invencióiból táplálkozik s hol önkiéneklés ("Pastorale”), hol változatok az epitáfiumra (’’Sírfeliratok”) , de ahogy nem holmi nemzetsiratás, nem is önsiratás , nem a gyász élménye, hanem az elmúlás metafizikai ténymegállapítása. Végzetes találkozása a mostoha világgal modernségében és magyarságában oly szívenütő közvetlenséget eredményezett, amely a magyar líra tágas, míves, játékszabály-tisztelő műcsarnoki sereglésén úgy lóg, mint valami véletlenül odatévedt Braque é s talán nem véletlen, hogy ’’Géniuszok” sorozatának egyik darabja előtt a festőt idézi: ”...la mer mangeuse d’hommes et de rêves, la mer terrible même dans son calme ”. Az egyén végveszélye ezen a tengeren s a lélekvesztőn, amely biztosíték arra, hogy nem érünk partot — olyan érzés, ami ellen valamit tenni kell ; s az egyik, amit Bakucz tehet, egyfajta elioti kifigurázó hangvétel ("vécé szemétszag odafenn / latin kék ég akár a paplan / ledér cihák a kötélén / ecetfás hámló udvarokban / nem éltünk-haltunk elegen / hónunk alatt a verhetetlen / unalom ekcémája serken / / jókora rendőr közeleg / az ugrás immár célszerűtlen / különben is most jéghideg / a víz egyébként egyedül sem / tenném mert hisz mire megyek / cukrosabb lenne lenne húsom / így hát a hal kiköpne búsan” Órák 10-11) — a másik, amivel próbálkozik, a belenyugvás, bármilyen berzenkedve keserüli az elkerülhetetlent (’’munka közben jön meg a halálvágy / agyondolgoztattál az emberi teljesítőképesség határáig/hajszolt akaratod mert célod hogy meg ne haljak / és hogy túléljen a mű / szédületét parancsoltál belém munka közben jön meg / belepusztulok / mert lenni teher nem lenni nyugalom /.../ viharod halálfélelemmel tölt el csúszik a padló / dicsfényed mérgezett levegőjében / hörgők / munka közben jön meg a halálvágy / irgalom hörgők / lábukban csontom mint köröm holdja / keresztrefeszített atomjaimon könyörülj” Petit Enfer — Második Tétel). S aki furcsálná, hogy Bakucz költészetének éppen ez a halatkozás a talaj alól felmozgó barlangi orgonapontja, holott ő még ’’fiatalember” — mert sajátos módon a közönség tudatában minden költő halálig ’’fiatalember” — annak a ’’Napfogyatkozás” szerzője visszavághat azzal, hogy anyától született lénynek halatkozást nem lehet elég korán kezdeni. MEGRAGADÓ KÖTET, különös költő. Három hónapig vitatkoztamhadakoztam ciklusaival, míg végül megadtam magam , aminek legbiztosabb jele, hogy arra használja az ember, amire az ókoriak legmegbecsültebb, legkedvesebb könyveiket : sztüdomantikére. Találomra felütöm, ujjammal vaktában odabökök egy sorára s utána percekig hegyezem a fülem s találgatom az orákulumot. Irodalmi Újság 1969. szeptember 15.