Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)
1974-01-15 / 1-2. szám
EZ A CIKK a Nanterre-i egyetemen kezdődött, Párizstól 5 km-re keletre. Fejtő Ferenc doktori értekezését védte meg a kelet-európai népi demokráciák történetéről. Ott találkoztam Méray Tiborral, a létéért hősiesen küzdő Irodalmi Újság szerkesztőjével, aki azt kérte, írjak visszaemlékezést a lap indulásáról, abból az alkalomból, hogy az Irodalmi Újság 1974-ben 25-ik évfolyamába lép. Először nem hittem neki, azt mondtam, hogy valahol sajtóhiba csúszott be az évfolyamszámozásnál, aztán rövid fejszámítás után kiderült, hogy igaza van. Az első száma 1950. november 2-án jelent meg. A lap tehát csak 1975. novemberében tölti be 25-ik évét, de már most, 1974-ben huszonötödik évfolyamába lép. S ez nagyon jó, mert így kétszer is megünnepelhetjük a negyedszázados születésnapot : az ez évi és a jövő évi előfizetési díjak és baráti hozzájárulások befizetésével.. . ünnepi cikket nem szokás ilyen profán módon kezdeni. De hogy is kezdjem, hogy magyarázzam ? Kihívóan : az Irodalmi Újság sztálinista lapnak indult. Én voltam az első szerkesztője. Érzelmesen : negyed század, igen, negyed század múlt el immár azóta . . . (ami mellesleg nem is lenne igaz , lásd a fenti számítást). Személyes emlékszerűen : 1950 kora őszén Illés Bélába ütköztem az utcán , tőle tudtam meg, így, véletlenül, hogy a párt Politikai Bizottsága elhatározta egy szovjet mintájú irodalmi újság indítását Illés Béla főszerkesztősége alatt s ő, mármint Béla bácsi, magához akar venni munkatársnak. Ha Molnár Ferenc egyik színdarabjának (egy szíves olvasó talán majd megírja, melyiknek, mert én elfelejtettem) két alakja lennék, még hosszan elvitázgatnánk, hogyan kell visszaemlékező cikket kezdeni, de már úgyis elkezdtem. Kár vitatkozni. A cikk személyes jellegű lesz, mert tényleg ott voltam, és különben is. Érzelmes lesz, mert életünk összetört darabjait őrzik ezek a lapok, ezek az évek, évfolyamok. Nanterre-ben, Fejtő tömérdek francia olvasója és diákja mellett, sok magyar is volt, köztük jópáran az Irodalmi Újság alkalmi munkatársai, mint Fejtő maga is, írók, közgazdászok, fordítók, mindenféle. Mindnyájan hoztak magukkal valamit a múltból, nemcsak emlékeket, hanem ismereteket, tapasztalatokat, gondolatokat. Volt, aki a magyar gazdaság mechanizmusát hozta szemtávolságba, volt, aki Lukácsot, volt, aki Füst Milánt. Nélkülük a jelenkori történelem és irodalomtörténet egy fontos fejezete félig ismeretlen maradt volna s a mai Európa térképének egy foltja szürke. Hogy ez ne így legyen, ehhez is nagyban hozzájárult az Irodalmi Újság. Már puszta léte is folytonosság, híd a törések felett. Hasábjai : kapcsolat. Betűi, ékezettel vagy ékezet nélkül : közösség. NEM ÍGY KEZDŐDÖTT. Mint már a fentiekből kiderült, az Irodalmi Újságot nem kifejezetten azért indíttatta útjára a párt, ráadásul legfelsőbb határozattal, hogy kritikus ellenzéki szócsővé fajuljon. Ellenkezőleg. Az első szám vezércikke már címével is megadta a hangot, kiszabta az egyik fő feladatot : „A Nagy Október szellemében a békéért és a kultúráért’’. A másik programadó cikk irodalmunk időszerű feladatairól’’ a szovjet példakép követésére, a burzsoá befolyás elleni harcra és pártszerű új művek alkotására serkentett. Előre, a még friss emlékezetű Lukácsvita szellemében. Egyszóval : békeharc és pártos irodalom. Ebből állt a program. Sok új nem volt benne, hacsak az nem, hogy az Irodalmi Újságot kezdettől fogva irodalmi és politikai lapnak szánták, amikor még senki sem sejtette, hová vezet néhány év múlva e kettős feladat teljesítése. S ez az új sem volt eredeti. A címtől kezdve a napilap formátumig s az írók lapja jellegtől a kettős arculatig az Irodalmi Újság a Lityeraturnájú Gazetát utánozta. Eleinte utánozta. Eleinte kéthetenkint jelent meg, később hetente. De már kezdettől fogva szó volt róla, hogy heti, majd hetenkint kétháromszor megjelenő félig napilappá fejlődjék. Ami a politikai klímát illeti, az első három évfolyam hasábjai állandó rosszabbodásról tanúskodnak. Pedig már induláskor elég rossz volt a helyzet. Háború Koreában, hidegháború Európában, Magyarországon letartóztatások, koholt perek, „éberség”, nyomasztó normák, kollektivizálás falun, gleichschaltolás a kulturális életben. Révai már 1950 tavaszán kifejtette, hogy az íróknak, művészeknek választaniok kell : a kapitalizmust szolgálják vagy a szocializmust. Nincs harmadik út. S Révai vonala még aránylag enyhébb, megértőbb, mint a párhuzamos vonal, Rákosié. Az Irodalmi Újság 7-nak is két párhuzamos funkciót kellett betöltenie. Révai, Losonczy és a Népművelési Minisztérium szemében , a Csillaggal és az új Hang-gad karöltve pótolni a megszüntetett koalíciós-hazafiasfrontos folyóiratokat, mint a Fórum és az Új Hold. Rákosi, Gerő s a pártközpont kultúrosztálya szemében : meggyorsítani az ingadozók átállását, az ellenségek eltávolítását és a pártosok, a szocialista realisták fejlődését. Rákosi beszédeiben a folyton visszatérő fő motívum körülbelül ez volt : a gazdasági és politikai porondon megvert osztályellenség most az ideológiai és a kulturális frontra húzódik vissza, tehát onnan kell kiverni. Amit akkor még senki se látott egészen tisztán : még Révai iránya is túl liberális volt a pártvezetés legsztálinistább képviselőinek szemében. A Lukács-vita Révai-vita is volt, burkolt formában. Hogy aztán Révai maga is Lukács ellen fordult az már, — ahogy Kipling mondaná,— egy másik történet. AKÁRHOGY IS : később már „nem kívánatos” írók, mint Nagy Lajos, egy darabig még írtak az Irodalmi újságban, Déry Tibor még megvédhette álláspontját az úgynevezett „Fehér Pillangó-vitában”, ahol azzal vádolták, hogy hősnője nem méltó ifjúkommunista példaképnek. Sőt, még Mao Ce-tung „Nagy menetelés” című versét is közölte akkor a lap ; igaz, még nem tudtuk, milyen nagy bűnöst melengettünk. Viszont Németh László, Szabó Lőrincz, Kassák Lajos a magyar irodalom színe-javának nem egy más alakja akkor már — és akkor még — nem juthatott szóhoz. Rövidesen rosszabb lett a helyzet. 1951 tavaszától kezdve a Rákosi féle pártvezetés szinte kezébe vette a lapot. A szerkesztőség rendszeresen részesült abban a megtisztelő figyelmességben, hogy a lap megjelenése után alig néhány órára, a nép és párt vezére , Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa személyesen telefonált, hogy ezt vagy azt a cikket, verset, novellát kifogásolja. De talán mielőtt a szerkesztőségi élet viszontagságairól beszélnénk, emlékeztessünk a politikai körülmények változására. MI TÖRTÉNT 1951 tavaszán ? Tulajdonképpen még ma sem lehet tudni. Februárban összehívták az MDP II. Kongresszusát, amely elhatározta, hogy a folyamatban lévő 5 éves terv 50 milliárdos beruházásai programját 80 milliárdra kell emelni, hogy „feszített ütemben” folytathassuk a szocializmus építését. Vagyis mindenkinek, a csecsemőtől a haldoklóig, 3.000 forint értékkel többet kell termelnie a diósgyőri új kohókért, Sztálinvárosért. S a összes velejárók : kitelepítések, nyugdíjmegvonások, újabb letartóztatások, perek. Ugyanez a szomszédos országokban. Mintha háborúra készülnének. A hivatalos magyarázat mindenesetre ez. A reakció fokozódó támadása, a háborús, fasiszta-imperialista erők előretörése Nyugaton, a koreai háború, Nyugat-Németország felfegyverzése... Mennyire vette komolyan Sztálin és környezete egy háborús összeütközés közvetlen lehetőségét ? Ez az, amire mindmáig nincs válasz. Akárhogy volt, a „feszített terv” és a hidegről-melegre forduló háború légkörében ült össze 1951 április 27-én az írt Városháza tanácstermében a Magyar Írók Szövetségének I. Kongresszusa, amelynek a pártkongresszus határozatait át kellett vinnie az irodalmi életbe. „Első Kongresszusunkon megfogadjuk Rákosi elvtársnak, hogy szocialista jövőnkbe vetett hittel, teljes meggyőződéssel segítjük, lelkesítjük népünk alkotó munkáját s a háborús uszítók elleni világtörténelmi küzdelmét”, — így hangzott a kongresszus Rákosihoz intézett táviratának egyik mondata. Sok ellenzékeskedésről vagy különvéleményről ezek után nem lehetett szó. A párt elégedetten állapította meg, hogy a kongresszus az irodalmi nemzeti egység jegyében folyt le. A nyomottság, a félelem és a reménytelenség nemzeti egysége jegyében. De ez utóbbit már nem a párt állapította meg és, tegyük hozzá , nem is az Irodalmi Újság. Ettől kezdve a leghalkabb disszonáns hang se szólalt meg a lap hasábjain és ha mégis, a megtorlás nem késett. Jellemző példa erre Devecseri Gábor cikke Babits halálának 10. évfordulójára. Elég volt méltányolnia a nagy költő „bizonyos érdemeit”, hogy a szerzővel együtt a lapot is „jobboldali elhajlással” vádolják és súlyos szankciókkal fenyegessék. Ugyanez történt akkor is, amikor az Irodalmi Újság kritikusa nem méltatta kellőképpen az új magyar szocialista realista drámairodalom egyik termékét, holott a mű, mint kiderült, Sztálin személyes tetszését is kiváltotta. Más esetekben „baloldali elhajlásban” találtatott vétkesnek a lap s ez talán nem is volt jogosulatlan, csak éppen azt nem lehetett tudni, hogy mikor mi esik jobbra s mikor balra a párt vonalától. Egy valamit azonban veszélytelenül megengedhetett magának a lap. Azt, ami legjobban elszigetelte az olvasóközönségtől is, az írók egy részétől is : a szovjet irodalom és a zsdanovista irodalompolitika dicsőítését, a szovjet kultúra felsőbbrendűségének hirdetését. A NYOMOTT EGYHANGÚSÁGOT 1952- ben zajos viták törték meg. Megkezdődött az úgynevezett „klikk-vita”. Egyik oldalon állt a kommunista költőknek az a csoportja, amely a sematizmus elleni kritikát tartotta fontosnak, nehogy az egész magyar irodalom sekélyes propagandaköltészetté fajuljon. A másik oldalon a vádlott propagandaköltők, akik bírálóik szerint csekély tehetségükhöz képest aránytalanul sok pozíciót tartottak kezükben az írószövetségben, a szerkesztőségekben, a kiadóknál. Ma már nem fontos, hogy ki melyik „klikkhez” tartozott és miért. Tulajdonképpen akkor sem volt fontos. A lényeg mélyen a vita felszíne alatt rejtőzött. Az az elégedetlenség, tört fel, amely később, az 1953-56 közti időkben az őszinteség, a valódi valóságábrázolás és végül egyszerűen a szellemi szabadság követeléséhez vezetett. Ez az egyik lényeges pont s nem az, hogy a vita olykor személyes támadások jellegét öltötte, vagy hogy az egyik csoport a másikat „úrifiúk klikkjének” nevezte. A vita második fontos vonása a politikai háttér. Mint utóbb kiderült az, „Akadémia utca” — a pártközpont — titokban mindkét csoportot bátorította, mondhatnánk uszította a másik ellen. Egyébként nem első ízben. Az egység fenntartásának legjobb módszere a megosztás. A számítás ezúttal is helyesnek bizonyult. Amikor a pártvezetés 1952 őszén érettnek látta a helyzetet, hogy döntőbíróként lépjen fel, az írócsoportok közti személyes ellentétek lehetetlenné tettek bármiféle közös ellenállást a pártirányítás módszerei ellen, az elvekről nem is beszélve. Ilyen körülmények közt nyílt meg 1952 októberében a párt Kulturális Előadói Irodájának háromnapos ülése, amely Déry-vita néven vonult be a köztudatba. A részletek annyiban tartoznak az Irodalmi Újság történetéhez, hogy a lap most is a rossz oldalon állt , Déryvel és barátaival szemben. A Déry-vita mégis mást hozott, mint Révai remélte. Megint helyreállt valamiféle egység. Ezúttal az elégedetlenség egysége. A Déry és barátai elleni éles pártkritika révén a párt felső vezetése elvesztette legjobb íróinak kilenc tizedét és megingatta hitében a maradék egytizedet is, amely nem kapta meg a várt támogatást. Elmélyült a már évek óta tartó „belső emigrációba vonulás”. A regényírók végtelen ciklusokon dolgoztak, a költők gyerekverseket írtak, mások fordítottak... A kritikusok óvakodtak megégetni a kezüket , inkább múlt századok valamelyik nagy klasszikusának életrajzába fogtak. Az Irodalmi Újság — inkább hetilap, mint folyóirat, ne feledjük — krónikus kézirathiányban szenvedett, első ízben, mióta megindult. Talán ennek a helyzetnek tulajdonítható, talán másnak is : megenyhült a hivatalos álláspont a némaságra ítélt írókkal szemben. A Csillag, majd az Irodalmi Újság újra közölni kezdte Németh László, Szabó Lőrincz, Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Füst Milán, Vas István, Takáts Gyula és mások írásait. A gazdasági válság katasztrofális tünetei is hozzájárultak ehhez. A csődbejutott pártpolitikának nagyobb szüksége volt, mint valaha, valamiféle nemzeti egység látszatára. HOGYAN NŐTT KI ebből az Irodalmi Újság, amelyet 1954-től kezdve megjelenése első órájában szétkapkodtak a standokon ; amely 1956-ban a forradalom előhírnöke lett ; amelynek hagyománya ma is él a párizsi Irodalmi Újság hasábjain ? Úgy, hogy 1953 március 5-én meghalt Sztálin... Száz és ezer könyvben ezzel kezdődik a válasz s nem vitás, hogy így is van. De mégsem ilyen egyszerűen. Mint ahogy a sztálinizmus nemcsak a „személyi kultuszból” áll, úgy a „sztálintalanítás” sem magyarázható egy hirtelen halálhír következményeivel. Egy s más változás előbb kezdődött és mennyi minden később, vagy soha... Itt egy pár szót kell szólni Illés Béláról, a szerkesztőségről, a pártközpontról. Már korábban említettük, hogy az Irodalmi újságknak indulása óta kifejezetten politikai szerepet kellett betöltenie , mindenesetre inkább kultúrpolitikait, mint szépirodalmit. Még közelebbről nézve, Rákosi úgy tekintette a lapot, mint a maga kultúrpolitikájának szócsövét. Ez az árnyalat elég fontos. Ez magyarázza azt a sajátos helyzetet, hogy a magyar kommunista kultúrpolitika legfőbb irányítója, Révai József — mondhatnánk — soha nem avatkozott bele az Irodalmi Újság dolgaiba. Illésnek megvolt a maga pártkapcsolata Rákosi Mátyás személyében. Az igazán fontos utasítások ezen a vonalon jöttek. Gyakran, rendszeresen. Súllyal, nyomatékosan. Fenyegetésre nem is volt szükség. Illés Béla mindnyájunknál jobban tudta, mi rejlik Rákosi egy-egy megjegyzése mögött s azt is, hogy mi rejlik Rákosi mögött. Moszkva. Az akkori és az azelőtti. A feljelentések, a letartóztatások, a perek, a börtöncellák. Az emigrációs múlt. Ez jött elő minden pénteken. Még meg sem száradt a lapokon a nyomdafesték, Illés már bent volt a szerkesztőségben, idegesen rágta a pipáját, és minden ajtót tárva-nyitva hagyva, három szobában járt fölalá testes alakját meghazudtoló fürgeséggel. Ahányszor megszólalt a telefon felrezzent : „Rákosi elvtárs ?” S ha a titkárnő rémülten tiszteletteljes arca azt árulta el, hogy igen, rohanva bezárkózott saját szobájába, hogy átvegye a vonalat. Aczél Tamás és Méray Tibor szellemes, okos, ragyogó Illés-portréja után meg sem próbálom újra megrajzolni az Irodalmi Újság egykori főszerkesztőjének az arcképét. Egy Münchausen báró veszett el benne... és egy Pantagruel. Háromévtizedes pártmúlt sem ölte ki belőle a bohémet, az életművészt és, hozzá kell tenni, valami alapvetően emberi jóindulatot sem. Illés szeretett segíteni másokon és csak azt gyűlölte, akit okvetlenül kellett. Vagyis a párt ellenségeit és a pártot. Az ellentmondás csak látszólagos, mert Illés örökké kissé gyermeteg képzeletében a párt ellensége az volt, aki az övé s ez utóbbiak szinte kizárólag a párton belül találtattak, mégpedig a legmagasabb helyeken, örökké mellőzöttnek, üldözöttnek érezte magát. Révai lenézte, Lukács soha nem vette tudomásul. Egyetlen támasza Rákosi maradt. S ha valakit igazán gyűlölt, az Rákosi volt. Mert tulajdonképpen Rákosi is lenézte és mellőzte, éppen azért, mert kezében tartotta. Illést nem mély meggyőződése kötötte hozzá, hanem kiszolgáltatottsága. ILLÉS soha sem törődött az „aprómunkával”. A lap tulajdonképpeni előállításában nem vett részt, rám bízta a szerkesztést. ő csak irányított, pontosabban továbbította a „vörös telefon” irányadó utasításait. 1953 nyarától megváltozott a helyzet. Amikor Illés észrevette, hogy új szelek fújnak, még inkább háttérbe vonult. Nem mintha siratta volna Rákosi tekintélyének hanyatlását. Azt hiszem, még örült is neki. Pláne, mert a változásba Révai is belebukott. De a „júniusi politika” új félelemmel töltötte el. Semmi jót se várt Nagy Imrétől, még kevesebbet egy Lukácsreneszánsztól, Déry helyzetének megerősödésétől. Nem mntha Déryt gyűlölte volna. De a mellőzött író féltékenysége valóságos Déry-komplexumban kristályosodott ki benne. A „júniusi út” a Déry útja. Tehát nem az övé. Az egyenlet kissé túl egyszerű, de nem hiszem, hogy alapvetően hamis. Ezenkívül, a háromévtizedes pártmúlt Illésnek azt sugallta, hogy az egész dolog nem fog sokáig tartani. Az új áram túl erős volt, hogy nyíltan és határozottan ellene forduljon ; az áramütést Illés nem szerette. De túl gyenge, hogy belekapcsolódjék, így 1953 júniusától mondhatni mindvégig Illés bolygó főszerkesztővé változott. Amikor az új irány előretört, beteg lett, szanatóriumba vonult, vagy Moszkvába utazott. Amikor a Rákosi vonal erősbödött, Béla bácsi újra megjelent és hosszan, nyomatékosan kioktatta az egész szerkesztőséget a jobboldali kalandorpolitika vészes következményeiről. Az is előfordult, hogy Moszkvából telefonált. Így 1954 novemberében, amikor moszkvai összeköttetései révén megtudta, hogy mi készül. Mivel mindenki tudta, hogy Illésben egy Münchausen veszett el... nem mindig hittünk neki. Akkor sem, amikor igaza volt. Mert nem akartunk hinni neki. Az Irodalmi Újság szerkesztősége nem állt hősökből és ellenállókból, de az 1953 nyarán kibontakozó változások, Illés kivételével, az egész szerkesztőséget a „rossz oldalra” vitték. Kicsiben az történt az újságon belül, ami az irodalomban, a művészvilágban, az országban. Nem akarom itt a „kommunista elit” válságának közismert témáját elővenni. Ezt is megírta Aczél és Méray és sokan mások jobban, mint én. Ráadásul a lap munkatársai egy-két kivétellel inkább újságírók és kritikusok voltak, mint az úgynevezett irodalmi elit képviselői. Akárhogy is , a szerkesztőség a legelsők között sorakozott fel az új irány mögé és a legvégsőkig kitartott mellette. NEM VOLT KÖNNYŰ. Az Irodalmi Újság 1953 és 1956 között állandó nyomás alatt állt. 1954 júniusában, egy évvel a júniusi program meghirdetése után kineveztek felelős szerkesztőnek s nevem a lapra került, Illés neve alá. Nem sokáig. Amikor Illés novemberben Moszkvából telefonált, hogy atyailag óva intsen a további „őrültségektől”, a gőzhenger már megindult. Decemberben kibontakozott Rákosiék frontális támadása, amely három hónap leforgása alatt véget vetett a „júniusi útnak”,... de nem az irodalmi és népi ellenállásnak. 1955 a süket, makacs, konok ellenállás jegyében telt el, 1956 a XXI. kongresszus által ébresztett remények jegyében. De ebben én már csak az Irodalmi Újság szerkesztő bizottsági tagjaként és külső, alkalmi munkatársaként vettem részt. Miután leváltottak, még egy hónapig felelős szerkesztőként jegyeztem a lapot, mert Nagy Imre és az írószövetség elnöksége nem volt hajlandó tudomásul venni a pártközpont döntését. Amikor végül Hámos György vette át a lapszerkesztést, kijelentette Andics Erzsébetnek . .. hogy ugyanúgy fogja tovább szerkeszteni, mint elődje, így Hámos sem maradt sokáig és Enczi Endre, vette át. . . hasonló feltételek közt. Az Irodalmi Újság rövid időn belül három felelős szerkesztőt fogyasztott el, de a felettes hatóságoknak egyikkel sem volt több szerencséjük, mint a másikkal. Végül, 1956 szeptemberében az írószövetség kongresszusa, ezúttal titkos szavazással, ismét Hámos Györgyre bízta a felelős szerkesztői tisztet. E VISZONTAGSÁGOK történetéből már sok mindent megírtak, egy s más még megírásra vár. Hosszúra nyúlna most belekezdeni. Gyakran szólt a telefon. S nemcsak a telefon. Volt úgy, hogy csütörtök éjszaka, a betördelt, sőt hengerbe öntött oldalakat szétdobatták egy cikk .. . vagy egy vers miatt. Húsz év múltán visszatekintve, azt hiszem, ez volt a legnagyszerűbb az egészben. Amíg egy országban a vers gyúlékony anyag, amíg a hatalom mindenható urai ólomba öntött költeményekkel hadakoznak, addig semmi sem veszett el. Addig az irodalom -— hatalom. MOLNÁR MIKLÓS Az Irodalmi Újság 25. évfolyama ÍGY KEZDŐDÖTT * „Tisztító vihar”, London, 1961.