Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)

1974-01-15 / 1-2. szám

EZ A CIKK a Nanterre-i egyetemen kezdődött, Párizstól 5 km-re keletre. Fejtő Ferenc doktori értekezését védte meg a kelet-európai népi demokráciák történetéről. Ott találkoztam Méray Tiborral, a létéért hősiesen küzdő Irodalmi Újság szerkesz­tőjével, aki azt kérte, írjak visszaemléke­zést a lap indulásáról, abból az alkalomból, hogy az Irodalmi Újság 1974-ben 25-ik év­folyamába lép. Először nem hittem neki, azt mondtam, hogy valahol sajtóhiba csú­szott be az évfolyamszámozásnál, aztán rövid fejszámítás után kiderült, hogy igaza van. Az első száma 1950. november 2-án jelent meg. A lap tehát csak 1975. novem­berében tölti be 25-ik évét, de már most, 1974-ben huszonötödik évfolyamába lép. S ez nagyon jó, mert így kétszer is megünne­pelhetjük a negyedszázados születésnapot : az ez évi és a jövő évi előfizetési díjak és baráti hozzájárulások befizetésével.. . ünnepi cikket nem szokás ilyen profán módon kezdeni. De hogy is kezdjem, hogy magyarázzam ? Kihívóan : az Irodalmi Új­ság sztálinista lapnak indult. Én voltam az első szerkesztője. Érzelmesen : negyed szá­zad, igen, negyed század múlt el immár azóta . . . (ami mellesleg nem is lenne igaz , lásd a fenti számítást). Személyes emlék­­szerűen : 1950 kora őszén Illés Bélába üt­köztem az utcán , tőle tudtam meg, így, véletlenül, hogy a párt Politikai Bizottsága elhatározta egy szovjet mintájú irodalmi újság indítását Illés Béla főszerkesztősége alatt s ő, mármint Béla bácsi, magához akar venni munkatársnak. Ha Molnár Ferenc egyik színdarabjának (egy szíves olvasó talán majd megírja, melyiknek, mert én elfelejtettem) két alak­ja lennék, még hosszan elvitázgatnánk, hogyan kell visszaemlékező cikket kezdeni, de már úgyis elkezdtem. Kár vitatkozni. A cikk személyes jellegű lesz, mert tényleg ott voltam, és különben is. Érzelmes lesz, mert életünk összetört darabjait őrzik ezek a lapok, ezek az évek, évfolyamok. Nan­­terre-ben, Fejtő tömérdek francia olvasója és diákja mellett, sok magyar is volt, köz­tük jópáran az Irodalmi Újság alkalmi munkatársai, mint Fejtő maga is, írók, köz­gazdászok, fordítók, mindenféle. Mindnyá­jan hoztak magukkal valamit a múltból, nemcsak emlékeket, hanem ismereteket, ta­pasztalatokat, gondolatokat. Volt, aki a magyar gazdaság mechanizmusát hozta szemtávolságba, volt, aki Lukácsot, volt, aki Füst Milánt. Nélkülük a jelenkori történe­lem és irodalomtörténet egy fontos fejezete félig ismeretlen maradt volna s a mai Eu­rópa térképének egy foltja szürke. Hogy ez ne így legyen, ehhez is nagyban hozzá­járult az Irodalmi Újság. Már puszta léte is folytonosság, híd a törések felett. Hasáb­jai : kapcsolat. Betűi, ékezettel vagy ékezet nélkül : közösség. NEM ÍGY KEZDŐDÖTT. Mint már a fentiekből kiderült, az Irodalmi Újság­ot nem kifejezetten azért indíttatta útjára a párt, ráadásul legfelsőbb határozattal, hogy kritikus ellenzéki szócsővé fajuljon. Ellen­kezőleg. Az első szám vezércikke már cí­mével is megadta a hangot, kiszabta az egyik fő feladatot : „A Nagy Október szellemében a békéért és a kultúráért’’. A másik programadó cikk irodalmunk idő­szerű feladatairól’’ a szovjet példakép kö­vetésére, a burzsoá befolyás elleni harcra és pártszerű új művek alkotására serken­tett. Előre, a még friss emlékezetű Lukács­vita szellemében. Egyszóval : békeharc és pártos irodalom. Ebből állt a program. Sok új nem volt benne, hacsak az nem, hogy az Irodalmi Újság­ot kezdettől fogva iro­dalmi és politikai lapnak szánták, amikor még senki sem sejtette, hová vezet néhány­ év múlva e kettős feladat teljesítése. S ez az új sem volt eredeti. A címtől kezdve a napilap formátumig s az írók­ lapja jelleg­től a kettős arculatig az Irodalmi Újság a Lityeraturnájú Gazetá­t utánozta. Eleinte utánozta. Eleinte kéthetenkint jelent meg, később hetente. De már kezdettől fogva szó volt róla, hogy heti, majd hetenkint két­­háromszor megjelenő félig­ napilappá fej­lődjék. Ami a politikai klímát illeti, az első há­rom évfolyam hasábjai állandó rosszabbo­­dásról tanúskodnak. Pedig már induláskor elég rossz volt a helyzet. Háború Koreában, hidegháború Európában, Magyarországon letartóztatások, koholt perek, „éberség”, nyomasztó normák, kollektivizálás falun, gleichschaltolás a kulturális életben. Révai már 1950 tavaszán kifejtette, hogy az írók­nak, művészeknek választaniok kell : a ka­pitalizmust szolgálják vagy a szocializmust. Nincs harmadik út. S Révai vonala még aránylag enyhébb, megértőbb, mint a pár­huzamos vonal, Rákosié. Az Irodalmi Új­­ság 7-nak is két párhuzamos funkciót kellett betöltenie. Révai, Losonczy és a Népműve­lési Minisztérium szemében , a Csillag­gal és az új Hang-gad karöltve pótolni a meg­szüntetett koalíciós-hazafiasfrontos folyói­ratokat, mint a Fórum és az Új Hold. Rá­kosi, Gerő s a pártközpont kultúrosztálya szemében : meggyorsítani az ingadozók átállását, az ellenségek eltávolítását és a pártosok, a szocialista realisták fejlődését. Rákosi beszédeiben a folyton visszatérő fő motívum körülbelül ez volt : a gazdasá­gi és politikai porondon megvert osztályel­lenség most az ideológiai és a kulturális frontra húzódik vissza, tehát onnan kell ki­verni. Amit akkor még senki se látott egészen tisztán : még Révai iránya is túl liberális volt a pártvezetés legsztálinistább képviselőinek szemében. A Lukács-vita Ré­­vai-vita is volt, burkolt formában. Hogy aztán Révai maga is Lukács ellen fordult az már, — ahogy Kipling mondaná,­­— egy másik történet. AKÁRHOGY IS : később már „nem kí­vánatos” írók, mint Nagy Lajos, egy dara­big még írtak az Irodalmi újság­ban, Déry Tibor még megvédhette álláspontját az úgynevezett „Fehér Pillangó-vitában”, ahol azzal vádolták, hogy hősnője nem méltó if­júkommunista példaképnek. Sőt, még Mao Ce-tung „Nagy menetelés” című versét is közölte akkor a lap ; igaz, még nem tud­tuk, milyen nagy bűnöst melengettünk. Viszont Németh László, Szabó Lőrincz, Kas­sák Lajos a magyar irodalom színe-javának nem egy más alakja akkor már —­ és akkor még — nem juthatott szóhoz. Rövidesen rosszabb lett a helyzet. 1951 tavaszától kezdve a Rákosi féle pártveze­tés szinte kezébe vette a lapot. A szer­kesztőség rendszeresen részesült abban a megtisztelő figyelmességben, hogy a lap megjelenése után alig néhány órára, a nép és párt vezére , Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa személyesen telefonált, hogy ezt vagy azt a cikket, verset, no­vellát kifogásolja. De talán mielőtt a szer­kesztőségi élet viszontagságairól beszél­nénk, emlékeztessünk a politikai körülmé­nyek változására. MI TÖRTÉNT 1951 tavaszán ? Tulajdon­képpen még ma sem lehet tudni. Február­ban összehívták az MDP II. Kongresszu­sát, amely elhatározta, hogy a folyamatban lévő 5 éves terv 50 milliárdos beruházásai programját 80 milliárdra kell emelni, hogy „feszített ütemben” folytathassuk a szocia­lizmus építését. Vagyis mindenkinek, a cse­csemőtől a haldoklóig, 3.000 forint értékkel többet kell termelnie a diósgyőri új kohó­kért, Sztálinvárosért. S a összes velejárók : kitelepítések, nyugdíjmegvonások, újabb letartóztatások, perek. Ugyanez a szom­szédos országokban. Mintha háborúra ké­szülnének. A hivatalos magyarázat minden­esetre ez. A reakció fokozódó támadása, a háborús, fasiszta-imperialista erők előre­törése Nyugaton, a koreai háború, Nyu­­gat-Németország felfegyverzése... Mennyire vette komolyan Sztálin és környezete egy háborús összeütközés közvetlen lehetősé­gét ? Ez az, amire mindmáig nincs válasz. Akárhogy volt, a „feszített terv” és a hidegről-melegre forduló háború légkörében ült össze 1951 április 27-én az írt Városháza tanácstermében a Magyar Írók Szövetségé­nek I. Kongresszusa, amelynek a párt­kongresszus határozatait át kellett vinnie az irodalmi életbe. „Első Kongresszusunkon megfogadjuk Rákosi elvtársnak, hogy szo­cialista jövőnkbe vetett hittel, teljes meg­győződéssel segítjük, lelkesítjük népünk al­kotó munkáját s a háborús uszítók elleni világtörténelmi küzdelmét”, — így hangzott a kongresszus Rákosihoz intézett távira­tának egyik mondata. Sok ellenzékeskedés­­ről vagy különvéleményről ezek után nem le­hetett szó. A párt elégedetten állapította meg, hogy a kongresszus az irodalmi nem­zeti egység jegyében folyt le. A nyomottság, a félelem és a reménytelenség nemzeti egy­sége jegyében. De ez utóbbit már nem a párt állapította meg és, tegyük hozzá , nem is az Irodalmi Újság. Ettől kezdve a leghal­kabb disszonáns hang se szólalt meg a lap hasábjain és ha mégis, a megtorlás nem késett. Jellemző példa erre Devecseri Gábor cikke Babits halálának 10. évfordulójára. Elég volt méltányolnia a nagy költő „bizo­nyos érdemeit”, hogy a szerzővel együtt a lapot is „jobboldali elhajlással” vádolják és súlyos szankciókkal fenyegessék. Ugyanez történt akkor is, amikor az Irodalmi Újság kritikusa nem méltatta kellőképpen az új magyar szocialista realista drámairodalom egyik termékét, holott a mű, mint kide­rült, Sztálin személyes tetszését is kivál­totta. Más esetekben „baloldali elhajlás­ban” találtatott vétkesnek a lap s ez talán nem is volt jogosulatlan, csak éppen azt nem lehetett tudni, hogy mikor mi esik jobbra s mikor balra a párt vonalától. Egy valamit azonban veszélytelenül megengedhe­tett magának a lap. Azt, ami legjobban elszigetelte az olvasóközönségtől is, az írók egy részétől is : a szovjet irodalom és a zsda­­novista irodalompolitika dicsőítését, a szov­jet kultúra felsőbbrendűségének hirdetését. A NYOMOTT EGYHANGÚSÁGOT 1952- ben zajos viták törték meg. Megkezdődött az úgynevezett „klikk-vita”. Egyik oldalon állt a kommunista költőknek az a csoport­ja, amely a sematizmus elleni kritikát tar­totta fontosnak, nehogy az egész magyar irodalom sekélyes propagandaköltészetté fajuljon. A másik oldalon a vádlott propa­gandaköltők, akik bírálóik szerint csekély tehetségükhöz képest aránytalanul sok po­zíciót tartottak kezükben az írószövetségben, a szerkesztőségekben, a kiadóknál. Ma már nem fontos, hogy ki melyik „klikkhez” tar­tozott és miért. Tulajdonképpen akkor sem volt fontos. A lényeg mélyen a vita felszíne alatt rejtőzött. Az az elégedetlenség, tört fel, amely később, az 1953-56 közti idők­ben az őszinteség, a valódi valóságábrázolás és végül egyszerűen a szellemi szabadság követeléséhez vezetett. Ez az egyik lényeges pont s nem az, hogy a vita olykor sze­mélyes támadások jellegét öltötte, vagy hogy az egyik csoport a másikat „úrifiúk klikkjének” nevezte. A vita második fontos vonása a politikai háttér. Mint utóbb kide­rült az, „Akadémia utca” — a pártköz­pont — titokban mindkét csoportot bátorí­totta, mondhatnánk uszította a másik ellen. Egyébként nem első ízben. Az egység fenn­tartásának legjobb módszere a megosztás. A számítás ezúttal is helyesnek bizonyult. Amikor a pártvezetés 1952 őszén érettnek látta a helyzetet, hogy döntőbíróként lépjen fel, az írócsoportok közti személyes ellen­tétek lehetetlenné tettek bármiféle közös el­lenállást a pártirányítás módszerei ellen, az elvekről nem is beszélve. Ilyen körülmények közt nyílt meg 1952 októberében a párt Kulturális Előadói Irodájának háromnapos ülése, amely Déry-vita néven vonult be a köztudatba. A részletek annyiban tartoznak az Irodalmi Újság történetéhez, hogy a lap most is a rossz oldalon állt , Déryvel és barátaival szemben. A Déry-vita mégis mást hozott, mint Révai remélte. Megint helyreállt valamifé­le egység. Ezúttal az elégedetlenség egy­sége. A Déry és barátai elleni éles párt­kritika révén a párt felső vezetése elvesz­tette legjobb íróinak kilenc tizedét és megingatta hitében a maradék egytizedet is, amely nem kapta meg a várt támoga­tást. Elmélyült a már évek óta tartó „bel­ső emigrációba vonulás”. A regényírók vég­telen ciklusokon dolgoztak, a költők gye­rekverseket írtak, mások fordítottak... A kritikusok óvakodtak megégetni a kezüket , inkább múlt századok valamelyik nagy klasszikusának életrajzába fogtak. Az Iro­dalmi Újság — inkább hetilap, mint folyói­rat, ne feledjük — krónikus kézirathiány­ban szenvedett, első ízben, mióta megindult. Talán ennek a helyzetnek tulajdonítható, talán másnak is : megenyhült a hivatalos álláspont a némaságra ítélt írókkal szemben. A Csillag, majd az Irodalmi Újság újra közölni kezdte Németh László, Szabó Lő­rincz, Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Füst Milán, Vas István, Takáts Gyula és mások írásait. A gazdasági válság katasz­trofális tünetei is hozzájárultak ehhez. A csődbejutott pártpolitikának nagyobb szük­sége volt, mint valaha, valamiféle nemzeti egység látszatára. HOGYAN NŐTT KI ebből az Irodalmi Újság, amelyet 1954-től kezdve megjelenése első órájában szétkapkodtak a standokon ; amely 1956-ban a forradalom előhírnöke lett ; amelynek hagyománya ma is él a párizsi Irodalmi Újság hasábjain ? Úgy, hogy 1953 március 5-én meghalt Sztálin... Száz és ezer könyvben ezzel kezdődik a válasz s nem vitás, hogy így is van. De mégsem ilyen egyszerűen. Mint ahogy a sztálinizmus nemcsak a „személyi kultusz­ból” áll, úgy a „sztálintalanítás” sem magyarázható egy hirtelen halálhír követ­kezményeivel. Egy s más változás előbb kezdődött és mennyi minden később, vagy soha... Itt egy pár szót kell szólni Illés Béláról, a szerkesztőségről, a pártközpontról. Már korábban említettük, hogy az Irodalmi új­­ságk­­nak indulása óta kifejezetten politi­kai szerepet kellett betöltenie , mindene­setre inkább kultúrpolitikait, mint szépiro­dalmit. Még közelebbről nézve, Rákosi úgy tekintette a lapot, mint a maga kultúr­politikájának szócsövét. Ez az árnyalat elég fontos. Ez magyarázza azt a sajátos hely­zetet, hogy a magyar kommunista kultúr­politika legfőbb irányítója, Révai József — mondhatnánk — soha nem avatkozott bele az Irodalmi Újság dolgaiba. Illésnek megvolt a maga pártkapcso­lata Rákosi Mátyás személyében. Az iga­zán fontos utasítások ezen a vonalon jöttek. Gyakran, rendszeresen. Súllyal, nyomatéko­san. Fenyegetésre nem is volt szükség. Illés Béla mindnyájunknál jobban tudta, mi rejlik Rákosi egy-egy megjegyzése mögött s azt is, hogy mi rejlik Rákosi mögött. Moszkva. Az akkori és az azelőtti. A felje­lentések, a letartóztatások, a perek, a bör­töncellák. Az emigrációs múlt. Ez jött elő minden pénteken. Még meg sem száradt a lapokon a nyomdafesték, Illés már bent volt a szerkesztőségben, ide­gesen rágta a pipáját, és minden ajtót tár­va-nyitva hagyva, három szobában járt föl­­alá testes alakját meghazudtoló fürgeség­gel. Ahányszor megszólalt a telefon felrez­zent : „Rákosi elvtárs ?” S ha a titkárnő rémülten tiszteletteljes arca azt árulta el, hogy igen, rohanva bezárkózott saját szo­bájába, hogy átvegye a vonalat. Aczél Tamás és Méray Tibor szellemes, okos, ragyogó Illés-portréja után­ meg sem próbálom újra megrajzolni az Irodalmi Új­­ság egykori főszerkesztőjének az arcképét. Egy Münchausen báró veszett el benne... és egy Pantagruel. Háromévtizedes párt­múlt sem ölte ki belőle a bohémet, az élet­művészt és, hozzá kell tenni, valami alap­vetően emberi jóindulatot sem. Illés szere­tett segíteni másokon és csak azt gyűlölte, akit okvetlenül kellett. Vagyis a párt el­lenségeit és a pártot. Az ellentmondás csak látszólagos, mert Illés örökké kissé gyerme­teg képzeletében a párt ellensége az volt, aki az övé s ez utóbbiak szinte kizárólag a párton belül találtattak, mégpedig a leg­magasabb helyeken, örökké mellőzöttnek, üldözöttnek érezte magát. Révai lenézte, Lukács soha nem vette tudomásul. Egyet­len támasza Rákosi maradt. S ha valakit igazán gyűlölt, az Rákosi volt. Mert tu­lajdonképpen Rákosi is lenézte és mellőzte, éppen azért, mert kezében tartotta. Illést nem mély meggyőződése kötötte hozzá, hanem kiszolgáltatottsága. ILLÉS soha sem törődött az „aprómun­kával”. A lap tulajdonképpeni előállítá­sában nem vett részt, rám bízta a szer­kesztést. ő csak irányított, pontosabban továbbította a „vörös telefon” irányadó utasításait. 1953 nyarától megváltozott a helyzet. Amikor Illés észrevette, hogy új szelek fújnak, még inkább háttérbe vonult. Nem mintha siratta volna Rákosi tekin­télyének hanyatlását. Azt hiszem, még örült is neki. Pláne, mert a változásba Révai is belebukott. De a „júniusi politika” új félelemmel töltötte el. Semmi jót se várt Nagy Imrétől, még kevesebbet egy Lukács­­reneszánsztól, Déry helyzetének megerő­södésétől. Nem mntha Déryt gyűlölte volna. De a mellőzött író féltékenysége valóságos Déry-komplexumban kristályosodott ki ben­ne. A „júniusi út” a Déry útja. Tehát nem az övé. Az egyenlet kissé túl egyszerű, de nem hiszem, hogy alapvetően hamis. Ezen­kívül, a háromévtizedes pártmúlt Illés­nek azt sugallta, hogy az egész dolog nem fog sokáig tartani. Az új áram túl erős volt, hogy nyíltan és határozottan ellene forduljon ; az áramütést Illés nem szeret­te. De túl gyenge, hogy belekapcsolódjék, így 1953 júniusától mondhatni mindvégig Illés bolygó főszerkesztővé változott. Ami­kor az új irány előretört, beteg lett, sza­natóriumba vonult, vagy Moszkvába utazott. Amikor a Rákosi vonal erősbödött, Béla bácsi újra megjelent és hosszan, nyoma­tékosan kioktatta az egész szerkesztőséget a jobboldali kalandorpolitika vészes követ­kezményeiről. Az is előfordult, hogy Moszk­vából telefonált. Így 1954 novemberében, amikor moszkvai összeköttetései révén meg­tudta, hogy mi készül. Mivel mindenki tudta, hogy Illésben egy Münchausen veszett el... nem mindig hit­tünk neki. Akkor sem, amikor igaza volt. Mert nem akartunk hinni neki. Az Irodalmi Újság szerkesztősége nem állt hősökből és ellenállókból, de az 1953 nyarán kibonta­kozó változások, Illés kivételével, az egész szerkesztőséget a „rossz oldalra” vitték. Kicsiben az történt az újságon belül, ami az irodalomban, a művészvilágban, az or­szágban. Nem akarom itt a „kommunista elit” válságának közismert témáját előven­ni. Ezt is megírta Aczél és Méray és sokan mások jobban, mint én. Ráadásul a lap munkatársai egy-két kivétellel inkább újság­írók és kritikusok voltak, mint az úgyne­vezett irodalmi elit képviselői. Akárhogy is , a szerkesztőség a legelsők között sora­kozott fel az új irány mögé és a legvég­sőkig kitartott mellette. NEM VOLT KÖNNYŰ. Az Irodalmi Új­ság 1953 és 1956 között állandó nyomás alatt állt. 1954 júniusában, egy évvel a jú­niusi program meghirdetése után kinevez­tek felelős szerkesztőnek s nevem a lapra került, Illés neve alá. Nem sokáig. Amikor Illés novemberben Moszkvából telefonált, hogy atyailag óva intsen a további „őrült­ségektől”, a gőzhenger már megindult. De­cemberben kibontakozott Rákosiék frontá­lis támadása, amely három hónap leforgása alatt véget vetett a „júniusi útnak”,... de nem az irodalmi és népi ellenállásnak. 1955 a süket, makacs, konok ellenállás jegyé­ben telt el, 1956 a XXI. kongresszus által ébresztett remények jegyében. De ebben én már csak az Irodalmi Újság szerkesztő bi­zottsági tagjaként és külső, alkalmi mun­katársaként vettem részt. Miután leváltot­tak, még egy hónapig felelős szerkesztő­ként jegyeztem a lapot, mert Nagy Imre és az írószövetség elnöksége nem volt haj­landó tudomásul venni a pártközpont dön­tését. Amikor végül Hámos György vette át a lapszerkesztést, kijelentette Andics Erzsébetnek . .. hogy ugyanúgy fogja to­vább szerkeszteni, mint elődje, így Hámos sem maradt sokáig és Enczi Endre, vette át. . . hasonló feltételek közt. Az Irodalmi Újság rövid időn belül három felelős szer­kesztőt fogyasztott el, de a felettes hatósá­goknak egyikkel sem volt több szerencséjük, mint a másikkal. Végül, 1956 szeptemberé­ben az írószövetség kongresszusa, ezúttal titkos szavazással, ismét Hámos Györgyre bízta a felelős szerkesztői tisztet. E VISZONTAGSÁGOK történetéből már sok mindent megírtak, egy s más még megírásra vár. Hosszúra nyúlna most be­lekezdeni. Gyakran szólt a telefon. S nem­csak a telefon. Volt úgy, hogy csütörtök éjszaka, a betördelt, sőt hengerbe öntött ol­dalakat szétdobatták egy cikk .. . vagy egy vers miatt. Húsz év múltán visszatekintve, azt hiszem, ez volt a legnagyszerűbb az egészben. Amíg egy országban a vers gyú­lékony anyag, amíg a hatalom mindenható urai ólomba öntött költeményekkel hada­koznak, addig semmi sem veszett el. Ad­dig az irodalom -— hatalom. MOLNÁR MIKLÓS Az Irodalmi Újság 25. évfolyama ÍGY KEZDŐDÖTT * „Tisztító vihar”, London, 1961.

Next