Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)
1974-05-15 / 5-7. szám
1974 május - július bavágott. Éjjelente lehúztam az ablakot és ki-kiordítottam a hideg sötétségbe, hogy ’’éljen Parang !”. — Mondja, Dávid, kérdezte Anikó, van magának egyátalán igazi példaképe ? — Már hogyne lenne ? Marczibányi István. — Magával nem lehet komolyan beszélni. Egy ideje lerombolt falvak, tanyák közt száguldottunk. A nyílt pályán megállítottak. Katonák szálltak fel. Ismeretlen egyenruhát viseltek, de karszalagjukon örömmel vettük észre a Parang nevet. Nem értettük, miért akarják elvenni Stefán menetrendjét. Barátunk az ütlegek, rúgások ellenére sem adta oda könyvét. Erre a katonák mindanynyiunkat összevertek puskatussal, aztán végigcsókoltatták a csizmáikat. Végül a kocsi előtt kellett felsorakozniuk, bekötötték a szemünket, és már hallottuk a kivégző osztagnak adott idegen vezényszavakat, s a zavarok csettenését is, mikor az úr a folyosóvégi fülkéből, aki mindeddig nem állt szóba velünk, felsóhajtott : — Hej, Szent- Kázmérkútja, nem látlak többé viszont. — Mi az, maga ismerős Szent-Kázmérkútján ? kérdezte a parancsnok. — Már hogyne lennék ismerős, ott vagyok honn, ott az én világom. — Akkor ismeri Pockleréket is. — Évekig udvaroltam a kisebbik Pockler lánynak, aki később Febringben ment férjhez, s most állítólag nagyon boldogtalan. — Istenem, milyen kicsi a világ, mondta a parancsnok a szemét törölgetve. Na, szánjanak vissza a vagonba, majd megtoljuk ; a cigány sem hegedül kidöntött eperfán ... — De nem ám, kacagott a hallgatag úr, csak majd ha hetet borjadzik a kántor malaca ... — Szimpatikus ember ez a főkapitány, mondta Leila és még hosszasan integetett a távolba vesző kivégző osztagnak, amely díszlövésekkel válaszolt. — Vadállat, ellenkeztem.— Ugyan, jólelkű fiú, az érzékenységét próbálja agresszivitással kompenzálni, vélte Anikó. Erre, meg kell adnom, elég durván feleltem. Mire Anikó : — Maga a vadállat, maga, a piszok Marczibányijával együtt ! Szabadszállás irdatlan rendezőpályaudvar a hegyek közt. — Öt percük van az átszállásra, hallottuk a vízesések dörejét túlharsogó megafont. Két vagon állt az egész pályaudvaron. Az egyik zsúfolásig tele jókedvű emberrel, még a tetőn is gitároztak, harmonikáztak, s hívtak, hogy szálljunk fel mi is.— De nincs hely !— Majd összébbszorulunk ... A másik kocsiban senki sem ült, pedig sokkal kényelmesebbnek látszott. — Miért ? kérdeztem egy hivatalos képű férfitól, de az csak köpött egyet, nem szólt. Nem szállt át egyikünk sem, s öt perc múlva tényleg megtolattak. Ekkor egy férfi rohant a kocsink után, s nagy nehézkesen felkapaszkodott. Hosszú ideig gyanakodva méregettük, csak Henrik mesélt neki vicceket, de később megbarátkoztunk vele. Alfonznak hívták, s több ízben elmondta, hogy van egy unokatesvére, aki cukor nélkül iszsza a teát, és egy másik unokatestvére, aki négy cukrot tesz a csészébe. Fantasztikus, — ezt mondta mindenre. Ködszürke vidékeken futott a kocsi. Időnként Henrik meg-megkérdezte valamelyikünket, hogy ’’Wie geht’s Herr Doktor ?”. — Fantasztikus. Sötét éjszaka volt, mikor a kocsi megint leállt. Reggel Margittal sétálni mentem a töltés alatt. Pár lépés után egy tó partjára értünk. A szomorúfüzek, mint orrmányukat lóbáló, fülükkel legyező öreg-öreg zöld elefántok ittak a vízből. A kék tükrön hattyúk és vadkacsák úsztak a felhők remegő visszképei között. Köröskörül rózsaszín hegyormok. A tó partján verandás, balkonos kis faházak. A fenyvesek susogtak. A tücskök ciripeltek. Egy dongó zúgott át a réten ... A kocsi lassan megindult. — Jaj, lemaradunk, kiáltott Margit. — Annál jobb, legalább itt maradunk. — Nem, nem hagyhatjuk a többieket ! Margit futott a kocsi után, hátra-hátra nézve, követem-e. Sikerült felsegítenünk egymást össze-vissza horzsolva kezünket-lábunkat. Oszkárvárt mennyi ideig vesztegeltünk ? Megtekintettük az állomástól nem messze emelkedő várromot. — A délnyugati fal a XX. századból való, közölte az idegenvezető. — Fantasztikus. A vár alatt megnéztük a glamocén alépítményt is. Ezek a maradványok bizonyítják, hogy a környék már a keramin hódítás előtt is lakott volt. Anikó jegyzeteket készített. XII. Bölcs Oszkár csonka lovasszobra előtt csoportképet csináltattunk magunkról. Nem tudom mióta utaztunk tovább, amikor az úr az utolsó fülkéből szinte kirobbant, s idegesen, majdnem hogy őrjöngve mutogatott egy hegyoldalba kapaszkodó település felé . — Az ott Febring, kiabálta. Később kalauz szállt fel a kanyargós pályán lassan guruló kocsira, és irányismeretlenségi pótlékot hajtott be mindannyiunkon. — Ez ellen a leghatározottaban tiltakozom, mondtam a dülhől remegve, de méltóságteljesen.— Kérem, tiltakozását majd felterjesztem az illetékeseknek. Kocsink egy ízben vakmerő vonalú völgyhídon mennydörgött át. Mind a szédítő mélységbe bámultunk. Henrik kiköpött, aztán ki is ugrott az ablakon , a sokszáz méterrel alattunk bukdácsoló hegyipatak szikláin zúzta szét magát. Leila szerint reménytelenül szerette Anikót. "Most ugrik a majom a vízbe”, mondtam még néha, például mikor ananász konzervet nyitottunk. — Szegény, ezt a tájat már nem látja, jegyezte meg szavaimra Leila a fejét elfordító Anikóra pillantva. Valóban kellemes sárga-piros kiserdők közt suhantunk. A párás messzeségben kék és lila hegyvonulatok rétegeződtek egymás mögé. Az alagút váratlanul ért. Kapkodva húztuk fel az ablakokat. — Dávid, könyörgött Margit, Dávid, fogd meg a kezem. — Hagyjuk a melodrámát ! válaszoltam. Azóta teljes sötétségben rohanunk. Egy hete ? Éve ? Évszázada ? Ki tudja ? Az emlékezetem is kihagy. Foszlányokba kapaszkodom. Zöld elefántok orrmányába. Felhők tükörképébe. Füstbe. Susogásba. Vajon mi lett a röplabdautánpótlással ? MÉLYSÉG. (Monodialogus) L.G. — Valid be, elég könyű dolog ilyet írni, mint ez az Utazás. L.G. — Mély. Az élet értelme és értelmetlensége, meg minden. L.G. — Nem szégyelled magad ? L.G. — (rövid hallgatás után) — De . . . De azt azért nem mondhatod, hogy túl hoszszú. L.G. — Még szép. Tehát érzed, hogy ezt így folytathattad volna még vagy száz oldalon. L.G. — (naiv büszkeséggel) — Akár ötszázon is. Az ember egyszerűen szabadjára engedi a fantáziáját. L.G. — A legrosszabb írók engedik szabadjára a fantáziájukat. Valamirevaló író éppen ellenkezőleg, megzabolázza a képzeletét, formába, logikus cselekménysorozatba, összeálló képbe szorítja. Nagyobb fantázia kell ahhoz, hogy egy segédkönyvelőt megindokoltan átvigyünk az egyik szobából a másikba, mint hogy Naszreddin Hodzsát végigsétáltassuk az Elvarázsolt Kastélyon. L.G. — Azért az, hogy a szomorúfűz olyan, mint egy zöld elefánt, nem rossz. L.G. — Megjárja. Kicsit erőltetett, de megjárja. De hát tudod, a hasonlatok... Minden hasonlít valami másra. Tovább megyek : minden szimbolizál valamit. Ha nem vigyázol, egykettőre elsüllyedsz a mélyértelmű értelmetlenségben. Az élet olyan, mint egy paradicsommadár : elszáll... Az élet olyan, mint egy vasaló : nehéz ... L.G. — A hasonlatok ellen vagy ? . L.G. — Nagyon szertem a hasonlatokat. Azok tartják össze a világot. Legalábbis a világképeket. Csak azt mondom, csínján kell bánni velük. És vigyázz az öltözködésedre is. Ha szmokingban látogatod meg az ólombánya rabjait, nem könnyed vagy, hanem nyegle. Ha búváröltözetben állsz a pocsolya közepére, nevetséges. L.G. (mint aki egy bankjegyet talált) — Az igazi író mindenhol meztelen ! L.G. — Ez jól hangzik. Sajnos, a stílus öltözködés. L.G. — Szerintem inkább vetkőzés. L.G. — Vetkőzés is. L.G. — Öltözködés és vetkőzés egyszerre ? Ez lehetetlen. L.G. — Csak az igaz, aminek az ellenkezője is igaz. L.G. — Szóval már az aranyköpéseknél tartunk. Ezeknél a fogalmi dugóknál. L.G. — Szóval már a szójátékig süllyedtünk. L.G. — Lassan megvirrad. Végre talán megmondanád, hogyan gondolsz könyvekről írni. L.G. —■ Gyere, kimegyünk a konyhába. Azt hiszem, maradt estéről egy kis gríz.. . Na, nem sok... Hát idefigyelj, pontosan úgy mint az emberekről : öltöztetve-vetköztetve és közben öltözve-vetközve. Értjük ? (Tejbegríz és hajnalpír) IRODALMI ÚJSÁG Megjelent KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ harmadik verseskötete, a ’’POGÁNY DIASZPÓRA” Ára : 4 dollár, plusz a postaköltség Megrendelhető az ’’Irodalmi Újság” címén: 32, rue du Faubourg Montmartre 75009, PARIS Ugyanitt megrendelhető a költő két korábbi verseskönyve : ’’JÉGVIRÁG” (1966) és ’’ZENIT” (1969) Áruk : kötetenként 3 dollár, plusz a postaköltség. A ZORD IDŐ PASSUTH LÁSZLÓ ÖNÉLETRAJZÁNAK ZÁRÓKÖTETE MÚLT ÉV KARÁCSONYÁRA jelent meg, ide nyugatra kissé később érkezett Passuth László önéletrajzi regényciklusának harmadik kötete ; a nagyméretű, igényes vállalkozás 25 évet ölel fel, de megírása is — persze megszakításokkal — vagy 8-10 évet vehetett igénybe. A most megjelent rész korunk egyik legdrámaibb szakaszát idézi : 1934-től a háború kitörése napjáig s az olvasó feszült érdeklődéssel nyúl a könyvhöz, hiszen a napok hordalékában saját életrajzának töredékeit is fellelheti. A cím elgondolkoztató és jellemző a történeti regények írójára. A Kutatóárok a fiatalság félig elfelejtett emlékeiről, a Rézkor a delelőjére még nem jutott férfi életéről számol be, a harmadik kötet címét, a Gyilokjáró- Passuth az utószóban magyarázza meg : e régi magyar kifejezés a középkori vár falkoronáján futó folyosót jelenti, ahonnan a védők kikémlelhettek az ostromlókra. ”Az ostromlók mindig többen, a védők mindig kisebbségben”, fűzi hozzá a szerző. A szimbólum szép és kézenfekvő, de azt hiszem, hiba könyvnek olyan címet adni, amit aztán utószóval kell megmagyarázni. Elgondolkoztatásra késztet a műfaj meghatározása is. Regény, olvasom a cím alatti megjelölést. De mire a könyvet leteszem, fel kell tennem e kérdést : Vajon tényleg regényt olvastam-e ? Hiszen történelmet kapok s legfeljebb azt mondhatnánk, hogy mindnyájunk élete s korunk története is ’’kész regény”. Az olvasó valahogy inkább azt érzi, hogy az író a bűvös regény szóval fejére húzza a láthatatlanná tevő sipkát, visszasétál a múltba , azt és úgy írja meg, ahogy jónak látja anélkül, hogy a hivatalos történelemszemlélettel összetűzésbe kerülhetne, hiszen ’’mindössze regényről van csak szó”. AMÍG AZ ELSŐ KÉT KÖTET közel húsz évet tárgyal, a harmadik, vaskos, 600 lapnál is terjedelmesebb könyvbe hat év története is alig fér bele ; nem csoda, hiszen ezekben a gondterhes esztendőkben annyi minden történik a világon is, Magyarországon is. A hatalmas anyag legtávolabbi köre Európát, nagyritkán az azon túli világot öleli fel : egymás után vonul el előttünk Sándor jugoszláv király marseilles-i meggyilkolása, Mussolini abessziniai hadjárata, Dollfuss és Schuschnigg élet-halál küzdelme a nácizmussal, VIII. Edward lemondása, vissza-visszatérően a spanyol polgárháború, Berchtesgaden, Chamberlain, a háttérben a zsörtös Churchill , München, Ciano, az üvöltő Hitler — egészen a háború első napjáig, a Westerplatte küzdelméig, Lengyelország perceken belül várható tragikus összeomlásáig. Az anyag nagy része átvétel az egykori lapokból, így is félelmetes és drámai a körkép s ezt szerencsésen egészíti ki néhány külföldi utazás személyes tapasztalata, majd az utolsó részben a sokszor idézett Harold Nicholson-féle napló, amely pontosan és hitelesen mutatja be az eredetileg békés angol közvélemény teljes átalakulását a háború küszöbén. A KÖZÉPSŐ KÖR — s ez terjedelmével, mondásának súlyával is dominál — a hazai eseményekkel foglalkozik. Politikusaink — akiket indulat és néhány kivételtől eltekintve kritika nélkül sorol fel — széles ívet futnak be szürke tehetségtelenektől a képzetlen dilettánsokon át (Gömbös) a tanáros, nagytudású, életében és öngyilkosságában szószerint halálosan tisztességes, anakronisztikus Teleki Pálig. Aki az első köteteket nem olvasta, meglepődhet,mennyire tartózkodik a szerző az állásfoglalástól. De talán ez is hozzátartozik tapintatához, vagy óvatosságához, az elöljáróban említett bűvös sipka-elmélet kiegészítéséül. Így aztán — mint az előbbi kötetek ismertetésében is írtam — személyes megjegyzések híján a politikusok képe kevésbé árnyalt, mint lehetne. Gömbösről alig tudunk meg valamit, Szálasi — bár szerepe majd csak később kezdődik — átvonuló statiszta. Az egyedüli, valóban démoni portré Imrédyé, kezdve a fiatal, zseniális bankembertől az egyre fokozódó, egyre hisztérikusabb megalomániásig s tetőz a nagy, Horthynál lezajlott jelenettel, mikor a bizonyítékok terhe alatt összetörve, ájultan esik össze. PASSUTH nem fűz az eseményekhez kommentárt , legfeljebb egy-két szót, de ez nem csökkenti azok drámai menetét. Mint valami sorstragédiában, érzi az olvasó : az ország földrajzi helyzete miatt éppúgy, mint évtizedek politikai elszigeteltsége miatt is elkerülhetetlen a tengelyhez * * Kutatóárok, Bp. 1966 •— Rézkor Bp. 1969 — Gyilokjáró Bp. 1973 (az első két művei I.II. 1970 októberi száma foglalkozott). való kötöttség ; német parancsra, sokak örömére és kárörömére meg kell szavazni a zsidótörvényeket és a müncheni osztozkodás után aligha is lehet kimaradni a készülő világháborúból. S mint egy Shakespeare-tragédia díszletére vetített futó felhők, úgy tűnnek fel e könyvben egymás után a korszak jó és rossz eseményei. A mozikban Garbo játssza Krisztina királynőt, Kabos nevetteti a közönséget a Meseautóban, s mikor Chaplin végigcsámpáz a Modern Időkben, még nem tudjuk, hogy tulajdonképpen nem az akkori, hanem a mai Amerikát viszi a vászonra. Az írók alkotnak, megjelenik a legújabb Harsányi- és Bánffy-regény, Márai megírja a Válás Budán-t és a Féltékenyek-et, vihart kelt a Viharsarok és Kovács Imre Néma Forradalma. Mialatt a pesti aszfalton nyilas- és kaszáskeresztes felvonulók csizmái kopognak, a nagy magyar színpadi siker a Néma levente Bajorral és Törzs Jenővel . Zog albán király magyar feleséget választ s Szent-Györgyi Albertet Nobel-díjjal tüntetik ki. Egy nappal a háború kitörése előtt a Margitszigeti Színpadon az Ahogy tetszik-et adják, Szabó Lőrinc fordításában Tímár József, Uray Tivadar, Major Tamás és Somogyi Erzsi felléptével. . . EZEKBEN AZ ÉVEKBEN az író szerencséje — bár ez nem mindig válik a könyv előnyére —, hogy az eseményeket páholyból nézheti. Exisztenciáját nem fenyegeti a leépítés réme. Körülötte minden összeomlással fenyeget : kliensek és tisztviselők egyaránt kétségbeesve, papírok után szaladgálnak, ő a Károly körúti bankfiók igazgatói szobájában biztosabban ül, mint valaha. Thomas Mann könyvei máglyákon enyésznek el, Zweig, Tucholsky és mások menekülni kényszerülnek, ám igazi szabadulásukat csak önkéntes halálukkal tudják elérni. Ezzel szemben Passuth első regénye az Athenaeum pályázatán második díjat kap, s következő műve, az Esőisten — a háború küszöbén nagy, megérdemelt, átütő sikert ■ arat. Nehéz dolog a legtisztességesebb, legjobbhiszemű embernek is ebből a meleg, biztonságos szobából meglátni, de főleg átérezni és magáévá tenni a körülötte gomolygó ezernyi bajt, s még nehezebben lehet róla írnia, ha valakinek alaptermészetéhez tartozik a diszkrét visszavonulás. A nagy magyar körkép is bizonyára jobb lenne, ha több lenne a személyes emlék. Ahol az írónak módjában áll elsárgult újságok helyett saját élményeire visszatekinteni, ott az írás hangot vált, élőbb és melegebb lesz. Ilyen ízesen érdekes a pesti Penkongresszus, a filmesek a Hortobágyon, így ad nagyszerű portrét az Athenaeumban lektorkodó Sárközi Györgyről, vagy közös spanyol útjuk alkalmából az iparművész Kozma Lajosról. Színes, meggyőző és szinte riportszerű egy-egy útja Kassára, illetve az akkor visszacsatolt Kárpátaljára. A HARMADIK, legbelsőbb kör az író családját, barátait foglalja magában. S ha elgondoljuk, mi minden történt ezen a körön belül is a napló hat évében, joggal mondhatjuk, hogy nemcsak a világ, de Passuth életében is a legfontosabb események erre a rövid időszakra tehetők : jegyessége és házassága, (melyet tudtommal csöppet sem koptatott el az idő), egyetlen lányának születése és nem utolsósorban íróvá válása. Szinte adódik a gondolat, hogy a politika baljós, tornyosodó eseményeinek mintegy ellenpontjául néha valami derűset írjon otthonáról , a fiatal feleségről vagy a baba első lépéseiről. Valahogy olyan módon, ahogy Arany János földi kínját enyhítette fiának imára kulcsolt keze. De úgy látszik, ilyenkor szemérmes egyénisége tiltakozik, nehogy a magánélet túl nagy szerephez jusson. Kár volt az arányt megbontani, mert a személyes visszaemlékezés könnyebben talál utat az olvasóhoz, mint a napihírek idézése. ÍGY IS, minden megjegyzés ellenére, a trilógia kitűnő, hézagpótló mű. S éppen odahaza az. Úgy tudom, Thomas Mann mondta egyszer Upton Sinclair Lanny Buddsorozatára, hogy ha valaki nem ismeri a két világháború és a közte eltelt idő történetét, olvassa el ezt a művet. Főleg a hazai eseményekre vonatkoztatva, ugyanezt mondhatjuk el Passuth önéletrajzáról is. Az utóbbi évtizedek annyi hamis, hol jobbra, hol balra tekintő története után végre az első nívós kísérlet, mely tárgyilagosan jelöli meg a magyarság helyét a világban. Bizonyos bátorság kellett annak idején kiállni a gyilokjáróra és kikémlelni a felvonuló ellenségre. De úgy hiszem, sokkal nagyobb bátorság kell manapság ahhoz, hogy valaki otthon kiálljon a bástyára és saját népének történetét korszerűtlenül, igaz szavakkal merje elmondani. LANDY DEZSŐ