Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1926. 15. évfolyam
Tanulmányok - Szász Károly: Gyulai Pál emléke 125–135. p.
TANULMÁNYOK. 127 a magyarnak a népszerű jelszavakkal szemben való gyávaságát, azt vallotta és cselekedte Gyulai irodalmi téren. Örök kár, hogy Gyulai már a pátriárkáknak cselekvésre kevésbbé képes, közömbös korát járta, mikor századunk elején felütötte fejét az az erkölcsiekben léha, ízlésben nem válogatós, nyelvében nyálkás és sokszor az érthetetlenségig szenvelgő, gyakran egyenesen nemzetellenes, de legalább is nemzetietlen költői irány, melynek összefüggése a háború után ránk szakadt, nemzeti katasztrófával immár kétségtelen, s mely egy csomó jóhiszemű rövidlátó, s egy sereg tudatos méregkeverő segítségével megint mind erősebben és erősebben kezd mozgolódni, mételyezve ifjúságunk lelkét, s megtévesztve a közönséget. Oh, ha ez a veszedelmes mozgalom még harcos kedvének és erejének teljében érte volna Gyulait: szembeszállása az emberi közösség és a világhaladás hangzatos jelszavaiba burkolt méreg terjesztőivel bizonyára áldásos eredménnyel járt volna. S menynyire kellene ma is a Gyulai ítéletének éles boncolókése, hogy apróra szétszedje azoknak a tehetségben itt-ott nem jelentéktelen — bár egy esetben sem óriási —, erkölcsi érzékben és nemzeti érzésben pedig eléggé fogyatékos és kifogásolható poétáknak költészetét, akiknek nevét írják lobogójukra— kisebb-nagyobb betűkkel — azok az úgynevezett modern szellemek, akik a haladást költészetünk legdrágább hagyományainak lerombolásában s e hagyományok követőinek idétlen lekicsinylésében látják. Oh, mennyire kellene ma a Gyulai igazságának súlyos buzogánya, hogy megdöngetné kicsit a palánkot ezek körül a „progresszívek" körül, akik a maguk ultramodern dekadenciájának lidércbetűivel nem átallják mind mélyebbre csalogatni boldogtalan nemzetünket a lelki lezüllöttség ingoványába. De mikor arról beszélünk, hogy mennyire üldözte Gyulai az idegen szellemen élősködő, s a magunk „fényes nemzeti bélyegét letépő" magyarokat, nem győzzük említeni és hangsúlyozni, hogy viszont más oldalról mennyire távol állott az úgynevezett vadmagyarságtól — a maga józan, természetes és egyenes felfogásával és modorával mindig kifogásolva a szájhősök nagyhangú hazafiaskodását, a merész tudatlanságot, a színpadias páthoszt, s az igazság komoly és őszinte szeretetének hiányát. A politikai pártéletben voltaképen sohasem vett részt, de — s ez is ősi magyar vonás volt benne — a nemzeti politika. S*