Tamás Attila - Schein Gábor szerk.: Irodalomtörténet, 2003. 34/84. évfolyam
Tanulmányok - Orosz Beáta: Csokonai Vitéz Mihály Anakreoni Dalok című kötete mint a XVIII. századi Anakreón-recepció összegzése 55–81. p.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY ANAKREÓNI DALOK CÍMŰ KÖTETE... zad folyamán szinte valamennyi európai nyelven készültek fordítások, illetve Anakreón modorában írott dalok: spanyol, olasz, angol, svéd, holland, német, finn, orosz, lengyel, cseh, tót, horvát, szerb, albán s természetesen magyar nyelven.18 Különösen Németországban váltak népszerűvé, itt valóságos Anakreón-kultusz alakult ki. Ez szolgált mintaként a magyar irodalom számára. A XVII. században az anakreóni dalok Martin Opitz, Weckherlin és Zesen fordításában, a XVIII. században pedig J. Chr. Günther és Johann Christoph Gottsched utánzatai nyomán váltak ismertté a német irodalomban. Ezek a próbálkozások azonban kevés sikerrel jártak, hiányzott belőlük Anakreón valódi szelleme. A német költészet megújítójaként Friedrich von Hagedornt tartja számon az irodalomtörténet, valódi jelentőségét pedig a három hallei barát, Johann Ludwig Gleim, Johann Peter Uz és Johann Nikolaus Götz fordításai és költeményei nyomán nyerte el a műfaj. Uz és Götz Anakreón verseit fordították, majd 1739 és 1743 között kidolgoztak egy hatvan dalból álló kötetet, amelyet Uz - Götz tudta és beleegyezése nélkül 1746-ban névtelenül kiadott Oden Anakreons címmel. Gleim, „a német Anakreón" volt az első, aki sikeresen kísérletezett önállóan rímtelen, antik versformákban írott dalokkal. 1744-ben jelent meg Versuch in scherzhaften Liedern című kötete, amelyet továbbiak követtek. E költők számára az új ízlés felé fordulás egyben állásfoglalást is jelentett a felvilágosodás racionalizmusa és Gottsched szigorúan klasszicista poétikai elvei ellen, harcot a költészet autonómiájáért, az érzelmek, az érzékiség, az evilági boldogság létjogosultságáért.19 Az anakreóni dalok fordítói és szerzői elsősorban szórakoztatni, gyönyörködtetni akartak. A pillanat nyújtotta érzéki örömökre, az evilági élet derűs élvezetére bátorítottak, és igazolásként szívesen hangoztatták a műfaj tiszteletre méltó korát, antik hagyományait. Verseiket játszadozó, „enyelgő semmiségeknek"20 nevezték, a költeményekben és a kötetek címében pedig gyakran fölbukkant a „Scherz, scherzhaft" szó, mely mai 'tréfás, vidám, vicces beszéd' jelentésén túl bővebb jelentéstartalmat hordozott: a féktelenségből és érzelmi túlfűtöttségből származó ugrálás, mozgás szemantikai összetevőit, továbbá - a középfelnémet „scharz" ('állatok meghágása') szóból - az erotikus kapcsolat és a szerelmi vágy jelentését is.21 Sulzer lexikonának „Scherz. Scherzhaft" szócikke szerint a valódi „tréfálkozás" (scherzen) azt jelenti, hogy valaki azzal a szándékkal mond vagy tesz valami nevetséges, vidám dolgot, hogy másokat ezzel mulattasson. Hangsúlyozza azonban, hogy ez a képesség nagyon kevés embernek adatik meg, de Németországban akkora tömeg költő van, aki „tréfás akar lenni", hogy könnyű lenne a rossz versek minden lehetséges fajtáját példákkal illusztrálni.22 A költeményekben megfogalmazott életfelfogásra sokan ellenségesen reagáltak, könnyelműnek, erkölcstelennek minősítették a dalokat és szerzőiket egyaránt.23 A felháborodott tiltakozásokkal szemben a szerzők névtelensége