Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2022 / 2. szám
30 SZÍNHÁZ ÉS JÓLLÉT K. I.: A rutinban konzervekből élek. A színészeknél ez talán az a jelenség, amikor a saját szerepemben annyira meg vagyok rekedve, hogy csak azt tudom hozni minden alkalomkor. Például amikor apát játszom, mindig ugyanazt az apát hozom elő, {felleljük a felelőst? K. I.: Fontos kérdés az is, hogy mikortól kezdődik a kiégés. Ha a kiégés már egyetemistakorban elkezdődik, ha már diákként úgy készülök a pályára, hogy semmire sincs esély, akkor annál többet kell dolgoznom ahhoz, hogy az erőforrásaimat össze tudjam kapargatni. Amikor más egyetemen tanuló diákokkal dolgoztunk, láttuk, hogy ők ehhez képest igenis megélik azt a fajta belső erőt, ami szükséges ahhoz, hogy pályakezdőként hittel induljanak el az útjukon. Hogy a hitem kialakuljon, elég nagy erőm kell legyen szakmailag álmodozni. És erőm kell legyen ahhoz is, hogy ezeket az álmokat majd gyakorlatba ültessem, és hinni tudjam, hogy jó leszek akkor is, ha lámpalázas vagyok. Akkor is, ha szorongok. Akkor is, ha tudom, hogy rajtam kívül még vannak tizenöten, akik tehetségesek. De úgy nehéz, ha a hitemet folyton össze kell kuporgatnom, mert jön valaki, aki újra meg újra letöri. Akinek az lenne a szakmai feladata, hogy biztasson, és hogy felhívja a lehetőségekre a figyelmemet. Sz. E.: Meg hogy megadja a szakmai önbizalmamat. A pedagógusnak nem ez a feladata? Átadni a tudást, értékelni, és biztatni. Kitől kapd meg a szakmai önbizalmadat, ha nem a tanárodtól? K. I.: Amikor azt hallottuk a fókuszcsoportos beszélgetésen, hogy már elsőéves egyetemista koruktól azt hallják, hogy tök jó, hogy itt vagytok színin, nagyon jó buli, de igazából esélyetek sincs elhelyezkedni...