Jelenkor, 1917. november - 1918. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1917-11-01 / 1. szám
TOMPA MIHÁLY. A százesztendős évforduló ismét összehozta Tompa Mihály nevét Arany János emlékével. Barátok voltak és a népies iskola követői. Nagyon kézenfekvő tehát, hogy az irodalmi közvélemény alakjukat és jelentőségüket összehasonlítsa. Mondják, Tompának szerencsétlensége, hogy a legnagyobb magyar költőknek, Petőfinek és Aranynak kortársa volt, így kénytelen-kelletlen a legmagasabb mértéket kell alkalmazni vele szemben is, s mi tagadás benne ? —e legmagasabb mérték előtt meg nem állhat. Ha más korban születik, az összehasonlítás talán az ő javára üt ki. Pedig talán ennek éppen a megfordítottja igaz. Tompának költői jelességeit tagadni lehetetlen, de mintha éppen Arany barátsága kedvéért lett volna vele szemben az irodalomtörténet a kelleténél kegyelmesebb. Aztán meg Petőfi lelkes felkiáltása is meg újra ott kisért a kézikönyvek és értekezések hasábjain : „Arany-Petőfi-Tompa isten-krisztus-ugyse szép triumvirátus !“ Ha a triumvirátus nevet elfogadjuk rájuk, ebben a társaságban Octavius és Antonius mellett bizony csak Lepidus lehet Tompa. Tompa lírájának fogyatkozásait már éles szemmel észrevette Gyulai Pál. Megérzi, hogy gyakran kiesik az alaphangból, hogy bizonyos kuszaság van benne, szóval hiányzik belőle a lírai belső forma. Valóban, a kompozíció volt Tompának a leggyöngébb oldala. Lírai költeményeinek legnagyobb részét pár sorral hamarább is egész bátran be lehetne fejezni, vagy tovább lehetne írni, ameddig tetszik. Néha, egészen rövid terjedelmű költeményeiben eléri a kompozíció teljességét, s pályája második felében e téren bizonyos haladás vehető észre, s mindamellett csak valamivel is hosszabb versei az elnyújtottság benyomását teszik. Nem érezzük az összetartó, a vezető formavonalakat, és kényelmesen egymás mellé rakott színei gyakran bágyadtak és érdektelenek. Sokszor egy-egy jól felhúrozott és jól tovább játszott költeményében éppen a végén, a csattanónál fog hamis hangot vagy válik teljesen lapossá.