Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1942-07-15 / 14. szám

4 JUHÁSZ GYULA: ‘id­ásxkcitás Annák, szerelmek, elbocsátom őket, Mint őszi lomb a szálló levelet. Szőkén keringve hulljanak az őskert Örök rögére, holt álmok felett. Ragyogjanak, mig tudnak, a tűnő fény Hunyó világán, vágyam lángja az, Múlt ifjúságom gazdag temetőjén, Míg jő a tél, mely dudol és havaz. És addig állok álmom omladékán, Magányom dombján s nézem hallgatag, Hogy a napóra árnya mint halad. Forgó szerencsék és forgó planéták Táncolnak ott fenn és elmúlnak itt lenn, De élsz és vársz örök szerelmem, Isten! forradalom „declaration des droits de l’homme“-ja, az emberi jogok proklamá­­lása, úgy látszott, mintha végleg eltemette volna az úgynevezett természeti jogot és a vallásilag megindokolt jog- és állam­eszmét. A francia deklaráció majdnem szó­­szerint átvette az északamerikai füg­getlenségi nyilatkozatba foglalt Bill of rights-ot. Az emberi jogoknak mindkét deklarációja azért volt egyedülálló addig a történelemben, mert egy írott alkot­mány részét jelentették. Alapjában véve azonban az európai hagyományok két ha­talmas folyama: az antik klasszikus ter­mészetjogtan, amelynek eredete a plato­­nikus Athénban van és a biblia keresz­tény természetjogtana folyt össze az em­beri jogoknak e két kinyilatkoztatásában. Mindkét természetjog vallásos szemlélet. E vallásos nézet szerint csak az isteni jog a valóban igazságos, mert ez marad fenn az idők múlandósága és az emberek ön­kénye felett. A keresztény teológia átvette az antik klasszikus természetjogot, átalakította és megteremtette a keresztény természet­­jogot. A keresztény természetjogban a termé­szetjog a személyes Isten akarata és terem­tési rendje. Minden ember az isteni kép­más hordozója, még akkor is, ha ezt a kép­mást az ember bűne elrejti vagy összetöri. A biblia tanítása szerint minden embert Isten képmására teremtettek és mind­egyiknek ugyanaz az eredeti rendeltetése. Ez a rendeltetés közösség az Istennel és az emberrel. Szeretetből és szeretettel te­remtette meg Isten az embert, azzal a ren­deltetéssel, hogy részesedjék az Isten aján­dékozta szeretetben. Az „imago Dei“ (Is­ten képmása) tannak eredeti tartalma az, hogy az embernek viszonoznia kell Terem­tőjével szemben azt a szeretetet, amely által az ember Istenhez hasonlóvá lett. De mert az Isten az embert közösségi lénynek és nem autarchikus individuumnak terem­tette, különbözik minden egyes ember a másiktól. Csak ott lehet közösség, ahol megvan a különbözőség is. Az ókori sztoikus természetjog alapján álló ember­nek nincs szüksége senkire, mert önmagá­ban hordja lényegét. A keresztény termé­szetjog emberének azonban szüksége van a másikra, mert csak így tudja betölteni hivatását. A keresztény természetjog tehát egyrészt követeli minden ember személyi méltósá­gának elismerését, ugyanakkor azonban hirdeti az egyenlőtlenségen nyugvó társa­dalmi összetartozást is. Ezért a keresztény természeti jog éppen olyan távol áll a radikális individualizmustól, mint a kol­lektivizmustól, amely nem ismer el önálló személyi értéket és az egyént elsüllyeszti a kollektivitásban. Keresztény talajon, te­hát ott, ahol a keresztény hit elevenen él az államban és a népben, nem lehet szó a radikális individualizmusról, amely a tár­sadalmi rend anarchisztikus felbomlására vezet, sem pedig radikális kollektivizmus­ról, amely a személy önállóságát fölál­dozza az állam igényeinek. Aki a biblia értelmében hisz az isteni ember­teremtés­ben, nem láthatja az ember rendeltetésé­nek célját sem az individualista korlátok nélküli szabadságban, sem pedig az egyé­niséget eltipró kollektivizmusban. Beszédét a rektor azzal fejezte be, hogy ma a kereszténység az egész világon ismét az akut „status confessionis“, a tevékeny hitvallás korszakába lépett, vagyis fel kell lépnie az Isten által teremtett emberi jogok védelmezőjeként. Tü­HMER PÁL szép könyve — Városok ■tv a múltban és jövőben — pompás pél­dája a városrendészeti problémák esztéti­kai, de egyben társadalmi szemléletének is. Ebben a könyvben az építészet — az első művészet — kiváló mestere szól hozzánk egyszerű, értelmes hangon s ugyanekkor a problémák elgondolkoztató tömegével áraszt el. Célja tiszta és vilá­gos: az építész arra törekszik, hogy értel­mes, egyszerű, jó lakást adjon az embe­reknek. Az építészet ma a legnagyobb közösségi gond; az emberek óriási há­nyada él nagyvárosokban, melyek zsúfolt­ságukban és rendezetlenségükben egyre több és nehezebb gondot jelentenek. A probléma kettős: egyfelől társadalmi és gazdasági, másfelől esztétikai. Rihmer Pál arra törekszik tanulmányaiban, hogy a két kérdést szintézisre hozza egymás­sal. Első pillantásra talán úgy tetszik, hogy elsősorban az esztétikai, a város­­rendészeti problémák érdeklik. Ugyan­ekkor azonban megjelenik a probléma szociális oldala is, a világosan elrende­zett, tiszta és nemes város összes társa­dalmi és szellemi előnyeivel. Rihmer Pál kötete kiváló példája a külfödi, elsősor­ban az olasz városok esztétikai szemléle­tének és értelmezésének,­­ ugyanakkor a szerző egyáltalában nem vesztette el szemét a magyar városépítészet rendkívül kényes problémái iránt sem. S ha vilá­gosan is látjuk, hogy mennyire érdeklik Budapest fejlődésének lehetőségei, az is feltűnik, milyen rendkívüli ismerettel és elmélyedéssel foglalkozik vidéki városaink sorsával. A vidéki magyar város a maga bizonytalan helyzetével, életformák és korok ütközései között, különben is igen nehéz kérdésünk s itt az esztétikai meg­oldás, a városkép esztétikai emelése egy­ben társadalmi kérdés is, a civilizáció és az urbanizmus meghonosításának ügye azon a talajon, melyen még ma is ott érezhetők a natúr­álgazdasági társadalmi rend hatásai. Ami pedig az olasz városépítészetről és az olasz városok és az itáliai tájak köl­csönhatásairól szóló rendkívül mélyértelmű és alapvető fejtegetéseket illeti, itt Rihmer Pál biztos kézzel mutatja meg, mennyire ismerője a művészet és társadalomtörté­net mellett a városépítés realitásainak, a város és a táj ma annyira elmellőzött kapcsolatainak. Az olasz városokról és az olasz tájakról szóló elemzései azért példamutatók, mivel ezek a rendkívül régi és a mélyből organikusan felnőtt városi képződmények máig is klasszikus példái az urbanitásnak. Az egész tanul­mánykötet rendkívüli biztonsággal mutat reá olyan kérdésekre, melyek állandó problémái városrendészetünknek. Buda­pest építészete és városrendezése világo­san mutatja, mekkora szükség van szo­ciális és esztétikai szempontok keresztül­vitelére. — Rihmer Pál könyve városi környezetünk, építészetünk világos átte­kintésére tanít. A MAGYARSÁGT­­DOMÁNYI intézet kiadásában, Szekfű Gyula szer­kesztésében érdekes és figyelemreméltó könyv jelent meg „A magyarság és a szlávok" címmel. A kötet a Magyar­­ságtudományi Intézet rendezésében a Pázmány­ Egyetemen a tavasszal tartott előadások bővített anyagát foglalja össze. Ez az előadássorozat, ez a kiadvány olyan kérdéssel foglalkozik, mely mindenkép­pen méltó alapos figyelmünkre. A ma­gyarság és a szláv népek a történelem különböző fokozatain át igen sokat érint­keztek egymással s a legváltozatosabb módokon hatottak egymásra. A Szekfű Gyula által szerkesztett kötet gondos és pontos összefoglalása ezeknek a kapcsola­toknak. A szláv kérdés legkiválóbb ma­gyar szakemberei írták a kötet tanulmá­nyait, melyekből a magyar és szláv vi­szonylatoknak tárgyilagos, sokszor egé­szen új képe bontakozik ki. A kelet­­európai történelmi és társadalmi fejlődés legkülönbözőbb jelenségein át vezet vé­gig a Magyarságtudományi Intézet kiad­ványa, melynek értekezései nemcsak a szőkebb szakköröknek szólnak, hanem tárgyuknál és íróik tanulmányainál fogva a szélesebb közönség felvilágosítására és okulására is kiválóan érdemesek. K­n­­­e­­­zsa István a szlávok eredetéről és a magyar-szláv nyelvi érintkezésekről írt adatokkal dokumentált értekezést. Luki­­n­­­c­h Imre Oroszország történelmi fej­lődéséről, Trócsányi Zoltán pedig az orosz műveltség kialakulásáról beszél. Zsirai Miklós finn-ugor rokoni ér­zelmekkel színezett tanulmánya arról szól, miként szorította vissza az orosz térhódítás Oroszországban a finn-ugor népeket. Hasonló problémával foglalkozik Fügedi Erik, aki viszont a nyugati szláv néphatár történetét ismerteti, rész­letesen előadván annak a hatalmas hó­dító tevékenységnek történetét, ahogy a német fejedelmek, rendek, államok, váro­sok fokról-fokra visszanyomták a szlávo­­kat Észak- és Középnémetországból, ez­előtti telephelyükről, utóbb meg beolvasz­tották őket. Öivéky Adorján össze­foglalja a lengyel történetet. Hadro­­vics László a déli szláv népek műve­lődésének fejlődését, illetve a magyar­­szláv irodalmi érintkezések történetét adja elő, Gunda Béla pedig egészen új adatokkal gazdagítja a magyar-szláv érintkezések eddig alig ismert történetét. A kötet politikai-történeti részében Thim József ad áttekintést a horvátok és szerbek szerepéről a magyar történetben. Gogolák haj és a pánszlávizmus tör­ténetét, illetve a szlovák és ruszin kér­dés fejlődését mondja el s a történeti szempontokhoz szociológiai módszert tár­sítva magyarázza meg a szláv mozgalom társadalmi és történeti természetét. Az egész kötet a maga részlettanulmányai ellenére mégis egységes egész. A szer­kesztés magas összefoglaló szempontjai éppen úgy hozzájárulnak ehhez az egy­séghez, mint az egyes tanulmányok ala­posságukkal és részleteik rendkívüli gaz­dagságával, szakirodalmi jegyzeteikkel. A kötet kiadása igen fontos és úttörő cselekedet volt, hiszen annyit panaszol­juk tájékozatlanságunkat a szomszédok kérdéseiben. Nem kétséges, hogy a kelet­­középeurópai problémák igazi természeté­nek ismeretéhez sokkal közelebb visz majd ez a gazdag és nemes kötet, mely­nek legnagyobb erénye tárgyilagossága és tudományossága. JELENKOR

Next