Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1942-07-15 / 14. szám
4 JUHÁSZ GYULA: ‘idásxkcitás Annák, szerelmek, elbocsátom őket, Mint őszi lomb a szálló levelet. Szőkén keringve hulljanak az őskert Örök rögére, holt álmok felett. Ragyogjanak, mig tudnak, a tűnő fény Hunyó világán, vágyam lángja az, Múlt ifjúságom gazdag temetőjén, Míg jő a tél, mely dudol és havaz. És addig állok álmom omladékán, Magányom dombján s nézem hallgatag, Hogy a napóra árnya mint halad. Forgó szerencsék és forgó planéták Táncolnak ott fenn és elmúlnak itt lenn, De élsz és vársz örök szerelmem, Isten! forradalom „declaration des droits de l’homme“-ja, az emberi jogok proklamálása, úgy látszott, mintha végleg eltemette volna az úgynevezett természeti jogot és a vallásilag megindokolt jog- és állameszmét. A francia deklaráció majdnem szószerint átvette az északamerikai függetlenségi nyilatkozatba foglalt Bill of rights-ot. Az emberi jogoknak mindkét deklarációja azért volt egyedülálló addig a történelemben, mert egy írott alkotmány részét jelentették. Alapjában véve azonban az európai hagyományok két hatalmas folyama: az antik klasszikus természetjogtan, amelynek eredete a platonikus Athénban van és a biblia keresztény természetjogtana folyt össze az emberi jogoknak e két kinyilatkoztatásában. Mindkét természetjog vallásos szemlélet. E vallásos nézet szerint csak az isteni jog a valóban igazságos, mert ez marad fenn az idők múlandósága és az emberek önkénye felett. A keresztény teológia átvette az antik klasszikus természetjogot, átalakította és megteremtette a keresztény természetjogot. A keresztény természetjogban a természetjog a személyes Isten akarata és teremtési rendje. Minden ember az isteni képmás hordozója, még akkor is, ha ezt a képmást az ember bűne elrejti vagy összetöri. A biblia tanítása szerint minden embert Isten képmására teremtettek és mindegyiknek ugyanaz az eredeti rendeltetése. Ez a rendeltetés közösség az Istennel és az emberrel. Szeretetből és szeretettel teremtette meg Isten az embert, azzal a rendeltetéssel, hogy részesedjék az Isten ajándékozta szeretetben. Az „imago Dei“ (Isten képmása) tannak eredeti tartalma az, hogy az embernek viszonoznia kell Teremtőjével szemben azt a szeretetet, amely által az ember Istenhez hasonlóvá lett. De mert az Isten az embert közösségi lénynek és nem autarchikus individuumnak teremtette, különbözik minden egyes ember a másiktól. Csak ott lehet közösség, ahol megvan a különbözőség is. Az ókori sztoikus természetjog alapján álló embernek nincs szüksége senkire, mert önmagában hordja lényegét. A keresztény természetjog emberének azonban szüksége van a másikra, mert csak így tudja betölteni hivatását. A keresztény természetjog tehát egyrészt követeli minden ember személyi méltóságának elismerését, ugyanakkor azonban hirdeti az egyenlőtlenségen nyugvó társadalmi összetartozást is. Ezért a keresztény természeti jog éppen olyan távol áll a radikális individualizmustól, mint a kollektivizmustól, amely nem ismer el önálló személyi értéket és az egyént elsüllyeszti a kollektivitásban. Keresztény talajon, tehát ott, ahol a keresztény hit elevenen él az államban és a népben, nem lehet szó a radikális individualizmusról, amely a társadalmi rend anarchisztikus felbomlására vezet, sem pedig radikális kollektivizmusról, amely a személy önállóságát föláldozza az állam igényeinek. Aki a biblia értelmében hisz az isteni emberteremtésben, nem láthatja az ember rendeltetésének célját sem az individualista korlátok nélküli szabadságban, sem pedig az egyéniséget eltipró kollektivizmusban. Beszédét a rektor azzal fejezte be, hogy ma a kereszténység az egész világon ismét az akut „status confessionis“, a tevékeny hitvallás korszakába lépett, vagyis fel kell lépnie az Isten által teremtett emberi jogok védelmezőjeként. TüHMER PÁL szép könyve — Városok ■tv a múltban és jövőben — pompás példája a városrendészeti problémák esztétikai, de egyben társadalmi szemléletének is. Ebben a könyvben az építészet — az első művészet — kiváló mestere szól hozzánk egyszerű, értelmes hangon s ugyanekkor a problémák elgondolkoztató tömegével áraszt el. Célja tiszta és világos: az építész arra törekszik, hogy értelmes, egyszerű, jó lakást adjon az embereknek. Az építészet ma a legnagyobb közösségi gond; az emberek óriási hányada él nagyvárosokban, melyek zsúfoltságukban és rendezetlenségükben egyre több és nehezebb gondot jelentenek. A probléma kettős: egyfelől társadalmi és gazdasági, másfelől esztétikai. Rihmer Pál arra törekszik tanulmányaiban, hogy a két kérdést szintézisre hozza egymással. Első pillantásra talán úgy tetszik, hogy elsősorban az esztétikai, a városrendészeti problémák érdeklik. Ugyanekkor azonban megjelenik a probléma szociális oldala is, a világosan elrendezett, tiszta és nemes város összes társadalmi és szellemi előnyeivel. Rihmer Pál kötete kiváló példája a külfödi, elsősorban az olasz városok esztétikai szemléletének és értelmezésének, ugyanakkor a szerző egyáltalában nem vesztette el szemét a magyar városépítészet rendkívül kényes problémái iránt sem. S ha világosan is látjuk, hogy mennyire érdeklik Budapest fejlődésének lehetőségei, az is feltűnik, milyen rendkívüli ismerettel és elmélyedéssel foglalkozik vidéki városaink sorsával. A vidéki magyar város a maga bizonytalan helyzetével, életformák és korok ütközései között, különben is igen nehéz kérdésünk s itt az esztétikai megoldás, a városkép esztétikai emelése egyben társadalmi kérdés is, a civilizáció és az urbanizmus meghonosításának ügye azon a talajon, melyen még ma is ott érezhetők a natúrálgazdasági társadalmi rend hatásai. Ami pedig az olasz városépítészetről és az olasz városok és az itáliai tájak kölcsönhatásairól szóló rendkívül mélyértelmű és alapvető fejtegetéseket illeti, itt Rihmer Pál biztos kézzel mutatja meg, mennyire ismerője a művészet és társadalomtörténet mellett a városépítés realitásainak, a város és a táj ma annyira elmellőzött kapcsolatainak. Az olasz városokról és az olasz tájakról szóló elemzései azért példamutatók, mivel ezek a rendkívül régi és a mélyből organikusan felnőtt városi képződmények máig is klasszikus példái az urbanitásnak. Az egész tanulmánykötet rendkívüli biztonsággal mutat reá olyan kérdésekre, melyek állandó problémái városrendészetünknek. Budapest építészete és városrendezése világosan mutatja, mekkora szükség van szociális és esztétikai szempontok keresztülvitelére. — Rihmer Pál könyve városi környezetünk, építészetünk világos áttekintésére tanít. A MAGYARSÁGTDOMÁNYI intézet kiadásában, Szekfű Gyula szerkesztésében érdekes és figyelemreméltó könyv jelent meg „A magyarság és a szlávok" címmel. A kötet a Magyarságtudományi Intézet rendezésében a Pázmány Egyetemen a tavasszal tartott előadások bővített anyagát foglalja össze. Ez az előadássorozat, ez a kiadvány olyan kérdéssel foglalkozik, mely mindenképpen méltó alapos figyelmünkre. A magyarság és a szláv népek a történelem különböző fokozatain át igen sokat érintkeztek egymással s a legváltozatosabb módokon hatottak egymásra. A Szekfű Gyula által szerkesztett kötet gondos és pontos összefoglalása ezeknek a kapcsolatoknak. A szláv kérdés legkiválóbb magyar szakemberei írták a kötet tanulmányait, melyekből a magyar és szláv viszonylatoknak tárgyilagos, sokszor egészen új képe bontakozik ki. A keleteurópai történelmi és társadalmi fejlődés legkülönbözőbb jelenségein át vezet végig a Magyarságtudományi Intézet kiadványa, melynek értekezései nemcsak a szőkebb szakköröknek szólnak, hanem tárgyuknál és íróik tanulmányainál fogva a szélesebb közönség felvilágosítására és okulására is kiválóan érdemesek. Knezsa István a szlávok eredetéről és a magyar-szláv nyelvi érintkezésekről írt adatokkal dokumentált értekezést. Lukinch Imre Oroszország történelmi fejlődéséről, Trócsányi Zoltán pedig az orosz műveltség kialakulásáról beszél. Zsirai Miklós finn-ugor rokoni érzelmekkel színezett tanulmánya arról szól, miként szorította vissza az orosz térhódítás Oroszországban a finn-ugor népeket. Hasonló problémával foglalkozik Fügedi Erik, aki viszont a nyugati szláv néphatár történetét ismerteti, részletesen előadván annak a hatalmas hódító tevékenységnek történetét, ahogy a német fejedelmek, rendek, államok, városok fokról-fokra visszanyomták a szlávokat Észak- és Középnémetországból, ezelőtti telephelyükről, utóbb meg beolvasztották őket. Öivéky Adorján összefoglalja a lengyel történetet. Hadrovics László a déli szláv népek művelődésének fejlődését, illetve a magyarszláv irodalmi érintkezések történetét adja elő, Gunda Béla pedig egészen új adatokkal gazdagítja a magyar-szláv érintkezések eddig alig ismert történetét. A kötet politikai-történeti részében Thim József ad áttekintést a horvátok és szerbek szerepéről a magyar történetben. Gogolák haj és a pánszlávizmus történetét, illetve a szlovák és ruszin kérdés fejlődését mondja el s a történeti szempontokhoz szociológiai módszert társítva magyarázza meg a szláv mozgalom társadalmi és történeti természetét. Az egész kötet a maga részlettanulmányai ellenére mégis egységes egész. A szerkesztés magas összefoglaló szempontjai éppen úgy hozzájárulnak ehhez az egységhez, mint az egyes tanulmányok alaposságukkal és részleteik rendkívüli gazdagságával, szakirodalmi jegyzeteikkel. A kötet kiadása igen fontos és úttörő cselekedet volt, hiszen annyit panaszoljuk tájékozatlanságunkat a szomszédok kérdéseiben. Nem kétséges, hogy a keletközépeurópai problémák igazi természetének ismeretéhez sokkal közelebb visz majd ez a gazdag és nemes kötet, melynek legnagyobb erénye tárgyilagossága és tudományossága. JELENKOR