Jelenkor, 1975. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
1975-10-01 / 10. szám - Troszt Tibor: Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály
readott egész ciklusa is, a legemlékezetesebb a kötetben. Azzá teszi a lírikus én ereje, a személyiségen megszűrt s újraláttatott világ. Könnyedén, elegánsan rímel, indokoltan siklatja ki a ritmust, képei egymáshoz ízesülnek, akar és tud is egyénit mondani. Mégis úgy tetszik, hasznára válna, ha kamasz-fintorait nem igazítaná a fiatal József Attilához. Meliorisz Béla a hangulatok fátyol-finom érzékeltetésével, Botár Attila a fegyelmezett szabadvers keresésével, Zágolsy Rudolf a Codával marad emlékezetünkben. A többiek még öszszemosódnak. Formálisan szerencsésebb az elbeszélők helyzete: a történet, bármilyen rosszul mesélik is el, mégiscsak történet, könnyebben fölidézhető, mint az elvonatkoztatásra kényszerített vers. Gyermekbetegségeket azonban itt is észlelhetünk. Bódis Teréz irodalmi riportjában megfeledkezik a szituációról. Arról, hogy nem lehet rokonszenves a mégoly tragikus életutat mégoly emberi melegséggel mesélő riportalany, ha az előszobaajtón ismeretlenül becsengető újságírónak néhány pohárka cseresznyepálinka után elmondja élete intimitásait. Ezt az újságíró-keretet bízvást elhagyhatta volna. A nyelvtani mintamondatokat is felcserélhette volna az eleven beszéd gyakran hiányos, de mindenképpen jellemzőbb trópusaival. Szántó Péter novelláiból csak az tetszik ki, hogy irodalmi tájékozottsága, stílusérzéke kiváló. Sajnos azonban a Beatkorszak halálán című írását olvasva úgy tűnik, Szántó Péter azt gondolja, hogy a modern elbeszélés olykor idő-játék feladvány is lehet. Pedig ha például Semprunre gondolok, akkor a következetességet látom, s annál erősebben, minél több idősík lép az elbeszélés rendjébe. Darányi Marianna színes, kellemetes csevegő, de még csak saját civil hangján az. Szóhasználat, ritmus, az előadás módja messze nem jellemzi azt a személyt, akinek az elbeszélést — monológ, vagy — elsőszemélyű közlés formájában — a szájába adja. Pedig van humora, pedig jó megfigyelő, pedig könnyen formálódnak tolla alatt a mondatok — mégsem tud hangjának mámorától megszabadulni. Leginkább Kampis Péter látszik novellistának. Tárgy választása csakúgy, mint szerkeszteni tudása, mesélő kedve csakúgy mint fegyelme ezt igazolja. Kár, hogy mindkét elbeszélését túlírta. A felnőttek nagyok bevezetésében, a közületi nyúl befejezésében terjengőbb, mint kellene. Életrajza jelzi, hogy Móricz Zsigmond ösztöndíjat kapott — a jelek szerint nem méltatlanul. A kötet képzőművészeti melléklete szép elgondolás: ezzel is összekapcsolni fiatal képzőművészeket és irodalmárokat. A könyv formátuma azonban szerencsésebb lett volna zsebméretű változatban. A fiatal pécsi írók antológiája nem jobb és nem is gyengébb, mint az országos választékból összeállított hasonló antológiák. Éppen ezért méltán tarthat olyan érdeklődésre számot, mint azok. Okkal sajnálhatjuk, hogy nem került a könyvesboltok kirakatába s csak tiszteletpéldányként terjed. (Pécs megyei Város Tanácsa V. B. Művelődésügyi Osztálya) BERKES ERZSÉBET Julow Viktor: CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Ha csak egy pillantást vetünk a kötet bibliográfiájára, szembetűnik, hogy a költészet lényegi, alapvető vonásait érintő kérdéseiben milyen — publikációkat bőven termő — intenzitással folyt a Csokonaikutatás. S e bibliográfia csak részben tartalmazza a kétszáz éves jubileumra megjelent művek jegyzékét. Mégis, a közelmúltban felvirágzó Csokonai-kutatás másik szembetűnő vonása az, hogy mindez gyorsan, hathatósan beleépült a kulturált köztudatba. Különösképpen három mű vállalta az említett fontos küldetést. Vargha Balázs Csokonai-könyve az Arcok és vallomások sorozatban, Berták László pályaelemző műve, az Így élt Csokonai, a harmadik pedig a most megjelent Julow kötet, a Nagy Magyar írók sorozatban. Ha egy költőről szólnak is, a három kutató más-más szempontból indul el. Julow Viktor didaktikusan kitárulkozó, olvasótisztelő igényessége magyarázza azt, hogy e harmadik kötet is jó értelemben népszerűsítő. Nem az eddigi munkák megállapításainak műelemzésekkel vegyített, iskoláskönyvízű kivonata. Nyilván nem tett — nem tehetett le — a szerző arról, hogy bizonyos életrajzi, esztétikai (kifejezetten: stilisztikai, verstani, drámaelméleti) isme