Jelenkor, 1979. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám - Csányi László: Útközben írtam
KÍÍSÉRTETJÁRÁS NAGYŐRÖN Nagyőr - Késmárk és Podolin között - mint a neve mutatja, valóban őrvár volt, székely és kabar határőrök lakták, majd a titokzatos templáriusok kapták meg, akiknek komor történetéhez Jókai képzelete is tett valamit. A milites templi egyházi lovagrendet jelentett, s kezdetben oly szegények voltak, hogy két lovag ült egy lovon, mint a rend címere is mutatja. A Szentföld védelmére fogadtak szegénységet, szüzességet és engedelmességet, s közben annyi kincset raboltak, hogy gazdagságuk gyanút keltett, s minden elképzelhető gonoszság, titkos bűn, fekete misék véres vádja tapadt nevükhöz, hogy Szép Fülöp francia király máglyára küldött minden rendtagot, akit csak elfoghatott közülük. Végül a pápa feloszlatta a tulajdonképpen már nem is létező rendet. A nagyőri templáriusok bűneinek nyoma sem maradt, ami ma is látható, azt egy derék humanista építette, bizonyos Horváth-Stancsics Gergely a XVI. század végén. A kastélyt később a Thökölyek bírták, majd újabb száz esztendők múltával egy kisfiú bolyongott a komor falak között, akiről az újkori legenda azt beszélte, hogy cigányok rabolták el s éveken át velük rótta az utakat. Ebből persze egy szó sem igaz, mert Mednyánszky László mindig egyedül rótta az utakat, a Kárpátokban és egész Európában, s közben szünet nélkül rajzolt és festett, mert csak abban a világban volt igazán otthon, amit ő teremtett, vonalakból és színekből. S egy másik árny, emennél jóval fakóbb, Czóbel Istváné, aki Mednyánszky rokona volt, s a reménydús Justh Zsigmond barátja, aki német nyelven írta meg roppant művét Die Genesis der Kultur címen, s aminek szerzője szándéka szerint meg kellett volna fejtenie a világrejtélyt, de amit azóta sem olvastak, nyilván senki nem volt kíváncsi a rejtélyre. „A házban egy térdnadrágos, mókusképű, evetfürgeségű öreguracska lakott" - adjuk át Krúdynak a szót, de akiről csak azt derítette ki, hogy „testvérbátyja ama Czóbel Minka nevű költőnőnek". Az erre bolyongó Krúdy urat érthető okokból jobban érdekelték a podolini takácsnék vagy a késmárki lupanar kertészkedő örömhölgyei, mint a mókusképű öreguracska, aki reményeiben csalódva már csak a múlt kísérletei között élt, maga is kísértetté válva. Árnya is mellékes és jelentéktelen, akár beállhatna templárius barátnak is a még mélyebb múltba. Mert az elhanyagolt parkban Mednyánszky emléke leng a tavaszi szélben a nagyon öreg fák között, szinte ott áll egyik képe mögött, amit a képzelet hív elő a fél-feledésből: a szép harangtorony a hegyre mutat, a Bélai-Tátra titokzatos csúcsára, melynek fehér szépsége emlékezve csillog a tavaszi fényben. Mehetünk is tovább, barátaim. PODOLINI KÍSÉRTET Podolin csendes és jelentéktelen. És felejthetetlen. „Az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a kendős öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben", s a kendős öreg asszonyságoknak is nyilván így idézték anyjuk, öreganyjuk idejét. Podolinban mindig „abban az időben" történt valami, azóta viszont megállt az idő, s ami ezt a rég