Jelenkor, 1981. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)

1981-01-01 / 1. szám - Béládi Miklós: Az epika megtisztítása és felvezetése

László és Bernáth Aurél tollára is méltó életanyaga, a világháború és a fogság sűrű szörnyűsége. A kívülálló úgy gondolta, csak le kell ülni, innen-onnan meríteni az élménybőségből s máris ment volna magától a regényírás, ilyen egyszerű lett volna az egész. De nem nyúlt a biztos előmenetelt, hivatalos elismerést és az olvasók körében sikert egyszerre fölkínáló társadalomkritikai tematika után. A járt utat eladta a járatlanért. Ma már jól látható, hogy a vargabetű-stratégia nyomvonalán kellett haladnia, a következetlenséget kényszerült erénnyé avatni, hogy a látszólag illogikus lépésekből egybeálljon pályájának lefegyverező belső logikája. „Nem lehetséges mindenkor minden, de a mindenkori lehetőség sem valósít­ható meg bárki által; nélkülözhetetlen a jókor jött és kellő helyen jelentkező valódi tehetség" - írja Hauser A művészettörténet filozófiájában. Az idézet egy gondolat­sor összefoglalása. Hauser azt fejtegeti benne, hogy a művészi alkotást jellemző újszerűség és egyediség nem választható el az individualitás fogalmától, de maga az individualitás meg bizonyos mértékig annak a társadalmi talajnak a produktuma, amelyben gyökerezik. Egyfajta művészetfilozófia síkján jelentkezik ilyenformán al­kotói személyesség és külső determináció viszonya, művészi korszakok jellemzésé­nél kimutatható ez a kölcsönösség, individualitás és társadalmi környezet egymás­ra hatása. Az egyéni művészi pályák szintén elhelyezhetők ebben a kapcsolatrend­szerben, de itt már igen nagy eltéréseket találunk aszerint, hogy milyen mértékű, fokozatú az individualitás önteremtése és a külső determinációktól függősége, vagyis, hogy melyik oldal milyen erősséggel vesz részt az alkotói folyamatban. A világ kérdez, az író válaszol, ebben a szembenállásban születik a mű, de „nem lehetsé­ges mindenkor minden", a soron levő feladat betöltésére sem alkalmas tetszés szerint bárki, hanem csak „a jókor jött és kellő helyen jelentkező valódi tehetség". Erre a szerepvállalásra érkezett az ötvenes évek végén Mészöly, afelől percig sem volt kétség, hogy a valódi tehetség tűnt fel személyében, de hogy jókor jött és kellő helyen bukkant volna fel, az nem kevés ideig vitatott maradt. Az idő mindenesetre ellene dolgozott. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a magyar szép­próza realista ágának újabb fénykora kezdődött. A valóság tényeinek és össze­ütközéseinek meghamisítása után megérdemelten arattak óriási sikert az igazmondó regények, novellák, szociográfiák, riportok. A prózaírás a tények garmadáját ön­tötte az olvasók elé, izgalmasan időszerű kérdésekkel állt elő, intellektuális szintje szemmel láthatóan emelkedett, horizontja tágult, új eszközökkel próbálkozott. Az emberi személyiség is újfajta megbecsülést élvezett ebben a föllendülésben, az egyoldalú társadalmi beállítódást kezdte felváltani az antropológiai szemlélet árnyalt­sága. Az új művek nagyobb hányada a társadalmi viszonyok rajzában jeleskedett vagy a közelmúlt történelmi eseményeinek sematizálástól mentes földerítésére vál­lalkozott, gyakran a kisregény feszesebb, lényegre törőbb formájában. A különféle törekvéseket az rokonította, hozta közös nevezőre, hogy a próza oknyomozásba fo­gott, az írók az okokat próbálták az események szövevényéből kihámozni, arra kerestek választ, hogy ami történt, miért és hogyan esett meg; a korábbi évek torzí­tásai épp ezen a ponton kezdték ki az elbeszélő műfajok hitelét. Az olvasók bizal­mát az eseménymotivációk hangsúlyos egymáshoz illesztésével lehetett visszanyerni: a hatvanas évek egyik fontos regénymodellje az okszerűen indokolt cselekmény­vezetéssel, szereplőmozgatással szerzett népszerűséget és keltett jelentékeny társa­dalmi visszhangot. Mészöly első számú kihívása a történelmi és társadalmi determinációnak szólt, közvetve érintette a közügy-irodalom egynémelyik kikezdhetetlennek vélt tételét is. Soha népszerűtlenebb provokációt! Novellái egyik csoportja nem társadalmi elő­térbe állította, hanem szándékosan szűkített magánvilágban helyezte el a szereplő­ket. Ezeknek az írásoknak motiváló tényezője nem valamely fontos társadalmi esemény, hanem a megnevezhetetlen szorongás volt, halmozódtak bennük az értel­metlennek tetsző fordulatok s a szereplőknél beszédesebb volt a hangulat, a légkör, amelyet nehéz lett volna átfordítani szigorúan okszerű nyelvre. Azt mégis ki lehetett olvasni belőlük, hogy a történelmi folyamat, a társadalmi szerkezet általános isme­rete és széles körű ábrázolása önmagában nem föltétlenül világítja meg a benne

Next