Jelenkor, 1985. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1985-01-01 / 1. szám - Tarján Tamás: Arany, Petőfi, Madách (filmlevél)
TARJÁN TAMÁS ARANY, PETŐFI, MADÁCH (Filmlevél) „Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza, / Te dicső hajdankor! fényes napjaidra , / Szomorú tallóján ősi hírnevének, / Hej! csak úgy böngéz már valamit mesének ..." - ekként indul a Toldi szerelme, illetve annak „első dolgozata", a Daliás idők is. A veszteségérzet, a veszteségtudat fájdalma lengi be a múltbafordulást. Mintha visszhangos nagy sóhajtásként szakadt volna föl három újabb filmünk is, melyeknek rendezői kis tizenkilencedik századi irodalomtörténetet írnak Arany, Petőfi, Madách műve vagy szelleme megidézésével. De valóban tizenkilencedik századit-e? Ugyan. Huszadik századit, század- és ezredvégit, és nem irodalomtörténetet: egyes nemzedékek és az egész emberi nem „történetét" inkább. Minél figyelmesebb a viszszanézés, annál valószínűtlenebb, hogy „Az idő akkoron szép folyással vala" - hogy bármikor is azzal volt volna, vagy azzal lészen folyandó. Kevéssé dicső a hajdankor, fénytelenek a fényes napok, és hiába az ősi hírnév, ha az ősök sem forgatták meg a világot. Aki jól néz vissza - élesen lát előre. A három - merőben különböző - vállalkozás érdeme a nekifeszülés. Az eredmény felemás, Gémes József teljes estét betöltő rajzfilmet készített. A Daliás idők igencsak szabadon böngéz a Toldi-trilógia motívumaiban. A széles ecsetvonásokkal, atmoszférateremtő színkezeléssel fölvitt kezdő képek még nem társítanak szót a látványhoz; engedik: a ráismerés legyen a néző belső narrátora. Elröppen egy szimbolikus bogárka, és nyomában azon vesszük észre magunkat: ég a napmelegtől a kopár szik sarja, és boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga hortyog. A nyitány beledajkál a Toldimese magyar ember számára ismerős, otthonos ringásába, és méltóságos nyugalmával, a szakaszosan pásztázó kamera- (azaz rajz-) mozgásai még arra is gondoltak: talán létezik felező tizenkettese a moziképnek is? Ám alig szólalt meg a lélekben az Arany János-i alexandrizmus, szétveri azt a beszélő - a sorsa fordulataira visszamerengő ősz Töldi - prózája. Nagy kérdés - művészi és etikai egyben -, milyen mértékben szabad klasszikus alkotásokat kimozdítani a saját formájukból. S itt nem a terjedelem, a rövidítés vagy az esetleges betoldás a döntő, hanem a szorosan vett forma őrzése. Létezhetnek kivételek, különösen a fordításirodalomban egy rajzfilm, épp egy rajzfilm azonban semmiképp sem diktálja a strófák fölcserélését az idegenül ható, meglehetősen iskolás összefoglalóra sikeredett prózai kommentárral. Persze Gémes Józsefnek alapos oka volt mégiscsak e balul kiütő változtatásra, ő olyan mondanivalót tömöszkölt a históriába, amely részleges igazolást is csak alig lelhetne Arany szakaszaiban. Az öreg hadfi a maga keserves marcangolódását, életcsődjét királya köpönyegforgató politikájára, az ország általános romlottságára vezeti vissza: az egyén bűnét a közvétke szülte. „Győzedelmes nagy király és szép hon" itt nem hőse, nem tárgya a krónikának. Jogot, rendet, adott szót fölrúgó, gátlástalan reálpolitikus ül a trónon. Karakterének képileg is hatásos kifejezése az álruha-epizód: ájtatos, hódoló barátságot színlelve vonul az uralkodó a császár elébe, de alkalmatos percben övéi ledobálják a köpenyt, csuhát, és sietve, orvul ledöfködik az alvó, elterült, beszeszelt várvédőket. Toldi maga, nem lévén álruhába termett férfiú, kimarad a vérengzésből, és királyában mélységesen csalódva vág neki magányos, bujdokló útjának. Azzal ugyan nem hitegetheti magát, hogy élete foltjának is az udvar az indoka: egy bajnoki tornán, a Piroska kezéért folyón saját szabad akaratából öltött álpáncélt, és vívta ki a frigyet arra érdemtelen, nyálas-nyavalyás társa számára. Ahol álruha járja, ott a nemes lélek is váltódik akaratlanul - sugallja a