Jelenkor, 1988. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1988-07-01 / 7-8. szám - Mészöly Miklós: A kitelepítő-osztagnál (elbeszélés)
úgy múlik el, mint a megfáradt véres kólika, megrázza magát, nincs zökkenő s az már akkor békés kólika. Csak a magyarázatokat kell addig facsarni, míg valamilyen erény ki nem buggyan. „Faszikáim, nem lesz hiánycikk az igazság, a szenteltvíztartóból nem fogy ki a víz." Pázmándyné háromhónapos gyász sötét éjszakáját borította magára s csak a búzavirág szeme világított borongva, mint két temetőbe pottyantott báli flitter. Három hónapig, négyezerháromszázhúsz óráig, kétszázötvenkilencezerkétszáz percig ült a verandán és nézte a bombasérült vízmedence Medúza-fejes szökőkútját, feküdt az ágyban, mint a fekete pihe és nem kellett cserélni a lepedőt. Ilyenkor időszerű a megtépett ima, hogy Mi Atyánk, ki voltál a mennyekben.. . Míg csak Cigány nem kezdi harapdálni a kertkapunál az utcára kihajló japán akácot, Atti Nadapon szeretett bele a nóniusz hátasba s a puszta véletlenen múlt, hogy épp Pázmándyné kertje előtt kötötte ki egy fához, míg a Lótenyésztési Igazgatóságon egyenesbe nem teszi Cigány jövendő sorsát. Ez a délelőtt többször szóba került köztünk. „Öregem, az Isten nem kopírozza magát, mindig kitalálja, hogy holnaptól mi legyen. Nadapon a tanácselnöknek is fájt a foga Cigányra, egy szemét vándorfényképésznek! - de mit gondolnak ezek, csak úgy elő lehet táncolni a sötétkamrából és megjátszhatják magukat hithű tanácselnöknek?! Alig ment el a transzport, a mocsok rögtön ott koslatott a kirámolt udvaron a gyanús papírjaival, hogy Cigányt elviszi szocialista felhasználásra.. . Ismerem a sunyi szöveget. És mikor még ki sem hűlt az öreg Inzlistecker utolsó simogatása! De én keresztbetettem a dögmadárnak." Szakértői minőségben lovagolt be Székesfehérvárra a fekete ménen és elintézte, hogy míg a kitelepítés tart, Cigányt az ő gondozására bízzák , majd utána adja át a Ménes Szervező Bizottságnak, mely egyelőre úgyis íróasztal csak, ló nélkül. A kertkapunál ismerkedtek össze, mint a gömbvillám a tikkadt tarlófűvel. Cigány jó kétórás várakozás után nyihogott be a veranda felé, Atti meg a hálószobából kiáltott ki, hogy csitt! csitt! A régi Fehérvár más volt... A Sínylődök Háza mellől himlőhelyes kövekből kirakott út vezetett a hangászok dombjára, a Kizling-kert agyfái alatt terített asztalok, pár lépésre tőlük égő fa piramis, a vendégeket zenével fogadták és éjfél után két óráig fáradoztak a mulatozásban, miközben vaklármás tósztek görögtek, folyt a bor, végül a tűz körül készített szalmaágyakon megszolgált szabatossággal hevertek a felajzott hölgyek és urak, és várták, hogy a zenészek rázendítsenek a vadászdalra (a megfáradt vadászról, aki rájön, hogy mögötte is vadász silbakol, aki csak egyszer süti el a puskáját) - majd távolról négy tárogató kezdte fújni a visszhangot, mintha a holdból szüremlene. . . Mindez szép volt, mint a kapcsos könyvbe pingált írás: Extra Hungáriam non est vita. A mulatságot követő napon mindig kevesebb volt a hintó az utcán, mint a terhes szekér. A mauthauseni gránitból készült hídon darócruhás vakok ültek és nádmézzel sütött pogácsát, nemzetiszínű nyalókát, Becskereki Zöld Marci verses élettörténetét árulták. A fehér ki nem mondhatóba öltözött urak csak a déli harangszó után léptek ki az oleander-dézsás kapunyílásokból, hogy a délutáni whistezéshez megvásárolják a tabacot. Csak a ló magányos. A professzori szoba tele volt századeleji fabrikátumokkal, koloniális portékával és a diófa duplaágyon akkora dunyha, amekkorát Atti életében nem látott. Színe a korán fonnyadt levenduláéhoz hasonlított. Nem esett nehezére, hogy a hálószoba századvégi félhomályában hajdani gavallérokra emlékezzen, akik a csillagokat az égen tartották számon, nem mások kabátján. „Magának, drága Mila, halálig mesélhetném az életet és a bőre ugyanolyan fehér maradna... Utoljára Karjalában láttam