Jelenkor, 1991. július-december (34. évfolyam, 7-12. szám)
1991-10-01 / 10. szám - Takáts József: Az emberi helyzet (Mészöly Miklós Merre a csillag jár című elbeszéléséről)
kamaszlányt Szűz Máriának nevezik, bár inkább a hatvanas évek hippimozgalmának egy tagjára emlékeztet. Az öregurat cicerónénak, kalauznak nevezi a szöveg (200.). Hosszú monológjaival ő magyarázza el annak a világnak a törvényeit, ahová az utas került. Nem alakul ki azonban semmilyen beszélgetés, a cicerone nem kíváncsi a személyre, akit kalauzol. Amikor azt fejtegeti, hogy a tanácsadás már maga is parancs, s ezért ő tanácsot sem kíván adni (220.), úgy érezhetjük, a hazugságból nőtt ki a beszéde, hiszen az utas mintha épp az ő akaratának a befolyása alatt állna. Az is felötlik esetleg az olvasóban, hogy Chamisso híres novellájában beszédművésznek nevezi az ördögöt. Az öregúr nézetei néha a kései Nietzschét juttatják eszembe, például ahol arról beszél, hogy az erkölcsi értékeknek nincs közük az emberi lényeghez (210.), vagy ahol a zsarnoki uralom és az instituált uralom azonosságáról, azaz a korlátlan uralom állandóságáról értekezik (207.). Bár nem is a kései Nietzschét, hiszen ő maga írja Az erkölcs genealógiájához című műve előszavában, hogy az erkölcs kritikája az ő „a priorijának" tekinthető. Az értelmezés szempontjából a legfontosabb azonban az a monológ, amely a sötétségről szól: „én szeretem absztrakciónak tekinteni a fényt, és egészen jól megvagyok a sötétséggel" - mondja az öregúr (232.). Talán már föl se kell hívnom a figyelmet a fény és sötétség szimbolikus jelentésére. Végül a novellavégi, százféle öltözetet és emberalakot bemutató nagy vonulás teljessé teszi a mű színpadiasságát. E „dekoratív látomás" valóban kollázs, ahogyan Sőtér írta, ugyanis az alak- és ruhaleírások Justh Zsigmond párizsi naplójából származnak, egy naturalista író éles szemű megfigyelései. Justh egy éjszakai bálon látta például a boát viselő fiatalasszonyt: „Fekete atlaszruha, mélyen, igen mélyen kivágva. Az új divat boája, hol fedi, hol kitárja a kirakatot." Mészölynél csak a második mondatot olvashatjuk kissé elváltoztatva (247.). Justh egy másik szalonban figyelt meg két nőt, akiket így jellemzett: „Egy igen vastag, kicsiny mama, kissé közönséges modor...", a másik: „Igen orientális típus, kicsiny, zömök termet. Érdes, savanykás vonás a száj felett." Mészöly egyetlen nőt ír le ugyanezekkel a szavakkal (247.). A példákat sorolhatnám tovább. Talán e szövegrésszel példázható leginkább Mészöly sajátos eljárása, melyet Sőtér szürrealistának nevezett, sok aprólékosan, naturalista módon leírt részletből végül egy vízió áll össze. Ez esetben e vízióban kifejeződik a városka lakóinak közönye, érzéketlensége a szenvedés, a halál iránt, s ugyanakkor a jelenségekhez, tárgyakhoz való különös, esztétikai viszonyuk. Hosszas vizsgálódás, a tér, az események, a szereplők elemzése után is még alig tudunk valamit az elbeszélésről, hiszen mi is ez az irreális világ, ki az utas, s mi utazásának az értelme? Kezdjük ott a kutatásunkat, hogy az utason és a városka lakóin kívül csupán egyetlenegy látható, leírt alakja van az elbeszélésnek, aki viszont kétszer is „megjelenik", másodszor a városka határában pillantja meg az elbeszélő utas: „A szemközti lankán valaki kaszált..." E fél sort egy idézet értelmezi számunkra, mely a mű harmadik oldalán, tehát az elején olvasható: „...pásztor áll a róna középen, Mint a szobor, merően, A pusztát síri csönd fedé el, Mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tőlem egy ember kaszál, Mostan megáll, S köszörüli a kaszát... Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom, mint mozog a kéz. És most idenéz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom..." Az elbeszélő pusztai zsánerképnek nevezi mindezt, valójában eredeti helyén, Petőfi Felhők-ciklusának egyik darabjaként sem az. A Felhők a lélek tépettségének, az embergyűlöletnek, a kihívó, byroniai beszédmódnak a ciklusa, bár ez a vers merengő hangulatával inkább ellenpontozza a ciklus általános képét. Mészöly azonban két helyen megváltoztatta a Petőfi-verset. Elhagyta utolsó sorát, s így a vers elveszítette merengő jellegét, s feszültséggel teli, szimbolikusan is értelmezhető töredékké változott át: a pusztán, amelyet megszállt a halált eszünkbe juttató csönd, egy ember megkövülten szembenéz egy másikkal, a kaszálóval. De az a másik vajon ember-e? Nos, a másik talán a Halál, így a töredék azon pillanatról szól, amikor az ember szembekerül a halállal. Az elbeszélés