Jelenkor, 2006. január-június (49. évfolyam, 1-6. szám)
2006-02-01 / 2. szám - Neumann Eszter: Zsidóduna: Kornis Mihály Dunasiratójáról
A Dunasirató 1989-ben jelent meg A félelem dicsérete című kötetben, de már korábban, 1988-ban is napvilágot látott a Duna Kör által kiadott Duna-antológiában írók és kritikusok Dunával kapcsolatos írásai között. A szerző előzőleg az Örley-kör estjén olvasta fel az írást 1985-ben,14 a Duna közepén. A provokatív konnotáció egyenesen elvárás volt az ellenzéki eseményen, az izgatottság, cinkosság és szolidaritás légkörében a szöveg meg tudta szólítani a hallgatóság zsidó és nem zsidó részét is, sokkal inkább azt kiemelve, hogy mindenkinek vannak saját történetei, sorsai, s mindnyájukat összefűzi a nyelv, melynek segítségével minden történet megérthető mindenki számára.15 Kornis írásában a narrátor monológjában összekeveredik a felnőtt elbeszélő hangja és gyerekkori tudata. A kisfiú kezdetben szeretne kívülálló, szemlélődő maradni: „Nekem egyébként semmi közöm hozzá. Vagy ki tudja...s az előtörő botrányok emléke az, ami a valóság hazugságát leleplezi előtte, és felismerteti a múlt formálhatóságának lehetőségét a jelenhez való viszony megváltozásán keresztül. Az író és a narrátor megfeleltetése, az egyes szám első személy közvetlensége, az emlékek intenzív átélésének leírása magával ragadja az olvasót is. A holocaustról szóló irodalmi művekben talán az egyik leggyakrabban megfogalmazott gondolat az, hogy a holocaust élményének irodalmi közvetítése, a holocaustról való írás mennyi nyugtalanító nehézséget rejt magában, lehetséges-e egyáltalán. Berel Lang szerint a holocaust történeti feldolgozása csakis a tények felsorolására szorítkozhat, míg szépirodalmi megjelenítése csakis a „szó szerinti" (tehát a képletes nyelv használatától és mindenfajta cselekményesítéstől mentes) elbeszéléssel lehetséges. Csakhogy ami irodalmi, az meghatározásából adódóan egyben képes beszéd is. Lang a holocaust vizsgálata által felvetett filozófiai és elméleti problémák megvitatására a Roland Barthes által felvázolt intranzitív (vagy mediális) írás fogalmát javasolja. Barthes ezt a fogalmat a modernista írásmód egyik jellegzetességeként említi a klasszikus realizmussal szemben: „Az intranzitív írás sorána szerző nem azért ír, hogy hozzáférhetővé tegyen valami, a szerzőtől és az olvasótól függetlent, hanem önmagát írja. Az írásról alkotott hagyományos elképzelés szerint az író először ránéz egy tárgyra, már várakozó, elképzelésekkel teli szemmel, és miután látott, a látottakat megjeleníti írásában. Az önmagát író szerző számára maga az írás válik a látás és a megértés eszközévé, az írás így nem valami független dolog tükre, hanem cselekvés és elköteleződés - inkább valaminek a csinálása, mint tükrözése vagy leírása.« Lang kimondottan az intranzitív írást (és beszédet) ajánlja megfelelőként a zsidó ember számára, akinek, mint mikor szédereste újra elbeszéli az Egyiptomból való kivonulást, »úgy kell elmondania a népirtás történetét, mintha ő is átélte volna«, egy természetében sajátosan zsidó önazonosulást gyakorolva."16 Lang a holocaust ábrázolására törekvő történelmi 14 Érdemes összeevetni a novellát a Medvetánc 1985/2-3. számában megjelent „Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok?" című tanulmánnyal, ahol egy második világháború után született interjúalany számol be egy visszatérő álmáról, ami szerintem kísértetiesen hasonlít a novella szüzséjéhez. 15 Ezúton is köszönöm Radnóti Sándornak, hogy megosztotta velem emlékeit a felolvasóestről. 16 Lángot és Barthes-ot Hayden White idézi A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája című írásában, in uő: A történelem terhe, Budapest, Osiris, 1997. 262—269. Barthes részletesebb megfogalmazásában talán még jobban érthető, mit jelent a mediális írás:„the writer no longer being the one who writes something, but the one who writes - absolutely... to write is today to make oneself the center of the action of speech, it is to effect writing by affecting oneself, to make action and affection coincide, to leave the scriptor inside the writing - not as a psychological subject, ... but as agent of the action.... This is the exemplary case of the Proustian narrator, who exists only by writing, despite the reference to a pseudo-memory." Roland Barthes: „To Write: An Intransitive Verb?" In: uő: The Rustle of Language. University of California Press, Berkeley and Los Angeles, 1989.18-19.