Jelenkor, 2018. január-június (61. évfolyam, 1-6. szám)
2018 / 2. szám - Marczisovszky Anna: A múltat ábrázolja-e a múltábrázolás? Kisantal Tamás: Az élet tanítómesterei. Írások a történelem ábrázolásáról
szikus történelmi filmeket, mert azok önnön abszolút autenticitásukat hirdetve leegyszerűsítik a múltat és a történet igazságát. Így e történészek a nem klasszikus elbeszélésmódú filmnyelvet részesítik előnyben (az ábrázolt korszakot és az ábrázolás módját egyszerre bemutató, önmagukat megkérdőjelező, többnézőpontú, a múlt konstruáltságát bemutató munkákat), vagyis olyan filmeket, amelyek megfelelnek annak, „amilyen történelmi műveket szeretnek (vagy inkább szeretnének) alkotni" (99.). A Russell-film esetében azonban a „mennyiben tekinthető történelmi filmnek az Ördögök?" eleve rosszul megfogalmazott kérdés Kisantal szerint. A kérdésnek ugyanis csak akkor van értelme, ha „még radikálisabban" próbálunk arra választ kapni, hogy a film „révén milyen rálátásunk lehet az 1634-ben történtekre", illetve hogy „e radikális, horrorisztikus farce milyen viszonyban áll - nem a múlttal, hanem a múlttal való kapcsolatunkkal, azzal az attitűddel, amelyet jobb szó híján mégis történelminek nevezünk" (100.). A fordított kérdésfeltevés az egyik legfontosabb jellemzője Kisantal kutatói attitűdjének. Ez teszi lehetővé a különböző ábrázolásmódok hierarchia- és értékítélet-mentes vizsgálatát, és szinte az egész tanulmánykötetet végigkíséri. A Hitler-ábrázolások kulturális szerepét vizsgáló írásban is megfogalmazódik: a szerző elsőként sorra veszi, miként él tovább napjaink népszerű kultúrájában a Hitler-korabeli propagandafilmekben megalkotott mitikus Hitler-kép (akárcsak az amerikai vagy szovjet karikaturisztikus ábrázolásmód). A vizsgált könyvek és filmek közül két alkotást emelek ki, elsőként Timur Vermes Nézd, ki van itt című regényét és a filmadaptációt (2012). A történet fikciója szerint a regénybeli Hitler napjainkban médiakarriert fut be, YouTube-sztár lesz, mivel mindenki Hitler-imitátornak tartja. Vermes könyve Kisantal szerint egyszerre a Hitler-divat terméke és magának a divatnak a kritikája. A film azonban hiába válik súlytalan szatírává, mégis „sokat elmond Hitler figurájának funkciójáról napjaink kultúrájában". Másképp szólva arról, hogy miként válik Hitler történelmi figurája a 21. század elején „sokjelentésű jelölővé": a filmben a Hitlerrel integetők és szelfizők vagy a Hitler-mozik, de akár a Führerwein (egy olasz borász történelmi figurák és diktátorok - köztük Hitler - nevével adja el borait) is mind Hitler alakjának popularizálódására utalnak. A második példa szintén ugyanezt a megközelítésmódot támasztja alá: a „pusztulás" mítoszát feldolgozó A bukás (2004) című film alapos elemzése végén Kisantal Hitler bunkerbeli dühkitöréses jelenetének mémmé válását is vizsgálja, s mint írja, a filmet manapság sokan épp e jelenet miatt ismerik. E kettős gesztus egyfelől a jelenet mémmé válása, másfelől annak beemelése egy a történeti ábrázolásmódokat vizsgáló tanulmánykötetbe - tehát ismételten a fent említett mediális fordulatról, és annak mai történelemszemléletünkre tett hatásáról árulkodik, amenynyiben a mémmé válás vizsgálata immár nem megkerülhető, hiszen a filmből született, végteleníthető mérnök sorozata „a kortárs populáris kultúra egyik fő referenciapontjává vált" (153.). Miként Kisantal írja, e mérnek „még inkább rájátszanak a Hitler-téma aktualitására és aktualizálhatóságára, [...] ebből az aktualizálhatóságból csinálnak viccet. [...] Jellemző módon olyan metaparódia is született, amely éppen a Hitler-videó internetmémmé válására reflektál: ebben a náci vezető azon dühöng, hogy hiába gyilkoltatott le milliókat és követett el embertelen bűnöket, a Google a »Hitler« szóra rákeresve mégis javarészt ezeket a vicces videókat dobja ki" (142.). Hasonlóképp legitim szerepet kap A hiány történetei című tanulmányban az Anne Frank-jelenség vizsgálata során azon populáris termékeknek az említése, amelyek szintén rájátszanak a holokauszt(emlékezet) egyik legfontosabb szimbolikus figurájának emlékezetére. Ilyen például Anne Frank viaszszobra a berlini Madame Tussaud panoptikumban, vagy a Family Guy című „tabudöntögető" rajzfilm egyik epizódja, az American Horror Story című tévésorozat második évada, de akár egy hollandiai „menekülőszoba" is, amely Anne Frank rejtekhelyét idéző bunker. Sőt Anne Frank nemcsak „árucikk", hanem „védjegy" is lett Kisantal szerint, hiszen a holokauszt áldozatainak naplóit, visszaemlékezése