Jó Pajtás, 1921. (13. évfolyam, 1-24. szám)
1921-09-15 / 18. szám
1 274 lÓPAJTÁS 18- szám ! Mese a Balatonról. ; Meséli Rónay Irma. ; Hallottátok-e hírét a híres Surilló tündérnek*? Ő volt az, aki csupa gonoszságból mindig csak jót tett. Ugye, de különösen hangzik ez ? Pedig így volt, ahogy mondom. ; Surilló tündérnek igen gonosz szíve volt. Mindent elrongált, pusztított, amihez csak hozzáért. Rombolni, kárt okozni, az volt a legnagyobb mulatsága. S mégis — ez a legfurcsább — , soha, soha nem tudott rosszat tenni. Amit elrontott, amit el akart pusztít t tani, mindaz szebbé, jobbá lett. Hát azt tudjátok-e, hogy a tündéreket virágkelyhekből csalja e világra a " napsugár? Minden tündér olyan lesz, ", amilyen virágból jött elő. Surilla egy gyönyörű, de igen mérges növény virágából ugrott tündérmamája ölébe. Gyönnyörű volt a kis tündérlány, örült neki a mamája nagyon. Hanem, amint a nap felé emelte, felsikoltott. Ijedten felült egy nagy lepkére s elszállt Surillóval , Napsugár doktorhoz. Sírva mutattam neki Surillót: I — Nézd, milyen gonosz a szíve! Segíts rajta, jó Napsugár! • Napsugár átnézett Surillón s bizony, s bizony ő is látta, hogy Surillónak csupa ? fekete méreg van kis szívében. — Nem segíthetek rajta. Az egész szíve mérges. Hacsak ki nem veszem a szívét, — szólt Napsugár. I Szegény tündérmama sírt keservesen. I Napsugár megsajnálta s addig gondolkozott, míg talált a bajra orvosságot. " Megkente Surillót liliomkelyhéből I csöppentett harmattal s attól kezdve I bármily gonoszat akart Surilló szíve, " áldássá változott az út. így történt az, • hogy a híres tündér gonoszságból jót • tett. ’ Vígan élt Surilló mamájának kacsa■ lábon forgó palotájában. Rontottbon■ tett, ahol csak tudott. " Egyszer kiszökött a palotából. Arany• hímes ruhácskáját összefogva vizsgálta • az utat, a virágos rétet. — Mért néz • ez a sok virág rám? — kiáltott mézgesen. S kis topánkájával úgy tipegett,ogy minden lépésnél letiporhasson egy-egy kis virágot. Csak úgy gonoszságból. Persze azt nem tudta, hogy nem árthat a virágoknak, sőt, topánkájáról annyi arany és más fényesség ragadt a virágokra, hogy az emberek ámulva nézték a különös, csodaszép virágokat. Olyan széppé tette az egész vidéket — csupa gonoszságból, hogy — én ugyan nem láttam a Paradicsomkertet,— de az se lehetett sokkal szebb. Ment, ment előre Surilla a réten s amint erre arra nézegetett, virágokra lépegetett, egyszerre csak topp! az egyik topánkája vízbe merült. Nem vette észre a patakot, mely előtte sietett tova. Pedig a kis hullámok elég nagy lármát csaptak, amint fehérfodros ruhácskájukban kergették egymást. Nevetgéltek s folyton azt csacsogták : tengerbe, tengerbe! De nem nevetett ám a mi Surillónk, azt gondolhatjátok. Rémségesen megharagudott. Bosszat forralt nyomban. No, ilyen bosszút is csak Surilló gondolhatott ki ! Tudjátok-e mit tett? Még jobban összefogta szoknyácskáját s elszaladt haza, annyira sietett, hogy a virágtiprásról is megfeledkezett. Tán egy perc se telt belé, jön ám vissza egy rettentő nagy ollóval. Ugyan minek hozhatta? Surilla fogta a nagy ollót, szétnyitotta és elvágta a folyó testét. A kis hullámokra mérgesen rákiáltott: Nem mehettek a tengerbe! A kis nyúlszívű hullámok sikoltottak egy kicsit, de azután magasra kapták fehérfodros ruhácskájukat s átugrották az ollót. Surilla csak vágta, vágta, mindig mérgesebben vágta a folyót, de nem bírt vele. Messze elhajította hát az ollót, s hirtelen felugrott. Mást gondolt ki. Háromszor kiöltötte piros nyelvecskéjét kelet felé s e jelre ott termett egy óriás s földig hajolva kérdezte: — Mit parancsolsz, úrnőm? Surillo rámutatott a folyóra : — Alld el az útját! Nem akarom, hogy eljussanak a tengerbe. Bevizezték a cipőmet. Az óriás nyomban munkához látott szó nélkül. Az óriások nem beszélnek, ha a tündérek mérgesek. Surilló óriása nagy köveket hengerített a folyó elé.