Jogtudományi Közlöny, 1921
1921-09-15 / 16. szám
122 JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY, 18. szám. tett igazságtalanságok enyhítésére a békeszerződésbe beiktattatott: a nemzeti kisebbségek védelme. Azok a jogok, melyek a kisebbségek javára biztosíttattak, szintén a nemzeti szempontok elismerését jelentik. Ha a nemzeti szempontok érvényesítése csakis a kisebbségek jogainak biztosítása útján kíséreltetett volna meg, bizonyára jobban jártak volna az érdekelt nemzetek, mint jártak az egy államban egyesítő törekvések következtében és jobban biztosíttatott volna Európa jövő békéje, mint a békeszerződések által, így is örömmel kell üdvözölnünk azt a keveset, ami a kisebbségi védelem terén történt és lankadatlanul kell dolgoznunk az idevágó jogok kiépítésén. A háború előtt még az államok szuverenitásába ütközőnek tekintették volna a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi szabályozását, illetőleg mintegy a kisebbségek nemzetközi védelem alá helyezését. Hisz a kisebbségek csak úgy polgárai az államnak, mint a többség — már a jogegyenlőség elvénél fogva is — és a polgároknak egymáshoz és az államhoz való viszonyát, a polgáriköz- és magánjogok szabályait az állam törvényalkotó faktorai vannak hivatva megállapítani. Az államok féltékenyen őrködtek szuverenitásuk felett és nem tűrtek beavatkozást belügyeik intézésébe. A kisebbségi védelem nemzetközi szabályozásának ennek dacára van már múltja. Már 1815-ben a bécsi kongresszus Acte Kínaijában kötelezték Oroszországot, Ausztriát és Poroszországot a lengyel lakosság képviseletének és nemzeti intézményeinek szabályozására. Anglia és Franciaország 1830 ban, 1846-ban pedig Anglia egyedül avatkozott be Oroszország belügyeibe a lengyelek érdekében. 1863-ban Anglia és Ausztria szállnak síkra a lengyelekért. A nemzeti jogok lelkes hirdetője, III. Napóleon levelet intéz a cárhoz és felszólítja, hogy állítsa vissza a független Lengyelországot. Oroszország erre nem volt hajlandó és Poroszország is melléje állt. Erre diplomáciai intervencióra került a sor és a hatalmak valóságos kisebbségi védelmi szabályzatot dolgoztak ki és akartak elfogadtatni Oroszországgal. Hat pontban foglalták össze követeléseiket. Nevezetesen autonóm törvényhozást és közigazgatást, vallásszabadságot és a lengyel nyelvnek, mint hivatalos nyelvnek elismerését, továbbá teljes amnesztiát kívántak. Minthogy Oroszország nem volt hajlandó lengyel politikáján változtatni, III. Napóleon azt javasolta, hogy a lengyel kérdést európai bíróság döntésének vessék alá. Ez a terv azonban a hatalmak egyetértésének hiányán hajótörést szenvedett. De a diplomáciai beavatkozás a nyugati államok részéről a lengyel nemzet érdekében megtörtént ,és sohasem tartatott az orosz állam szuverenitásával összeegyeztethetetlennek. A berlini kongresszuson létrejött szerződésben, eltekintve a törökországi, bulgáriai, montenegrói szerbiai és romániai felekezeti kisebbségek védelmétől, a Bulgáriában élő török, román és görög lakosság érdekeinek védelmére is történik utalás. Egyszóval a régi államszuverenitási elmélet ellenére is voltak esetek a nemzeti kisebbségek érdekében való nemzetközi beavatkozásra. Ezek azonban inkább csak ad hoc beavatkozások, s nem jelentenek állandó nemzetközi szabályozást és ellenőrzést. Arra még közvetlenül a háború előtt sem gondolt senki és jellemző, hogy még a nemzeti kérdések oly kiváló ismerője és a nemzetiségi jogok oly lelkes szószólója, mint Laun, ezelőtt bécsi, most hamburgi jogtanár is még a háború utolsóelőtti évében a távolabb jövő kérdésének tartotta az államok szuverenitásának oly megszorítását, mint amilyennel a kisebbségi védelem nemzetközi szabályozása jár. Időközben azonban véget ért a háború és létrejött a nemzetek szövetsége, amely létezése és szervezete által az állami szuverenitás szempontjából valósággal forradalmi alkotás. A formula igen egyszerű : az államok önként vetik magukat alá egy felettük álló, de általuk létesített szervezetnek, tehát nem más sérti meg szuverenitásukat, csak önmaguk korlátozzák azt. Ezzel a szuverenitás tana meg van ugyan mentve , nem tagadható azonban, hogy a nemzetek szövetségében résztvevő államok egyszer s mindenkorra hajlandóknak nyilatkoztak bizonyos beavatkozást a többi állam részéről megtűrni és politikájukat bizonyos fokig más államok ellenőrzése alá helyezni. Ez az átalakulás, a szuverenitás elvének ez a kétségtelen módosulása tette lehetővé, hogy a kisebbségi védelem nemzetközi jogi problémává lett és államközi szabályozásban részesült. Melyek azok a nemzeti kisebbségek, amelyek védelemben részesítendők ? Itt előre kell bocsátanunk, hogy a magyar közjog háború előtti frazeológiájával nem igen operálhatunk. Az 1868 : XLIV. tc. szerint Magyarország összes honpolgárai politikailag egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiségű legyen is, egyformán tagja. Ez egyébként nem magyar találmány. A nemzetnek ez a meghatározása, az állampolgárság fogalmával való azonosítása, francia eredetű. Igaz, hogy Franciaországban a két fogalom valóban csaknem egybeesik, ott alig van oly polgár, aki nem sorozható a francia nemzet tagjai közé. Nálunk ez a meghatározás, különösen a nemzet és nemzetiség közötti különbségtétel, noha annak semmi jogi konzekvenciája nincs és egymagában soha igazságtalanságokra nem vezetett, mégis erőszakolt és helytelen. A hatalmas Angliában senki nem ütközik meg azon, ha ott valaki ír és skót nemzetről beszél. Az osztrák elnyomó politika megmagyarázta, hogy a nemzeti létében fenyegetett magyar nemzet szívesen vette át a francia terminológiát, ma azonban ennek fenntartása se nem szükséges, se nem célszerű. Érdekes különben, hogy a régi Erdélyben három elismert nemzet volt: a székely, magyar és szász náció. Az Erdéllyel való unió ennek a megkülönböztetésnek véget vetett. Ez 1868 : XLIV. tc. 29. §-a azonban a társországokban illetékes magyar polgárságot mondja külön politikai nemzetnek. A «nemzet» szó a közös nemzőre, a natio is a «nasci» a születésre, a közös származásra utal. Sokáig a leszármazást, a faji közösséget tekintették a nemzethez való tartozás egyedüli kritériumának. Ez a felfogás azonban teljesen csődöt mondott. Etnológiai, geneológiai, antropológiai alapon nem lehet a nemzet fogalmának helyes meghatározásához jutni. A fajrokonságnak kétségtelenül van jelentősége, de azért ugyanazon faj leszármazottja nem okvetlenül ugyanazon nemzet tagja, valamint tartozhatik valaki egy nemzethez, anélkül, hogy ugyanazon faj leszármazottja lenne, mint a nemzet számos más tagja. Nem keveredett nemzet a modern államokban már nem igen található s nem egyszer ép a nemzetek legintranzigensebb, legnacionalistább tagjai származásuknál, csontalkatuknál fogva nem ahhoz a fajhoz tartoznak, mely az illető nemzet többségét alkotja. A nemzetalkotó elem nem geneológiai, de nem is geográfiai fogalom. Véletlen együttlakás hozhat létre bizonyos közösséget, de azért nemzet és lakosság nem azonos fogalmak. Sokan a tudományos kutatók közül a nyelv közösségének tulajdonítanak döntő fontosságot. Holott mi tudjuk legjobban, hogy Magyarországon volt idő, mikor alig hagyta el más mint latin, majd német szó nem egy lelkes magyar ajkát. Az amerikai slovák, tótul beszél, mégis amerikai, viszont az ir angolul beszél, mégis az ír nemzet tagja. Csakis történelem-politikai vizsgálódás vezethet helyes megoldáshoz. Renan gyönyörűen mondta : «ami a nemzetet teszi , az nem az egy nyelven való beszéd, sem az ugyanazon etnográfiai csoporthoz való tartozás, hanem az a tény, hogy a múltban közösen nagy dolgokat éltek át az illetők és az akarat, hogy ez a jövőben is így legyen." Eötvös szerint egyedül a nemzeti öntudat teszi a nemzetet, akár önálló államot alkot az, akár nem. Ez igen helyes és fontos megállapítás a kisebbségi védelem szempontjából, s ha még hozzátesszük, hogy ennek a nemzeti öntudatnak meg is kell nyilvánulnia, hogy a nemzethezvaló tartozás akaratának meg is kell nyilatkoznia, hogy világos akaratkijelentésnek is kell az érzelmi közösséghez való tartozáshoz járulnia, akkor nagyjában adva van a nemzethez tartozóknak, tehát egyúttal az esetleg kisebbséget alkotó nemzethez tartozóknak köre. Nem részesítendő tehát a nemzeti kisebbséget megillető védelemben az, aki nem vallja magát a nemzeti kisebbséghez tartozónak. Nemcsak azért nem, mert volenti non fit injuria, aki nem akar valamely joggal élni, arra nem lehet azt ráoktrojálni, hanem azért sem, mert aki nem érzi az illető államban kisebbségben élő nemzethez való tartozását, vagy azt vallja, hogy nem érzi azt — de internis non judicat praetor — az nem is tekinthető a kisebbségi nemzethez tartozónak. Aki a kisebbségben lévő nemzethez tartozónak vallja magát, az akaratkijelentése alapján egy nemzeti kataszterbe, amolyan speciális nemzeti anyakönyvbe volna felveendő. Ilyen kataszterek létesítését újabban különösen osztrák és német részről világfelfogásról való tekintet nélkül nagyon ajánlják, így Laun, Herrmitt, Renner, Franz Oppenheimer, Mises, Schmiedt és mások. Ezek a: