Jogtudományi Közlöny, 1921

1921-09-15 / 16. szám

122 JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY, 1­8. szám. tett igazságtalanságok enyhítésére a békeszerződésbe beiktatta­tott: a nemzeti kisebbségek védelme. Azok a jogok, melyek a kisebbségek javára biztosíttattak, szintén a nemzeti szempontok elismerését jelentik­. Ha a nem­zeti szempontok érvényesítése csakis a kisebbségek jogainak biztosítása útján kíséreltetett volna meg, bizonyára jobban jár­tak volna az érdekelt nemzetek, mint jártak az egy államban egyesítő törekvések következtében és jobban biztosíttatott volna Európa jövő békéje, mint a békeszerződések által, így is öröm­mel kell üdvözölnünk azt a keveset, ami a kisebbségi védelem terén történt és lankadatlanul kell dolgoznunk az idevágó jogok kiépítésén. A háború előtt még az államok szuverenitásába ütközőnek tekintették volna a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi szabályozását, illetőleg mintegy a kisebbségek nemzetközi védelem alá helyezését. Hisz a kisebbségek csak úgy polgárai az állam­nak, mint a többség — már a jogegyenlőség elvénél fogva is — és a polgároknak egymáshoz és az államhoz való viszonyát, a polgári­­köz- és magánjogok szabályait az állam törvényalkotó faktorai vannak hivatva megállapítani. Az államok féltékenyen őrködtek szuverenitásuk felett és nem tűrtek beavatkozást bel­ügyeik intézésébe. A kisebbségi védelem nemzetközi szabályozásának ennek dacára van már múltja. Már 1815-ben a bécsi kongresszus Acte Kínaijában kötelezték Oroszországot, Ausztriát és Poroszországot a lengyel lakosság képviseletének és nemzeti intézményeinek szabályozására. Anglia és Franciaország 1830 ban, 1846-ban pedig Anglia egyedül avatkozott be Oroszország belügyeibe a lengye­lek érdekében. 1863-ban Anglia és Ausztria szállnak síkra a len­gyelekért. A nemzeti jogok lelkes hirdetője, III. Napóleon leve­let intéz a cárhoz és felszólítja, hogy állítsa vissza a független Lengyelországot. Oroszország erre nem volt hajlandó és Porosz­ország is melléje állt. Erre diplomáciai intervencióra került a sor és a hatalmak valóságos kisebbségi védelmi szabályzatot dol­goztak ki és akartak elfogadtatni Oroszországgal. Hat pontban foglalták össze követeléseiket. Nevezetesen autonóm törvényho­zást és közigazgatást, vallásszabadságot és a lengyel nyelvnek, mint hivatalos nyelvnek elismerését, továbbá teljes amnesztiát kívántak. Minthogy Oroszország nem volt hajlandó lengyel poli­tikáján változtatni, III. Napóleon azt javasolta, hogy a lengyel kérdést európai bíróság döntésének vessék alá. Ez a terv azon­ban a hatalmak egyetértésének hiányán hajótörést szenvedett. De a diplomáciai beavatkozás a nyugati államok részéről a lengyel nemzet érdekében megtörtént ,és sohasem tartatott az orosz állam szuverenitásával összeegyeztethetetlennek. A berlini kongresszuson létrejött szerződésben, eltekintve a törökországi, bulgáriai, montenegrói szerbiai és romániai feleke­zeti kisebbségek védelmétől, a Bulgáriában élő török, román és görög lakosság érdekeinek védelmére is történik utalás. Egyszóval a régi államszuverenitási elmélet ellenére is vol­tak esetek a nemzeti kisebbségek érdekében való nemzetközi be­avatkozásra. Ezek azonban inkább csak ad hoc beavatkozások, s nem jelentenek állandó nemzetközi szabályozást és ellenőrzést. Arra még közvetlenül a háború előtt sem gondolt senki és jel­lemző, hogy még a nemzeti kérdések oly kiváló ismerője és a nemzetiségi jogok oly lelkes szószólója, mint Laun, ezelő­tt bécsi, most hamburgi jogtanár is még a háború utolsóelőtti évében a távolabb jövő kérdésének tartotta az államok szuverenitásának oly megszorítását, mint a­milyennel a kisebbségi védelem nem­zetközi szabályozása jár. Időközben azonban véget ért a háború és létrejött a nemzetek szövetsége, amely létezése és szervezete által az állami szuverenitás szempontjából valósággal forradalmi alkotás. A formula igen egyszerű : az államok önként vetik ma­gukat alá egy felettük álló, de általuk létesített szervezetnek, tehát nem más sérti meg szuverenitásukat, csak önmaguk kor­látozzák azt. Ezzel a szuverenitás tana meg van ugyan mentve , nem tagadható azonban, hogy a nemzetek szövetségében részt­vevő államok egyszer s mindenkorra hajlandóknak nyilatkoztak bizonyos beavatkozást a többi állam részéről megtűrni és poli­tikájukat bizonyos fokig más államok ellenőrzése alá helyezni. Ez az átalakulás, a szuverenitás elvének ez a kétségtelen módo­sulása tette lehetővé, hogy a kisebbségi védelem nemzetközi jogi problémává lett és államközi szabályozásban részesült. Melyek azok a nemzeti kisebbségek, amelyek védelemben részesítendők ? Itt előre kell bocsátanunk, hogy a magyar közjog háború előtti frazeológiájával nem igen operálhatunk. Az 1868 : XLIV. tc. szerint Magyarország összes honpolgárai politikailag egy nemze­tet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, mely­nek a hon minden polgára, bármely nemzetiségű legyen is, egy­formán tagja. Ez egyébként nem magyar találmány. A nemzet­nek ez a meghatározása, az állampolgárság fogalmával való azonosítása, francia eredetű. Igaz, hogy Franciaországban a két fogalom valóban csaknem egybeesik, ott alig van oly polgár, aki nem sorozható a francia nemzet tagjai közé. Nálunk ez a meg­határozás, különösen a nemzet és nemzetiség közötti különbség­tétel, noha annak semmi jogi konzekvenciája nincs és egymagá­ban soha igazságtalanságokra nem­ vezetett, mégis erőszakolt és helytelen. A hatalmas Angliában senki nem ütközik meg azon, ha ott valaki ír és skót nemzetről beszél. Az osztrák elnyomó politika megmagyarázta, hogy a nemzeti létében fenyegetett ma­gyar nemzet szívesen vette át a francia terminológiát, ma azon­ban ennek fenntartása se nem szükséges, se nem célszerű. Érde­kes különben, hogy a régi Erdélyben három elismert nemzet volt: a székely, magyar és szász náció. Az Erdéllyel való unió ennek a megkülönböztetésnek véget vetett. Ez 1868 : XLIV. tc. 29. §-a azonban a társországokban illetékes magyar polgárságot mondja külön politikai nemzetnek. A «nemzet» szó a közös nemzőre, a natio is a «nasci» a szü­letésre, a közös származásra utal. Sokáig a leszármazást, a faji közösséget tekintették a nemzethez való tartozás egyedüli krité­riumának. Ez a felfogás azonban teljesen csődöt mondott. Etno­lógiai, geneológiai, antropológiai alapon nem lehet a nemzet fogalmának helyes meghatározásához jutni. A fajrokonságnak kétségtelenül van jelentősége, de azért ugyanazon faj leszárma­zottja nem okvetlenül ugyanazon nemzet tagja, valamint tartoz­hatik valaki egy nemzethez, anélkül, hogy ugyanazon faj leszár­mazottja lenne, mint a nemzet számos más tagja. Nem kevere­dett nemzet a modern államokban már nem igen található s nem egyszer ép a nemzetek legintranzigensebb, legnacionalistább tag­jai származásuknál, csontalkatuknál fogva nem ahhoz a fajhoz tartoznak, mely az illető nemzet többségét alkotja. A nemzet­alkotó elem nem geneológiai, de nem­­ is geográfiai fogalom. Véletlen együttlakás hozhat létre bizonyos közösséget, de azért nemzet és lakosság nem azonos fogalmak. Sokan a tudományos kutatók közül a nyelv közösségének tulajdonítanak döntő fon­tosságot. Holott mi tudjuk legjobban, hogy Magyarországon volt idő, mikor alig hagyta el más mint latin, majd német szó nem egy lelkes magyar ajkát. Az amerikai slovák, tótul beszél, mégis amerikai, viszont az ir angolul beszél, mégis az ír nemzet tagja. Csakis történelem-politikai vizsgálódás vezethet helyes meg­oldáshoz. Renan gyönyörűen mondta : «ami a nemzetet teszi , az nem az egy nyelven való beszéd, sem az ugyanazon etnográfiai csoporthoz való tartozás, hanem az a tény, hogy a múltban kö­zösen nagy dolgokat éltek át az illetők és az akarat, hogy ez a jövőben is így legyen." Eötvös szerint egyedül a nemzeti öntu­dat teszi a nemzetet, akár önálló államot alkot az, akár nem. Ez igen helyes és fontos megállapítás a kisebbségi védelem szem­pontjából, s ha még hozzátesszük, hogy ennek a nemzeti öntu­datnak meg is kell nyilvánulnia, hogy a nemzethez­­való tartozás akaratának meg is kell nyilatkoznia, hogy világos akaratkijelen­tésnek is kell az érzelmi közösséghez való tartozáshoz járulnia, akkor nagyjában adva van a nemzethez tartozóknak, tehát egy­úttal az esetleg kisebbséget alkotó nemzethez tartozóknak köre. Nem részesítendő tehát a nemzeti kisebbséget megillető véde­lemben az, aki nem vallja magát a nemzeti kisebbséghez tarto­zónak. Nemcsak azért nem, mert volenti non fit injuria, aki nem akar valamely joggal élni, arra nem lehet azt ráoktrojálni, ha­nem azért sem, mert aki nem érzi az illető államban kisebbség­ben élő nemzethez való tartozását, vagy azt vallja, hogy nem érzi azt — de internis non judicat praetor — az nem is tekint­hető a kisebbségi nemzethez tartozónak. Aki a kisebbségben lévő nemzethez tartozónak vallja magát, az akaratkijelentése alapján egy nemzeti kataszterbe, amolyan speciális nemzeti anyakönyvbe volna felveendő. Ilyen kataszterek létesítését újabban különösen osztrák és német részről világfel­fogásról való tekintet nélkül nagyon ajánlják, így Laun, Herrm­itt, Renner, Franz Oppenheimer, Mises, Schmiedt és mások. Ezek a:

Next