Jövő, 1922. október (2. évfolyam, 222-247. szám)

1922-10-01 / 222. szám

A mai naptól kezdve lapunk ára Csehszlovákiában 1 fk. Egyes szánt ára: Ausztriában . . . ■ 1200 osztrá K Csehszlovákiában ...... Ich Jugoszláviában ...... II/, dinár Romániában ..........3 lei Megjelenik naponta, hétfő kivételével Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wien, V. ker. Rechte Wienzeile 79. szám :: Telefon 30-67 Távirati cím: Jövő Wien Postatakarékpénztár! számaink : Ausztriá­ban 140.678, Csehszlovákiában 59.640, Jugoszláviában 40.108. — Németországi folyó­szemlénk: Deutsche Bank, Berlin Hirdetéseket fölvesz a kiadóhivatal és minden bel- és külföldi hirdetői­ods­ghp - «Jogg . II. év Bécs, 1922 október 1, vasárnap 222.­­493es szám Emigráció és írta Garami Ernő. A Jövő közölte a „Népszava“ cikkét, amelyben bátor szókimondással szállt szembe az uszító kurzuslapokkal és bélyegezte meg azt a kormánytakti­kát, amely vad gyűlölködésből és ki­csinyes politikai célok kedvéért tajtékzó támadásokat intéz az emigráció ellen és amely mindenféle fenyegetésekkel akar ráijeszteni. A „Népszava“ nem elégedett meg azzal, hogy a kurzus kormányának és szócsövének magatartását kemény szavakkal jellemezze, hanem tovább is ment egy lépéssel és az emigrációs kér­dés megoldását és, e megoldás érdeké­ben, általános politikai amnesztiát kö­vetelt. Hogy a kurzus sajtóberkeiből erre a követelésre milyen üvöltő vissz­hang fog válaszolni, azt ebben a pillanatban még nem tudjuk, de ez nem is érdekel minket. Mert hiszen nincsen abban semmi kétség, hogy a kurzustól ilyen általános politikai amnesztiát ajándékba kapni nem lehet, hogy azt csak kiharcolni lehet tőle. E harcnak pedig még csak a legelején tartunk, ha ugyan a „Népszava“ riadó­ját e harc megindításának tekinthetjük. De ennek az esetleg elkövetkezendő harcnak eredménye s általában e kér­désnek tisztázása szempontjából nagy fontosságú magának az emigrációnak az álláspontja. Ezért a bécsi emigráció egyik szócsövének, a „Bécsi Magyar Újság“-nak szombati számában e kérdés­ben történt állásfoglalása hozzászólásra késztet minket is, annál is inkább, mert kötelességünk vele nem egészen azonos álláspontunkat megindokolni. Említett emigrációs laptársunk arra az álláspontra helyezkedik, hogy az ál­talános politikai amnesztiára, amelyet a „Népszava“ követel, nincsen semmi szükség, mert ezen az úton az emigrá­ciót likvidálni nem lehet. Szerinte az emigráció likvidálásának útja éppen fordított, mint amilyennek a „Népszava“ jelzi: előbb kell jönnie otthon a teljes jogrendnek, a teljes politikai sza­badságnak és csak azután likvidál­ható az emigráció, mégpedig­­ akkor már minden amnesztia nélkül. Elismerjük, hogy emigrációs lap­társunknak a dolog lényegében való­ban igaza van. Addig, amíg oda­haza nincs se jogrend, se jogbiztonság, se közszabadság, addig, amíg oda­haza Horthy-uralom van, addig semmi­féle politikai intézkedéssel, se barátsá­gossal, se ellenségessel, se amnesz­tiával, se vagyonelkobzással az emigrá­ció meg nem szüntethető. Mert az emi­gráció nem ok, hanem okozat; nem maga a betegség, hanem a betegségnek csak egyik szimptómája. Az ok, a be­tegség: a fehér terror kurzusa; az okozat, a szimptóma: az emigráció. De ha e tekintetben egy véleményen vagyunk is a „B. M. U.“-gal, mégsem vonjuk le ebből azt a következtetést, hogy tehát helytelen, ha odahaza a „Népszava“, a szociáldemokrata párt, a demokratikus ellenzék amnesztiáért küzd, hanem ellenkezően: mi elvár­­j­u­k tőlük ezt a küzdelmet és minden­képen hasznosnak ítélnék, ha ez a küz­delem tért hódíthatna. Ez talán ellent­mondásnak látszik, de nem az. Csak akkor volna ellentmondás és csak akkor kellene innen tiltakozni ellene, ha az amnesztia követelése az emigrációs harc megszüntetését kínálná ellenszolgáltatás­­képen, vagyis ha térd- és fej­hajtást, megalkuvást je­lentene. Ellentmondás csak akkor rejlenék benne, ha az általános po­litikai amnesztiáért folyó harc eset­leges sikere együttjárna az emigráció föloszlatásának kötelezettségé­vel. Csakhogy az amnesztia igénybe vétele nem kötelezettség,­­ hanem jog. Az általános politikai amnesztia senkit sem kötelez arra, hogy hazamenjen, csak lehetővé teszi a haza­menetelt. E sorok írója, sok más emi­gránssal együtt, bizonyára sohasem fogja igénybe venni ezt a jogot és soha­sem fog élni azzal az amnesztiával, amelyet a kurzustól és Horthytól kap­hat. De helyes-e, csupán azért, mert vagyunk jó egynéhányan ilyenek is, arra az álláspontra helyezkedni, hogy ma­gának az amnesztiának a követelése helytelen vagy céltalan ? És szabad-e, pusztán ezért az otthon lévő demokrati­kus pártokat fölmenteni ama köteles­ség alól, hogy az amnesztiáért har­coljanak, amely egyébként — és ezt sem szabad elfelejteni — nemcsak a vezérek amnesztiája volna, sőt éppen ezeké nem is lehetne, hanem a tömérdek sokat szenvedő közkato­náké, akik előtt senkinek sincs joga eltorlaszolni a mielőbbi hazatérés lehető­ségét. Véleményem szerint ez hiba volna, ugyanolyan hiba, mint aminőt az otthoni ellenzék követett el mindaddig, amíg elmulasztotta az emigráció kérdésének napirendre tűzését és az amnesztia erőteljes követelését. Most, hogy otthon, úgy látszik, megváltozott a helyzet, most, hogy otthon úgy a pol­gári, mint a szocialista ellenzék zász­lajára írta az emigráció problémá­ját és az amnesztia követelését, most innen az emigrációból rontsuk le föllépésük erejét és tegyük ezzel könnyebbé a kurzus helyzetét? Nekünk itt az emigrációban sohasem szabad elfelejtenünk, hogy az emigráció kér­dése nemcsak a mi kérdésünk. Ez a kérdés elsőrangú politikai probléma odahaza és egyike ama nagyjelentőségű ügyeknek, amelyeken a fehér terror kurzusának és a vele szemben szervezkedő demokratikus erők harcának erőpróbája megfordul. Azért mondottuk már előbb, hogy ez olyan kérdés, amelyet a kurzus a maga jó­kedvéből, ajándékba megoldani sohasem fog, amelyet csak kiharcolni lehet tőle. Ez a harc pedig szükséges, enélkül a harc nélkül a kurzus ellen való küzdelem éppen úgy nem volna teljes, mintha hiányoznék belőle, te­gyük föl, a demokratikus közszabadsá­gokért való harc. Hiszen ezekre nézve is igaz, hogy amíg a kurzus megvan, nem lehet őket kivívni s mihelyt a ki­harcolásuk sikerült, már nincs is kurzus! Ebből sem volna szabad azt a követ­keztetést levonni, hogy tehát ne har­coljunk a demokratikus közszabad­ságokért, hanem pusztán a kurzus ellen. A közszabadságokért folyó harc: p­o­­z­i­t­í­v oldala ugyanannak a küzde­lemnek, amelynek negatív oldala a kurzus ellen való harc. S ugyanígy van ez az emigrációs amnesztia körül is: az érte folyó harc a pozitív oldala annak a küzdelemnek, amelynek negatív oldala a Horthy-mralom el­len irányuló harc. Ezért jutunk mi más eredményre, mint a „Bécsi Magyar Újság“, ezért tartjuk mi örvende­tesnek a „Népszava“ föllépését az általános politikai amnesztia mellett, noha egy véleményen vagyunk laptár­sunkkal abban, hogy amig van Horthyiz­­mus Magyarországon, addig lesz emig­ráció is a külföldön. Az általános am­nesztiáért­, az emigráció nagyrésze ha­zatérésének lehetőségéért igenis küzdenie kell az ellenzéknek s e küz­delem alól nem mentheti föl az sem, hogy e téren való teljes győ­zelme valószínűen egybe fog esni az egész kurzus teljes bukásának időpontjával Minisztertanács éjfélig az ijesztő drágaság miatt. A kormány a helyzet fölborulásától tart. — A drága­sági bizottság és a nemzetgyűlés összehívását ké­rik a képviselők. — Gömbösék jelszavat cseréltek. — A Jov2 budapesti tudósítójától. — Budapest, szeptember 30. A kormány tagjai végre ráeszméltek arra, hogy a drágaság veszedelmes nö­vekedését nem lehet tovább tétlenül nézniök. A tegnapi minisztertanács, amely a drágaság kérdésével foglalko­zott, egész éjfélig tartott. A minisztertanácson Szabó István föld­­mivelésügyi miniszter és Térffy Béla közélelmezésügyi miniszter (Nyilatkoza­tát a közgazdasági rovatunkban, a 11. oldalon közöljük. — A szerk.) előter­jesztést tettek a drágaság letörésére, illetve a további drágulás megakadályo­zására nézve. Az egyes előterjesztések fölött mélyreható és sokszor izgalmas vita fejlődött ki és ez húzta el a mi­nisztertanács ülését a késő éjszakai órákig. A kormány tagjai egyhangúan meg­állapították, hogy a legerélyesebb intéz­kedéseket kell életbe léptetni, ha elejét akarják venni azoknak a súlyos gaz­dasági és szociális meg­rázkódtatásoknak, amelyek­nek veszedelme az országot immár igen közelről fenyegeti. Térffy Béla közélel­mezésügyi miniszter ismertette a köz­ellátás problémáit és rámutatott azokra a nehézségekre, amelyek a legfontosabb közszükségleti cikkek beszerzését aka­dályozzák. Különösen nagy gondot okoz a kormánynak a Duna—Tisza-közi és a tiszántúli mezőgazdasági munkások téli ellátása úgy élelmiszerekkel, mint fűtő­anyaggal, mert a mezőgazdasági mun­kásság a nyár folyamán nem tudott annyit keresni, hogy télire ellássa ma­gát. A közélelmezésügyi miniszter an­nak a nézetének adott kifejezést, hogy sürgős preventív intézkedésekre van szükség, ha nem akarják azt, hogy a beavat­kozás már késő legyen. Nagyatádi Szabó István földmivelés­­ügyi miniszter az állatkiviteli kérdés­ben tett előterjesztést; azt javasolta, hogy az állatkivitelt a minimálisra kell csökkenteni, mert csakis ily módon ér­hető el, hogy a magas húsárak valami­vel lejebb essenek. Általában az egész minisztertanács hangulata igen nyomott volt és a kormányt nagy aggodalommal tölti el a közeledő tél, amely a viszo­nyok rosszabbodása esetén elkerülhetet­lenül katasztrófához vezet. A nemzetgyűlés drágasági bizottsága is egyszerre felébredt letargiájából és rájött arra, hogy sürgősen cselekednie kell. A drágasági bizottság több tagja fölkereste Klebelsberg Kunó helyettes miniszterelnököt és figyelmeztette a drágasági hullám emelkedésére, amellyel szemben a kormány és a nemzetgyűlés nem maradhat tétlenül. Megkérték a helyettes miniszterelnököt, hogy a drá­gasági bizottságot rövidesen hívassa össze, amely azután a szükséges intéz­kedéseket meg fogja tenni. Klebelsberg ígéretet tett arra nézve, hogy a jövő hét első napjaiban összehív­ják a drágasági bizottságot. Politikai körökben fölmerült az a terv is, hogy a nemzetgyűlést is sürgősen össze kell hivatni, hogy ott tárgyalhassák le a nagy nyil­vánosság ellenőrzése mellett a drágaság letörésére alkalmas intézkedések meg­tételét. A fajvédelmi koncentráció nyomán keletkezett viták, pro- és kontra-nyilat­kozatok, lassanként, már teljesen leke­rülnek a napirendről. Gömbösék kijelen­tése szerint ugyan néhányan ismét alá­­írták az ívet, de a mozgalom eltért eredeti céljától, amennyiben most már csak gazda­sági célkitűzéseket hangoz­tat. A Gömbös-féle konzorcium alakítás sorsát így végkép megpecsételtnek le­het tekinteni és Bethlen miniszterelnök visszaérkezése után már igen valószínűen arra sem kerül a sor, hogy a miniszter­­elnöknek komolyan állást kelljen fog­lalni ebben a sokat vitatott kérdésben. Ha Gömbösék addig nem vonulnak akció­jukkal tökéletesen a háttérbe, akkor a már megszervezett ellenfrakció ki fogja­­ szorítani őket a kormánypártból.

Next