Jövő, 1922. október (2. évfolyam, 222-247. szám)
1922-10-01 / 222. szám
A mai naptól kezdve lapunk ára Csehszlovákiában 1 fk. Egyes szánt ára: Ausztriában . . . ■ 1200 osztrá K Csehszlovákiában ...... Ich Jugoszláviában ...... II/, dinár Romániában ..........3 lei Megjelenik naponta, hétfő kivételével Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wien, V. ker. Rechte Wienzeile 79. szám :: Telefon 30-67 Távirati cím: Jövő Wien Postatakarékpénztár! számaink : Ausztriában 140.678, Csehszlovákiában 59.640, Jugoszláviában 40.108. — Németországi folyószemlénk: Deutsche Bank, Berlin Hirdetéseket fölvesz a kiadóhivatal és minden bel- és külföldi hirdetőiodsghp - «Jogg . II. év Bécs, 1922 október 1, vasárnap 222.493es szám Emigráció és írta Garami Ernő. A Jövő közölte a „Népszava“ cikkét, amelyben bátor szókimondással szállt szembe az uszító kurzuslapokkal és bélyegezte meg azt a kormánytaktikát, amely vad gyűlölködésből és kicsinyes politikai célok kedvéért tajtékzó támadásokat intéz az emigráció ellen és amely mindenféle fenyegetésekkel akar ráijeszteni. A „Népszava“ nem elégedett meg azzal, hogy a kurzus kormányának és szócsövének magatartását kemény szavakkal jellemezze, hanem tovább is ment egy lépéssel és az emigrációs kérdés megoldását és, e megoldás érdekében, általános politikai amnesztiát követelt. Hogy a kurzus sajtóberkeiből erre a követelésre milyen üvöltő visszhang fog válaszolni, azt ebben a pillanatban még nem tudjuk, de ez nem is érdekel minket. Mert hiszen nincsen abban semmi kétség, hogy a kurzustól ilyen általános politikai amnesztiát ajándékba kapni nem lehet, hogy azt csak kiharcolni lehet tőle. E harcnak pedig még csak a legelején tartunk, ha ugyan a „Népszava“ riadóját e harc megindításának tekinthetjük. De ennek az esetleg elkövetkezendő harcnak eredménye s általában e kérdésnek tisztázása szempontjából nagy fontosságú magának az emigrációnak az álláspontja. Ezért a bécsi emigráció egyik szócsövének, a „Bécsi Magyar Újság“-nak szombati számában e kérdésben történt állásfoglalása hozzászólásra késztet minket is, annál is inkább, mert kötelességünk vele nem egészen azonos álláspontunkat megindokolni. Említett emigrációs laptársunk arra az álláspontra helyezkedik, hogy az általános politikai amnesztiára, amelyet a „Népszava“ követel, nincsen semmi szükség, mert ezen az úton az emigrációt likvidálni nem lehet. Szerinte az emigráció likvidálásának útja éppen fordított, mint amilyennek a „Népszava“ jelzi: előbb kell jönnie otthon a teljes jogrendnek, a teljes politikai szabadságnak és csak azután likvidálható az emigráció, mégpedig akkor már minden amnesztia nélkül. Elismerjük, hogy emigrációs laptársunknak a dolog lényegében valóban igaza van. Addig, amíg odahaza nincs se jogrend, se jogbiztonság, se közszabadság, addig, amíg odahaza Horthy-uralom van, addig semmiféle politikai intézkedéssel, se barátságossal, se ellenségessel, se amnesztiával, se vagyonelkobzással az emigráció meg nem szüntethető. Mert az emigráció nem ok, hanem okozat; nem maga a betegség, hanem a betegségnek csak egyik szimptómája. Az ok, a betegség: a fehér terror kurzusa; az okozat, a szimptóma: az emigráció. De ha e tekintetben egy véleményen vagyunk is a „B. M. U.“-gal, mégsem vonjuk le ebből azt a következtetést, hogy tehát helytelen, ha odahaza a „Népszava“, a szociáldemokrata párt, a demokratikus ellenzék amnesztiáért küzd, hanem ellenkezően: mi elvárjuk tőlük ezt a küzdelmet és mindenképen hasznosnak ítélnék, ha ez a küzdelem tért hódíthatna. Ez talán ellentmondásnak látszik, de nem az. Csak akkor volna ellentmondás és csak akkor kellene innen tiltakozni ellene, ha az amnesztia követelése az emigrációs harc megszüntetését kínálná ellenszolgáltatásképen, vagyis ha térd- és fejhajtást, megalkuvást jelentene. Ellentmondás csak akkor rejlenék benne, ha az általános politikai amnesztiáért folyó harc esetleges sikere együttjárna az emigráció föloszlatásának kötelezettségével. Csakhogy az amnesztia igénybe vétele nem kötelezettség, hanem jog. Az általános politikai amnesztia senkit sem kötelez arra, hogy hazamenjen, csak lehetővé teszi a hazamenetelt. E sorok írója, sok más emigránssal együtt, bizonyára sohasem fogja igénybe venni ezt a jogot és sohasem fog élni azzal az amnesztiával, amelyet a kurzustól és Horthytól kaphat. De helyes-e, csupán azért, mert vagyunk jó egynéhányan ilyenek is, arra az álláspontra helyezkedni, hogy magának az amnesztiának a követelése helytelen vagy céltalan ? És szabad-e, pusztán ezért az otthon lévő demokratikus pártokat fölmenteni ama kötelesség alól, hogy az amnesztiáért harcoljanak, amely egyébként — és ezt sem szabad elfelejteni — nemcsak a vezérek amnesztiája volna, sőt éppen ezeké nem is lehetne, hanem a tömérdek sokat szenvedő közkatonáké, akik előtt senkinek sincs joga eltorlaszolni a mielőbbi hazatérés lehetőségét. Véleményem szerint ez hiba volna, ugyanolyan hiba, mint aminőt az otthoni ellenzék követett el mindaddig, amíg elmulasztotta az emigráció kérdésének napirendre tűzését és az amnesztia erőteljes követelését. Most, hogy otthon, úgy látszik, megváltozott a helyzet, most, hogy otthon úgy a polgári, mint a szocialista ellenzék zászlajára írta az emigráció problémáját és az amnesztia követelését, most innen az emigrációból rontsuk le föllépésük erejét és tegyük ezzel könnyebbé a kurzus helyzetét? Nekünk itt az emigrációban sohasem szabad elfelejtenünk, hogy az emigráció kérdése nemcsak a mi kérdésünk. Ez a kérdés elsőrangú politikai probléma odahaza és egyike ama nagyjelentőségű ügyeknek, amelyeken a fehér terror kurzusának és a vele szemben szervezkedő demokratikus erők harcának erőpróbája megfordul. Azért mondottuk már előbb, hogy ez olyan kérdés, amelyet a kurzus a maga jókedvéből, ajándékba megoldani sohasem fog, amelyet csak kiharcolni lehet tőle. Ez a harc pedig szükséges, enélkül a harc nélkül a kurzus ellen való küzdelem éppen úgy nem volna teljes, mintha hiányoznék belőle, tegyük föl, a demokratikus közszabadságokért való harc. Hiszen ezekre nézve is igaz, hogy amíg a kurzus megvan, nem lehet őket kivívni s mihelyt a kiharcolásuk sikerült, már nincs is kurzus! Ebből sem volna szabad azt a következtetést levonni, hogy tehát ne harcoljunk a demokratikus közszabadságokért, hanem pusztán a kurzus ellen. A közszabadságokért folyó harc: pozitív oldala ugyanannak a küzdelemnek, amelynek negatív oldala a kurzus ellen való harc. S ugyanígy van ez az emigrációs amnesztia körül is: az érte folyó harc a pozitív oldala annak a küzdelemnek, amelynek negatív oldala a Horthy-mralom ellen irányuló harc. Ezért jutunk mi más eredményre, mint a „Bécsi Magyar Újság“, ezért tartjuk mi örvendetesnek a „Népszava“ föllépését az általános politikai amnesztia mellett, noha egy véleményen vagyunk laptársunkkal abban, hogy amig van Horthyizmus Magyarországon, addig lesz emigráció is a külföldön. Az általános amnesztiáért, az emigráció nagyrésze hazatérésének lehetőségéért igenis küzdenie kell az ellenzéknek s e küzdelem alól nem mentheti föl az sem, hogy e téren való teljes győzelme valószínűen egybe fog esni az egész kurzus teljes bukásának időpontjával Minisztertanács éjfélig az ijesztő drágaság miatt. A kormány a helyzet fölborulásától tart. — A drágasági bizottság és a nemzetgyűlés összehívását kérik a képviselők. — Gömbösék jelszavat cseréltek. — A Jov2 budapesti tudósítójától. — Budapest, szeptember 30. A kormány tagjai végre ráeszméltek arra, hogy a drágaság veszedelmes növekedését nem lehet tovább tétlenül nézniök. A tegnapi minisztertanács, amely a drágaság kérdésével foglalkozott, egész éjfélig tartott. A minisztertanácson Szabó István földmivelésügyi miniszter és Térffy Béla közélelmezésügyi miniszter (Nyilatkozatát a közgazdasági rovatunkban, a 11. oldalon közöljük. — A szerk.) előterjesztést tettek a drágaság letörésére, illetve a további drágulás megakadályozására nézve. Az egyes előterjesztések fölött mélyreható és sokszor izgalmas vita fejlődött ki és ez húzta el a minisztertanács ülését a késő éjszakai órákig. A kormány tagjai egyhangúan megállapították, hogy a legerélyesebb intézkedéseket kell életbe léptetni, ha elejét akarják venni azoknak a súlyos gazdasági és szociális megrázkódtatásoknak, amelyeknek veszedelme az országot immár igen közelről fenyegeti. Térffy Béla közélelmezésügyi miniszter ismertette a közellátás problémáit és rámutatott azokra a nehézségekre, amelyek a legfontosabb közszükségleti cikkek beszerzését akadályozzák. Különösen nagy gondot okoz a kormánynak a Duna—Tisza-közi és a tiszántúli mezőgazdasági munkások téli ellátása úgy élelmiszerekkel, mint fűtőanyaggal, mert a mezőgazdasági munkásság a nyár folyamán nem tudott annyit keresni, hogy télire ellássa magát. A közélelmezésügyi miniszter annak a nézetének adott kifejezést, hogy sürgős preventív intézkedésekre van szükség, ha nem akarják azt, hogy a beavatkozás már késő legyen. Nagyatádi Szabó István földmivelésügyi miniszter az állatkiviteli kérdésben tett előterjesztést; azt javasolta, hogy az állatkivitelt a minimálisra kell csökkenteni, mert csakis ily módon érhető el, hogy a magas húsárak valamivel lejebb essenek. Általában az egész minisztertanács hangulata igen nyomott volt és a kormányt nagy aggodalommal tölti el a közeledő tél, amely a viszonyok rosszabbodása esetén elkerülhetetlenül katasztrófához vezet. A nemzetgyűlés drágasági bizottsága is egyszerre felébredt letargiájából és rájött arra, hogy sürgősen cselekednie kell. A drágasági bizottság több tagja fölkereste Klebelsberg Kunó helyettes miniszterelnököt és figyelmeztette a drágasági hullám emelkedésére, amellyel szemben a kormány és a nemzetgyűlés nem maradhat tétlenül. Megkérték a helyettes miniszterelnököt, hogy a drágasági bizottságot rövidesen hívassa össze, amely azután a szükséges intézkedéseket meg fogja tenni. Klebelsberg ígéretet tett arra nézve, hogy a jövő hét első napjaiban összehívják a drágasági bizottságot. Politikai körökben fölmerült az a terv is, hogy a nemzetgyűlést is sürgősen össze kell hivatni, hogy ott tárgyalhassák le a nagy nyilvánosság ellenőrzése mellett a drágaság letörésére alkalmas intézkedések megtételét. A fajvédelmi koncentráció nyomán keletkezett viták, pro- és kontra-nyilatkozatok, lassanként, már teljesen lekerülnek a napirendről. Gömbösék kijelentése szerint ugyan néhányan ismét aláírták az ívet, de a mozgalom eltért eredeti céljától, amennyiben most már csak gazdasági célkitűzéseket hangoztat. A Gömbös-féle konzorcium alakítás sorsát így végkép megpecsételtnek lehet tekinteni és Bethlen miniszterelnök visszaérkezése után már igen valószínűen arra sem kerül a sor, hogy a miniszterelnöknek komolyan állást kelljen foglalni ebben a sokat vitatott kérdésben. Ha Gömbösék addig nem vonulnak akciójukkal tökéletesen a háttérbe, akkor a már megszervezett ellenfrakció ki fogja szorítani őket a kormánypártból.