A Jövő Mérnöke, 1962 (9. évfolyam, 1-43. szám)

1962-07-30 / 27. szám

♦ »Lásd nagy utat tettünk meg az időben pár évvel csak az öldöklés után”, (Várnai Zseni). nomóriások, meredező vasbeton pillérek, beszakadt födém, fű az épületek tetején, halott, égnek meredő gyárkémény, por és csend. Csak távolabb látszik a narancsfüstű timföldgyár kéménye. Köröskörül az elmúlás szelleme. Szinte összehúzom magam és már látom az átélt vagy át nem élt borzalmakat, melyeket az elmúlt ötven év két világháborúja az emberiségre zúdított. Bizarr látvány az életteli mező közepén az ilyen memento. Töprengésemből erőteljes köszöntés döbbent a mára. Jóformán nem is kérdezősködöm, de az idegen már a történetek sorát meséli az előttem elterülő képről. • A monarchia urai 14-ben egy nagyszabású fegyvergyár építésébe fogtak városunk, Mosonmagyaróvár határában. Később, a háború idején húszezer olasz hadifogoly mérnök és munkás dolgozott az építésén. De szerencsére a háború véget ért, mielőtt még teljes erővel gyárthatták volna a bombákat. — Magaformájú fiatalember lehettem akkor — emlékezik tovább. — Képzelheti mennyit rettegtünk mi, környékbeliek. Féltettük azt a keveset is, amink volt. Domonkos bácsi, a telep felügyelője — mert közben a nevét is megtudom — mint mondja, szívesebben beszél inkább a máról. Csillogó szemmel mutatja a romok mögött felsárgálló két hatalmas épületet. — Az ott már a jelen. Gabonatárház. Valóban, az állomás felől közelítve e roppant épület kolosszust, a kontraszt még szembetűnőbb. És erről mesél később a két építész tervező, Tomory De László docens és Marcsinák Antal adjunktus, az építőipari egyetemről. Mint kedvenc gyermekükről beszélnek, amikor kérdezem őket. — Hálás feladat volt ez szakmai és emberi szempontból egyaránt. Örömmel kezdtük el a munkát, bár tudtuk, hogy komoly nehézségekkel találjuk szembe magunkat. Régi, egészen más rendeltetésű épületet — ebben az esetben egy fegyverraktárt átalakítani, a tervező építész számára sokkal nehezebb, mint újat tervezni. S ez valóban be is igazolódott a tervezés és kivitelezés során. De örömmel vállaltuk, mert ezáltal az Életnek adtunk helyet. — Sok évi vita után dőlt el, hogy mi legyen ezekkel a félbehagyott, az idő által alaposan megtépázott épületekkel. Mivel az állékonyságuk még jó időre szavatolt (a vasbeton szerkezetek hihetetlenül túlméretezettek), felmerült az átalakítás lehetősége. Többféle elképzelés született, de végül is gabonatárházzá alakítása látszott a legcélszerűbbnek. Így a Kis-Alföld gabonatermésének korszerű otthont tudtunk biztosítani. Erre különösképpen szükség volt, mert a nagyüzemi termelés egyre inkább igényli a nagy befogadóképességű tárolótereket. Ami a további alakításokat illeti — mert erre ugyancsak lehetőség van, hiszen ez csak kis hányadát képezi az egész gyáróriásnak — szintén vannak elképzelések, keltetőállomás, csibenevelő, stb. terve vetődött fel. A terveket és a költségvetést mutatják. Meg tudom, hogy az 1300 vagon befogadóképességű tárház, mintegy 50 százalékkal gazdaságosabb, mint az újonnan épített épületeké ... Pusztítás helyett tehát az Életnek adtunk helyet. És ez nem egyedülálló. Szinte szimbólum. Nagy utat tettünk meg tehát az időben. Igaz, a fegyvert nem dobhatjuk el, még szükség van rá, békénket, holnapunkat, jövőnket erős kézzel kell megvédenünk. Egy azonban biztos, az ilyen tettekkel egy olyan hatalmas mondat első betűit kezdjük írni, mely végül is az emberiség örök vágyának, a teljes békének győzelmét hirrdeti. — szimcsák — Életet a fegyverek helyére voutlé WWWX/Vt/WWWWWWWW'WWWWWWWWWWWWWW'S Jelzések az Hogyan készül a riport? Nos, figyeljenek. A „főnök” határozott, ellenkezést nem tűnő hangon közli: — írj a felvételikről. — Méla umdórral emelkedik egy ceruza a notesz fölé, s ha a leírt betűk beszélni tudnának, eképpen szólna az újságíró érzéseiről. — Már megint erről. Unalmas téma, semmi újat nem lehet róla írni. Kíncseppeket verítékező ácsorognak ó rák purgatóriumnak beillő felvételi bizottság ajtaja előtt. És bent? A felvételiztető bizottság, amelynek legalább olyan, unalmas ez az egész, mint az újságírónak. Különösen, ha már nem először, hanem évről-évre részt vett e munkában. De ahelyett, hogy a bizottság munkáját ecsetelnénk, állítsuk premier planba, csak néhány pillanatra az egyik bizottsági tagot. Valkó Iván Péter tanszékvezető docens. Már nem is számolja, hányadszor vesz részt egy-egy felvételin. Feltételezhető, hogy az idei felvételikre ő is olyan érzésekkel indult körülbelül, mint az újságíró. Száz jelentkezőt vizsgáztatott le, s most végre vége Behajtja kékfedelű kis füzetét, amit a felvételi alatt vezetett. Éppen ezt mutatja a kép. De arcán a fáradságnak nyoma sincs. Pedig ugyancsak próbára tették a hézagos tudással jelentkező fiatalok. „Kihozni belőlük a legtöbbet” — ez vezette Valkó Iván Pétert a felvételiztető bizottság munkájában. De olykor ez az igyekezet hiábavaló volt. Mégis, úgy hagyta el a felvételi színhelyét, mint, aki a jó munka örömén kívül még valami ráadást is magával visz.pás este, otthon újra előkerült a puhafedelű kék füzet. Apró bejegyzésekkel volt tele. Egy-egy név, alatta: írásbeli négyes, rajz hármas, és így tovább. A végén egyszavas megjegyzés: jó, vagy rossz, megfelel, avagy elutasítandó. De minek ez a’fűzésieires, már rá szükség. Igaz is, minek, hisz ma még tisztán látja a neveket jelző acokat. Ám emlékeztetőül nem árt mégegyszer felidézni a vizsgát, átlapozni a kis füzetet és a tapasztalatokat mélyen elraktározni. Első oldalán Nagy András neve áll. Szimpatikus gyerek, de sajnos a kérdésekre adott válasza nem kielégítő. A megjegyzés, ami a füzetbe befelvételizők mit, mégsem teljesen elutasító, hosszat a Hogy történhetett ez? Egyéni szimpátia? De ilyen nem fordulhat elő a felvételin. Márpedig ... Erre a fiúra emlékszik vissza a legszívesebben. Mint egy regénytéma, úgy állt előtte. Kicsoda, honnan indult? Csak az életrajzába kellett bepillantani, hogy mindent megtudjon róla. Úgy vélte, ez a felvételi munka legkellemetlenebb része. Verejtékszagú „musz” anyagok. Mindegyik ugyanaz. De meg kell nézni, hát lássuk. Kezébe vette az életrajzot, és itt érte az első meglepetés. Még alig húszéves, s mi minden történt ezzel a fiúval. Messze vidéken egy eldugott kis faluban született. Nevelőapja görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy a juttatott földön dolgozzon. Nem ez volt a fiú álma, szakmát szeretett volna tanulni, s ez indította arra, hogy a 13 éves gyerek Csehszlovákiába szökjön. Elfogták és az aszódi javítóintézetbe került. Büntetését ajándéknak vette Nagy András. Ajándék volt azért, mert itt szakmát tanulhatott. Műszerész lett és az ipari tanulók országos versenyén aranyéremmel tüntették ki. Szabadulása után gyárba került, s itt a napi munka mellett érett-ségizett. Most még egy hivatalos anyag került Valkó Iván Péter kezébe. A gyári ajánlás, mely a legmelegebb szavakkal küldte Nagy Andrást az egyetemre. Ennyi Nagy Andrásról. És itt meg kell állni. A felvételi nem sikerült, de mennyi akaraterőről tett tanulságot a fiú egész élete. Ez állítja dilemma elé abizottságot. Az akaraterő, amitt sajnos nem lehet osztályozni! Pedig Nagy András és a hozzá hasonlóak ha — kemény munkával is — biztos eljutnának a diploma megszerzéséig. A füzet másik oldala az akaraterő egy újabb szép példájáról tanúskodik. Huszonegy éves fiú, aki már negyedszer áll a felvételi bizottság elé. Eddig mindig elutasították, s ő újra és újra megpróbálta. — Ha idén sem sikerül, jövőre újra jelentkezem — mondja a fiú — mire Valkó Iván Péter megnyugtatásképpen csak annyit mond neki: „Azt hiszem, erre többször már nem lesz szüksége.” Tilos, hivatalosan nem szabad a felvételizőkkel közölni a vizsgaeredményt, de Valkó Iván Péter, ha egy kicsit szabályellenesen ■ is, egy-egy elejtett szóval tudtára adja a jelentkezőnek, most sikerült." A régi felvételik hivatalos ajánlatainak rossz ízét szinte egyszerre feledtették az idei közvetlen, meleghangú ajánlatok. Szülőkről írták régen is, jól dolgozik, kiváló munkás, de az embert, akinek a fiáról döntenek, nem ismerték meg belőle. Az idei sok példa közül most eszébe jut egy. Nagykőrös városa küldte. Egy édesapáról írt, aki közszeretetnek örvendett. A város Honvédelmi Sportszövetségének volt a vezetője. Néhány héttel ezelőtt halt meg. A kis család kenyérkereső nélkül maradt és Nagykőrös Városi Tanácsa az ajánlásban közölte az egyetemmel, hogy ha a fiú elnyeri a felvételt, akkor városi ösztöndíjban részesíti. Valkó Iván Péter felvételiztette az esti tagozatra jelentkezőket is. Nehéz feladat volt ez, mert nagyon sok volt közöttük a gyenge felkészültségű jelentkező. Viszont kivételt tenni nem lehet, mert ha érdem nélkül kerülnek az egyetemre, és később kihullnak a hallgatók sorából, ezzel az államot csapják be. Idén is kevés lány jelentkezett. Viszont meglepő tapasztalat volt, hogy a nappali jelentkező lányok tudása egyvonalba állítható a fiúk képességeivel. Az esti tagozaton viszont a lányok majdnem minden esetben jobbak voltak a fiúknál. A puhafedelű kék füzet most újra egy kedves kis esetre emlékezteti Valkó Pétert. Házaspár jelentkezett. Hónapokig együtt készült férj-feleség a felvételire. Jobban mondva a férj készítette elő a feleséget. Közben új állást kapott és a közös tanulás abbamaradt. A sok elfoglaltságamiatt esténként már csak egyedül ült tankönyv mellé az asszonyka. A férj nem szívesen jött el a f'elvé-».,' telire, mert úgy érezte, nem felel majd meg a követelményeknek. Egyedül a feleség bátorításáért vállalta a felvételit. Úgy is történt, ahogy gondolta, felesége felvételt nyert, őt sajnos elutasították. Kár, hogy így történt — emlékezik vissza az esetre Valkó Iván Péter. — Mert ha mindketten, férj-feleség bekerül az egyetemre, a közös tanulás, a közös problémák együttes megoldása óriási hajtóerő lett volna a tanulásban. * Szép emlékeket gyűjtött össze ebbe a kékfedelű, kis füzetbe. Emlékeket, tapasz- * talatokat, amik tökéletesen feledtették vele a régi merev felvételi vizsgákat, „öregebbek, tapasztaltabbak és megértőbbek” lettünk — talán ez volt az idei felvételiknek a titka, ez adott új szint és ez .. tette a tanár számára is emlé- kezetessé az idei felvételiket. Halay Edit 1 .XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXWXXXXXXXXXXXX^XXXWXXXXXXXXXXXXXXXXXXWXXXWXXXXXXXXXXXXWXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXWXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX Milyen lesz az Erzsébet-híd budai hídfője? Budapest közlekedésének egyik közismert forgalmi dugója a Szabadság-híd budai hídfője, a Gellért tér. A reggeli és a délutáni csúcsforgalmi időben a Budára igyekvő járművek gyakran a Dimitrov térig állnak a hídon. A Gellért téren ugyanis kétfelé fut le a híd forgalma, ezenkívül biztosítani kell a Gellért rakpart felé haladó, azaz közvetlenül a hídfőnél egy keresztirányú áramlat útját is. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a pálya olyan keskeny, hogy a villamos és az autóbusz nem fér el biztonságosan rajta egymás mellett. Valamivel kedvezőbb a Lánchíd budai oldalán a Clark Ádám tér elrendezése. Azonban az itt kialakított körforgalom is csak közepes igénybevételig biztosítja a leállás-mentes áthaladást. A csúcsidőben egyre gyakrabban kell itt is várni a járműveknek, míg bekapcsolódhatnak a körforgalomba. A helyszűke viszont nem teszi lehetővé az ún. „fonódási szakaszok” elnyújtását. Így mindkét nagy forgalmú hídfő korszerűtlenné válik a forgalom növekedésével párhuzamosan. Budapest belső közlekedésének várható mértéke pedig már 1965-ben eléri a jelenleg használt hidak teljesítőképességét, a forgalomnak a hidak közötti egyenletes eloszlását feltételezve is. Az épülő Erzsébet-híd bekapcsolásával és az Árpád-híd kiszélesítésével 1975- ig tudják majd a hidak feladatukat maradéktalanul ellátni. Persze mindehhez fel kell tételezni azt, hogy a hídra ráhajtásban és a lefutásban nincsen forgalmi akadály. Ezért van különösen, nagy jelentősége az Erzsébet-híd budai hídfője kialakításának. Az új híd a Belvárosból Budára irányuló forgalmat kell, hogy kifogástalanul lebonyolítsa hosszú évtizedeken keresztül. Ezért már most, az építésnél a várható nagy igénybevételnek megfelelő — beleértve a távlati fejlődés következményeit is — elrendezésre kellett törekedni. A tervezést nagyszabású célforgalom számlálás előzte meg, így nyert megállapítást nemcsak a híd várható forgalma, hanem az is, hogy ez a járműmennyiség milyen arányban fog megoszlani a három lefutási irány, a Gelért rakpart, a Hegyalja út, illetve a Tabán felé vezető utak között. Ismerve ehhez a hidat nem érintő, arra merőleges parti forgalom nagyságát, pontosan meghatározható volt az egyes keresztezési pontokon, illetve fonódási szakaszokon áthaladó járművek száma. Ennek alapján tervezték meg a hídfő feljáró útjait, azok helyszínrajzi vonalvezetését és szélességét, s így állapították meg, hogy az egyes forgalmi áramlatok keresztezésénél van-e szükség felüljáróra, azaz a szintbeli keresztezés megszüntetésére. Ezek a felüljárók, illetve a terv által előirányzott felüljáró rendszer ugyanis komoly beruházást jelent. De ha ezzel összevetjük, hogy a felüljáró-rendszer egyszerűsítése — nem is el-! hagyása, csupán egyes ponto- i kon fényjelzéssel irányított! szintbeli keresztezés előirány-! zása — évi 4 és félmillió fo frint forgalmi többletköltséget eredményez a leállások és egyéb időveszteségek miatt, s azonnal érthetővé válik, mi- ; ért szükséges ennek a csomó- pontnak igen gondos megter-í vezése. (Ennél a hídfő-kialakí- tásnál alkalmazták először különben Magyarországon a forgalomtechnikai és közle- í kedésgazdasági komplex vizs- gálatok legmodernebb mód- szereit.) Az adatok ismeretében elő- ször a helyszínrajzi elrende-zést tervezték meg, az egyes forgalmi áramlatok irányának meghatározásával. Ezután került sor az egyes csomópon-tok forgalomtechnikai vizsgálatára, majd végül az előzőek felhasználásával a gazdasá- gossági elemzésre. Itt a teljes vizsgálat eredményeként ki- adódó legjobb megoldás hely-,színrajzát és a makett képét közöljük. Mint arra már bevezetőnk- ben rámutattunk, az Erzsé- bet-híd átadása után is fel-tétlenül szükség lesz a Sza- badság-híd és a Lánchíd hídfőinek sürgős korszerűsí- tésére. Ezért különösen je-lentős a most tervezett hídfő kialakítása, mert az ezzel szerzett tapasztalatokat fel- használják majd a másik két csomópont tervezésénél. Az ultramodern hídhoz kapcsoíódó feljáró és az Imre Fürdő mellett építendő korszerű gyógyszálló Budapest egyik legszebb városképét nyújtja elkészülte után, a Gellérthegy- gyel és a Tabánnal a háttérben. Lehotzky Kálmán tanulmánya adatainak felhasználásával Rákos Zoltán Máté György : TÁVIRAT ÉJFÉLKOR Máté György, a kitűnő, jólismert újságíró immár másodízben lép az olvasóközönség elé regényíróként. Első könyie „Szikrából lobban a láng” , cigiméi 1956-ban jelent meg, témája a magyar kommunista sajtó munkásainak harca volt. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában ; most megjelent „Távirat éjféli kor”, ugyancsak „sajtótörténetti regény”. Az író a legküzdelmesebb és egyben legizgalmasabb szakaszt választotta könyvének témájául: a pártsajtó illegalitásának rendkívül nehéz, kockázatos, nagy áldozatokat követelő éveit. • A regény hősei többségükben saját nevükön szerepelnek. • Felejthetetlent, diadalmas, és ugyanakkor szomorú emlékeket ébresztő nevek ezek: Sal- Ilai, Fürst, Rózsa Ferenc, Rózsi Richárd ... "Ám a „kitalált’ • nevű szereplők is valóságban • élt, sőt, ma is élő embereik — amint azt Máté György a regény utószavában elmondja. Éppen ez a tény adja meg különösképpen a mű történeti hitelességét. És természetesen mindazok, az események, amelyeknek cselekvő-szenvedő központi figurái az általunk oly jól ismert személyek Azok, akik — az Eszme győ- zelmének biztos tudatában — tiszta szívvel, bátran, teljest energiával vállalták a fehér’’ terror legsötétebb korszakában,, az illegális sajtómunkát. Tud-:, ták, hogy a párt szava, a~i nyomtatott betű, reménységet ’ és biztatást jelent az embereknek, felkavarja és gondolko-~ dásra kényszeríti még azokat is, akik süketek akarnak maradni, elvből, vagy félelem-•-* ből. A feladat tehát: minden- áron kinyomtatni és megjelen- '■ tetni a szenvedélyes hangú röplapokat, a Vörös Újságot, a Szabad Népet__Nem könnyű* munka ez. A sajtosokra ezer... kígyószem vigyáz, hivatásos, nyomozók és „forradalmárból’* lett besúgók sanda tömege ve- ■ szi körül őket. Örökös feszültségben élnek a pártsajtó munkásai, a lázas élet veszélyei" között alig jut idejük törődni önmagukkal, a családdal, a szerelemmel... és mégis boldogok, mégis képesek újrakeződeni mindent egy-egy kudarc után... Bíró Teréz .