A Jövő Mérnöke, 1986 (33. évfolyam, 1-33. szám)
1986-03-07 / 5. szám
A fecske a tanszéken , Győri Gábor a Villamosmérnöki kar erősáramú szakának negyedévfolyamos hallgatója, mellékállásban a tudományos szocializmus tanszék demonstrátora. Szerződése 1986 február elsejétől köti a tanszékhez, ahol eleddig ilyen státuszban még nem dolgozott senki. Ő tehát az első fecske, s hogy csinál-e nyarat, az majd kiderül, reméljük igen. — Hogyan lesz valakiből tanszéki demonstrátor? — Csak a saját példámat mondhatom el, de gondolom, az egyetem többi tanszékén sincs másként. A múlt év őszén — ha jól emlékszem, októberben — a tudományos szocializmus tanszék pályázatot hirdetett, demonstrátori állás betöltésére. Megpályáztam, és megkaptam, a dolog egyszerűnek tűnik, de az igazat megvallva nem tudom, hogy egyáltalán hányan pályáztak és végül miért pont én kaptam szerződést. — Műszaki értelmiség és társadalomtudomány, tisztelet a kivételnek, de általában nem jellemző a kettő közötti Szoros kapcsolat. Miért éppen erre a tanszékre jelentkeztél? — Nem állítom, hogy az oviban, míg a többiek mozdonyvezetők vagy tűzoltók, szerettek volna lenni, addig én egy demonstrátori állásról álmodoztam, a tud. szoc. tanszéken. Azonban az tény, hogy érdekelnek a társadalmi-gazdasági kérdések. Szerettem a pg-t, főleg a kapitalizmus részét, és a tud. szoc-ot is. Nagyobb lélegzetű referátumot is készítettem Berend T. Iván Gazdasági útkeresés 56—64 című könyvéből, melyet szemináriumvezetőm továbbfejlesztésre is érdemesnek tart, ha refőrrt engedi, talán TDK-munka lesz belőle. Kedvenc újságaim a napilapokon kívül a HVG és a Magyarországérr megpróbálok lépést tartani a világban zajló eseményekkel. — Térjünk át a konkrét munkádra. Olvastam a munkaszerződésedet, abban az áll, hogy egy MM-rendelet és a szervezeti egység vezetője szabályozza a demonstrátor munkakörét. Gondolom, ez utóbbi az igazán mérvadó? — Így van, mivel a szervezeti specializáció nagyon széles körű, a vezető állapítja meg a tevékenységi kört. Első feladatul azt kaptam, hogy mérjem fel a tanszék oktatási-szemléltetési eszközállományát. Véleményem szerint lenne mit fejleszteni, bár tudom, hogy ez elsősorban pénz és nem akarat kérdése. Az is igaz, hogy az eszközök kihasználtsága még tartalékokat rejt magában. A tanszék írásvetítőkkel, diavetítővel, legújabban pedig egy videomagnóval is rendelkezik, ezeket, az eszközöket a tanszék dolgozói többé-kevésbé használják is. Az előadásokon kikölcsönzött filmeket is szoktak vetíteni, a videóval új lehetőségek is nyílnak, természetesen a rendelkezésre álló anyagok függvényében. Én is figyelem a videokatalógusokat, és javaslatokat teszek különböző filmekre. Ami azonban a legjobban izgat, a számítástechnika meghonosítása a tanszéken. A Marxizmus—Leninizmus Intézet tanszékei ugyanis rendelkeznek egy Commodore 64-es géppel és a hozzátartozó adattárolóval. Javaslatot tettem a tanszék vezetőjének, ammit el is fogadott, egy olyan program elkészítésére, mely különböző társadalmi folyamatok elemzését szolgálná. Olyan, viszonylag nagyléptékű programot szeretnék készíteni, amely nem egy adott feladatra, hanem egy viszonylag általánosabb, sok célra alkalmazható feladattípusra vonatkozna. Első lépésben a társadalmi struktúrakutatás elemzését szolgálná, gondolok itt olyan példákra, mint a nemzeti jövedelem alakulása és a társadalom átrétegződése, de akár főmunkaidő és másodállás-viszonyok vizsgálata satöbbi. Nagyon izgat a feladat, hiszen ez számomra is ismeretlen terület s remélem, hogy meg tudom oldani... — Tavaly, amikor az intézet megkapta a C-64-est, és tanfolyamot is tartottak a kezeléséről, a tanszékvezető némi iróniával jegyezte, meg, hogy a gyerekeknek az alapok elsajátításához körülbelül 3-4 nap is elegendő, figyelembe véve azonban az oktatók éltesebb korát és más szakirányú érdeklődését. 3 hét talán elegendő lesz a tanuláshoz. Sikerül-e vajon tényleg bevezetni a „masinát” a mindennapos gyakorlatba? — A számítógépektől való idegenkedés valóban jelentkezik egy bizonyos korosztály és általában a humán, beállítottságú emberek körében. Szerintem a gép használatának megszerettetése pusztán azon múlik, hogy mennyire bizonyosodik be hasznossága. A program végső formába öntését május elejére tervezem. Előtte elkészítek egy nyers változatot, majd pedig rendezünk egy úgynevezett ötletrohamot, ahol az érdeklődők biztosan tesznek javaslatokat, kiegészítéseket... Gondolom, ez is hozzájárulhat a misztikum megszüntetéséhez. — Milyen a viszonyod a tanszék dolgozóival, hogyan illeszkedtél be a munkába? — Mélyértelműkövetkeztetéseket még nem lehet levonni, hiszen nagyon rövid ideje vagyok a tanszéken. A félévnyitó értekezleten bemutattak a kollektívának, de ez természetesen kevés. Már 4-5 emberrel állok szorosabb, kevésbé szoros munkakapcsolatban. Elsősorban az elkészítendő programról konzultálunk. Jó a viszony, remélem hasznos munkát tudok végezni a tanszék számára. Leslie Novemberben beszámoltunk a Szabadság-híd eseményeiről; ott tartottunk, hogy az emlékezetes oszloptörés után meg kell mérni, hogy most — az erőátrendeződések után —valójában mekkora erők vannak a rudakban és ennek ismeretében lehet folytatni a tervezést. Munkatársunk ezúttal a hídépítő vállalatok egyikének, a Közgépnek termelési főmérnökét, Gopcsa Pétert kérdezte meg: — Mi történt azóta a „beteg” oszloppal? — Az erőátrendeződés után a hatos oszlopban mindössze 90 tonnányi erőt mértünk, holott ennek az oszlopnak is mintegy 210 tonnát kellett volna, hordoznia. Az UVATERV szakemberei rövid időn belül elkészítették a kivált szerkezetet, így csakhamar megkezdhettük a sérült oszlop „meggyógyítását”. Hidraulikus emelők segítségével, mintegy 240-250 tonnás erővel helyettesítettük a sérült oszlopot, majd a leggyengébb keresztmetszetből kivágtunk egy 250 milliméteres darabot, melyet egyelőre elkészített újjal pótoltunk. Ezt követően megszüntettük a hidraulikus emelők biztosította terhelést, s az oszlop ismét eredeti feladatának megfelelően viselkedett: hordozta az előírt 210 tonnás terhelést. Kapcsányi István építésvezető az egyik oszlop tövére mutat. Elmondta, hogy most valamennyi helyen megvan az ötven milliméteres rés, s az aszfaltozás után is megnézhetem, mert akkor is meglesz. Értetlen tekintetemet látva elmondta, hogy elődeink sok helyen az oszlopok tövéig aszfaltoztak, illetve betonoztak, ezért sok helyen ez okozta, hogy nem maradt rés a víz elvezetésére. — Még milyen munkák vannak ezen a hídon? — Jelenleg tart az oszlopok megerősítése. Ezenkívül a járdaszerkezeteket tartó konzolok is kapnak egy-egy felső öv megerősítést, s vizsgálják a járdák alatti acélszerkezeteket is. Ezek a munkák már egytől egyig szerepeltek az előzetes terveinkben is. — A járókelők érdeklődve szemlélik a híd közepére épített alagutat. Miért kellett azt felépíteni? — A későbbiekben nagyon fontos „védelmi” feladatai lesznek, hiszen a felső szerkezetek vizsgálata után az egész hidat megtisztítják homokfúvással, majd lefestik. Ezen munkák káros hatásaitól védi majd az alagút a közúti pályát és a járműveket. A Népszabadság 1985. november 21-i számában dr. Szittner Antal szakvéleményére hivatkozva arról olvashattunk, hogy meg kell szüntetni a hídon a villamosforgalmat, mert ez az öreg híd már nem sokáig tudja hordozni ezt a hatalmas forgalmat. — Mi erről a Közgép véleménye? — A felújítást követően — mint azt a televízió is közvetítette — akkora terhelési próbának tettük ki a hidat, mintha egy új építményről lett volna szó. A próba alatt végzett mérések eredményei nem indokolják a villamosforgalom megszüntetését. A Szabadság-híd a főváros látképének impozáns, része, melynek két nagy ellensége van — mint minden acélhídnak —, az idős a só. Az előbbi — mondják a Közgép szakemberei — legyőzhető. Rendszeres és alapos karbantartás mellett „az idők végezetéig állhatna” ez a híd, ha! A forgalmat szerintük is csökkenteni kellene rajta valamelyest. A kíméletlen, majdhogynem ésszerűtlen sózás helyett pedig a lapátos módszert kellene választani, a hídon a hóeltakarításhoz. Ha elkészül a lágymányosi Közúti Híd, s ha valamikor majd közúti alagúton keresztül is átmehetünk Budáról Pestre, talán sétáló híddá lehetne nyilvánítani ezt az ódon acélhidat. Persze, ezek még csak tervek. De míg valóra válthatjuk őket, érdemesebb lenne egy kicsit nagyobb figyelmet fordítani a hidakra. Fekete Gyula Attila Mit csinálnak most a Szabadság hídon? A nyelvtanulás Kedves B. M.! Sajnos, a JM hasábjain ritkán olvashatunk reflexiókat, melyek pedig azt jeleznék, hogy vannak, akik nemcsak figyelmesen elolvassák a lapot, hanem hajlandók a témát párbeszéddel életben tartani... egy rövid ideig. Aztán ... ki emlékszik rá, hogy valaki valamit írt valamiről ... ? A nyelvrendelettel kapcsolatos reflexiónak még egy haszna van: a kérdésnek olyan oldalát is meg lehet világítani, amire egy írás általában nem elég. Kedves B. M.! Reflexiói ürügyén folytatom a témát, s részben szeretnék még „rátenni egy-két lapáttal” a korábban írtakra, részben megpróbálok óvatosan „magyarázkodni”. A „Fantasztikus perspektívát” fel lehet vázolni, de annak valóban nincs sok realitása. A tapasztalat ugyanis éppen az ellenkezőjét már bebizonyította: a diákok akkor is járnak órára, ha az nem kötelező, „csak” hasznos! Tíz-egynéhány évvel ezelőtt éveken át szabályzat tiltotta az óralátogatás ellenőrzését a felsőbb évfolyamokon, mégis voltak előadók — nem kis számban! — akiknek az előadásain 80 . .. 90%-os volt a részvétel! Igaz, volt, akinél csak 10 .. .20%, de az elég volt ahhoz, hogy éppen ők végül is kiharcolják „joguk” visszaállítását, a hallgatói önállóságra és felelősségvállalásra való nevelés legnagyobb dicsőségére. Nem tudom, hogy miért idéződött fel az „éjszakai nyelvtanulás” rémálma. Figyelmetlen olvasás? Én nem azt írtam, hogy az órarendbe karonként kell két órát beiktatni nyelvóra céljára, hanem (szó szerint): nagyobb létszámú hallgatói csoportonként, pl. karon belül évfolyamonként. Sajnos, ott még nem tartunk, hogy érdemes lenne azt vizsgálni, hogy konkrétan melyik karon mekkora létszámú csoport az optimális (a mai gyakorlathoz hasonlóan). Arról viszont meg vagyok győződve, hogy kevés diák választaná a négy-vagy a hatórás kurzust, mert az ilyen (nem intenzív!) típusú nyelvtanulás esetén a heti óraszámnak közel sincs akkora jelentősége, mint amekkorát a közvélemény tulajdonít neki: a tanulásra fordított idő az, ami progresszívan befolyásolja az eredményt, a nyelvórákon eltöltött időtöbblet természetesen szintén hasznos, de annak növekedése még csak nem is lineáris, hanem degresszív jelentőségű. Nem hiszem, hogy az egymásra mutogatás célravezető lenne: amikor a nyelvoktatásról van szó, talán mégsem a szaktárgyi bukásokra kellene hivatkozni. Magam is felháborítónak tartom, amikor egyesek mindent megtesznek, hogy elkerüljék még a lehetőségét is a nyelv miatti félévismétlésnek! Ami a külföldi intenzív nyelvtanfolyamok izgealitását illeti, őszintén szólva, én nem minden világnyelvre gondoltam. Valahogy én mégis amondó vagyok, hogy az oroszul tanulók (nem tanulgatok!) száma nőni fog. Nem véletlen, hogy a külföldi tanfolyamok tornáját így kezdtem, „a minisztérium által biztosított... lehetőségeket kihasználva ...” Köztudott, hogy a szovjet ösztöndíjasképzésre való jelentkezés (nem politikai okokból) az utóbbi években nagyon lecsökkent, a magyar fél rendszeresen nem tudja kitölteni a keretet. Szovjet elvtársakkal beszélgetve kiderült, hogy nem elképzelhetetlen az ötéves kinttartózkodásii keretek „apróra váltása”, féléves, három hónapos keretekre! Ha a minisztérium ezt szorgalmazná, ha az egyetemek ezt a három hónapos szakaszt be tudnák illeszteni képzési rendszerükbe, ha... Szóval, ha valaki mozgatná ezt a dolgot. Nem látom kilátástalannak a német nyelvterületet sem. Szerencsére idegen nyelvű szaktárgyi kollokviumok ma már mind gyakrabban előfordulnak egyetemünkön, igaz, egyelőre csak dollárért. De egyrészt mind több oktató szeretne dollárért vizsgáztatni, s ehhez jó iskola a forintért való vizsgáztatás, másrészt én sem felejtettem ki az írásomból az oktatói követelményrendszer „némi” (de semmi szín alatt sem irreális!) módosításának a szükségességét. L. Z. Dr. Lévai Zoltán cikkéhez Nem vonom kétségbe a cikkben leírt gondolatok és javaslatok eredetiségét. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ötven százalékuk egyszer már jogérvényes valóság volt: a tanárképző intézményekben, 1949 előtt, mintegy negyedszázadon át. (Egy nyelv, amelyet négyből lehetett választani stb.) A fő különbség: az akkori szabályzat adottnak vette a gimnáziumi tantervnek megfelelő nyelvtudást, a mostani inkább azt fogadja el, hogy a hallgatók egy része nemzetközi analfabétaként jelenik meg az egyetemen. Az előbbi kevés pénzébe került az egyetemnek, a tanárképzőnek. A nem élő idegen nyelvszakos hallgatók nyelvtanítására alig alkalmaztak tanárt, a tanítást általában óraadók végezték, főként gimnáziumi tanárok. De azért nem, akárki! Az én egyetemista koromban például a franciát a budapesti bölcsészkaron Petrich Béla bácsi oktatta, akinek könyve a gimnáziumi idegennyelv-tanítás kátéja volt. Az egymást követő rendeletekből nem lett tömeges nyelvtudás, nem is lesz, amíg ez a feladat a felsőoktatásra hárul. Az érettségi előtt kell rendbe tenni az ügyet. A hallgató már nyelvtudással jöjjön az egyetemre (mint egynémely külföldi országban), és ott csak a szakembernek (a BME-n a mérnöknek) szükséges speciális többletet tanulja hozzá. Más út csak kínlódáshoz vezet, nem többnyelvű kommunikációhoz. Dr. Bán Ervin A hivatásosok nem támogathatnak? Kultúrzsűr Másfél éve létezik egy kollégiumodó közti kapcsolati forma, a KULTÚRZSŰR. A Schönherz Zoltán kollégiumból indult ki annak idején, de úgy tűnik, hogy híre még a Műegyetemen sem terjedt el igazándiból. Pedig az ötlet (és a társaság is) kitűnő. Klubot hívtak életre, amelynek tagjai havonta egyszer, mindig csütörtöki napon találkoznak egymással.. A helyszín minden esetben a Budapesten található felsőoktatási intézmények valamelyik kollégiuma. Az itt rendszeresen összegyűlő kis (legfeljebb 50 tagú) társaságnak az a célja, hogy a kollégiumok egyeztessék egymással programjaikat, azonos időpontra ne szervezzenek több helyen rendezvényt, a Budapesten tanuló egyetemisták és főiskolások járjanak el egymás kollégiumi műsoraira, ismerkedjenek egymás életével, hétköznapi és tanulmányi örömeivel, gondjaival. Mint az elmondottakból kitűnik, elsősorban a kulturális programok propagálását és cseréjét szorgalmazza a KXILTŰRZSŰR fedőnevű kis társaság, s a nevében is azért szerepel a kultúra szó, mert elsősorban a kollégiumok kultúrfelelőseit várják az összejövetelre. Szívesen látnak azonban mindenkit, akit a leendő értelmiség kulturális, kultúrpolitikai vagy politikai élete érdekel. A KULTÚRZSŰROKON ugyanis nemcsak egyegy koncert, színházi előadás , vagy, irodalmi est kerül szóba, hanem mindazok a kérdések, amelyek az egyetemi-főiskolai ifjúságot foglalkoztatják. Ez természetesen azonban csak törvényszerű velejárója a találkozóknak. Mert a fő cél a KULTÚRZSŰRON az, hogy a kollégiumi kulturális élet szervezését magukra vállalt felelősök ne önmagukban kínlódjanak, birkózzanak a feladattal, hanem kicserélhessék egymással tapasztalataikat, elleshessék egymás jó ötleteit, elemezzék a kudarcokat. Ez a fórum kiválóan alkalmas arra is, hogy az egyes kollégiumok öntevékeny csoportjainak hírét elterjesszék, s azok a társkollégiumokban fellépési, bemutatkozási lehetőséget kaphassanak. S nemcsak a kollégiumiban működő, egyetemistákból, főiskolásokból álló amatőröket, hanem a kezdő, színvonalas műsort szolgáltató, de még ismeretlen tapasztalatokat is továbbadhatják egymásnak, ajánlhatják, hívják meg ezeket máshová is, mert érdemes. A KULTÚRZSŰROK résztvevői arról álmodoznak, hogy sikerül a fővárosban valamifajta közösségi kulturális életet teremteni, sőt bevonni egymást a város kulturális életébe is. Szeretnének közösen részt venni országos megmozdulásokon, így például az EFIN-en vagy az EFOT-on, s eltökélt szándékuk, hogy indulnak a BÚB közművelődési pályázatán a kollégiumok egymás közti kapcsolatát szolgáló programokra hirdették meg a pályázatot). Sajnos, a KULTÚRZSŰR másfél, éves fennállás után is sok gonddal küszködik: a kollégiumok elszigeteltségét nem könnyű feloldani. Megnyilvánul ez például abban, hogy az egyes kollégiumok nem tekintik fontosnak az állandó tagok delegálását a klubba, ha fontosnak érzik is e fórumon a részvételt, az megy oda, aki éppen ráér. Így hiába a legjobb szándék, a működési folyamatosság nincs meg. Talán nem is véletlen, hogy a KULTÚRZSŰR törzstagjai, habár valamennyien kulturális területen dolgoznak a KISZ-ben vagy a kollégiumban, nem elsősorban a reszortfelelősök, s még csak nem is azok meghatalmazott helyettesei. Inkább lelkes, értelmiségi életet élni akaró, s az értelmiséggé válást szívükön viselő emberkék, akik olyan összetartó közösséget teremtettek, ahová az időközben végzettek is szívesen és rendszeresen visszajárnak. Szeretnek együtt lenni, tisztelik egymás igyekezetét. Igazán hatásosan azonban akkor tudnának működni, ha m°gkannák munkájukhoz a „főhivatású” kultúrások támogatását is. Méghozzá erkölcsi támogatást,, mert az üzleti szellemet ki akarják zárni tevékenységükből. Olyan kulturális közéletet akarnak — elsősorban a kollégiumokban —, amely az egyetemistáké, főiskolásoké nem pedig a „fizetőképes keresleté”. Szándékuk, törekvésük tiszteletre méltó Aki csatlakozni kíván hozzájuk, menjen el a legközelebbi KULTÚRZSŰR- ra. Március 13-án (csütörtökön) tartják a Könnyűipari Műszaki Főiskola kollégiumában, este hattól tízig Cím: III. kerület, Doberdó u 6/a. (csernovics)