Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5-6. szám
90 Beke Zsolt JEL - „JEL" (A vizuális költészet írásmódjáról) „A léleknek mindvégig meg kell kísérelnie, hogy ki tudjon lépni a nyelv köréből, mivel a szó akadályozza a mindig többet tartalmazó belső észlelésének kifejezését, és így igen fontos árnyalatok mennek veszendőbe." (Karl Wilhelm Humboldt) A vizuális költészet fogadtatástörténetére - ahogyan minden újszerű törekvésre - jellemző, hogy elismertsége akadályokba ütközött (s ez a magyar kánonról különösen elmondható), s az új jelenségek iránt fogékony teoretikusok is inkább csak a huszadik század közepén kezdték értékelni, hol a képzőművészet, hol az irodalom alfajaként értelmezve. Jellemző, hogy a Világirodalmi Lexikon 1994-ben kiadott 17. kötete szerint még a vizuális költészet „a konkrét költészet egyik válfaja, vagy jellemző törekvése csupán; a másik az ún. akusztikus költészet. Közös jellemvonásuk, a nyelv konkrét anyagát (az egyes szavakat, szótagokat, betűket, ill. hangokat) a mondattani összefüggésektől függetlenítve, s gyakran a szavak jelentéshordozó funkcióját is mellőzve akarják felhasználni művészi közlések rögzítésére (...) a vizuális költészet (...) a jelentés nélküli vagy tartalmi tekintetben igen redukált jelentésű szövegek írásképének kifejezővé alakítására törekszik." Ennél a vizuális költészet nyilvánvalóan többet jelent. Az, amiről a Világirodalmi Lexikon ír, inkább a konkrét költészet köréhez tartozik, melynek egyik célja, csakúgy, mint más konkrét művészeti ágaké, bizonyos szűk elméleti szempontok alapján valóban jellemezhető a „jelentés nélküli" vagy „tartalmilag erősen redukált forma" kialakításával, a művészet anyagának felmutatásával. A vizuális költészet „formanyelvéhez" azonban nemcsak a hagyományos költészetből „lefordított" szövegi metafora, metonímia, rím, allegória és más eszközök tartoznak, hanem a jelek vizuális értékét felmutató, módosító, a tér számos szintaxisalakító lehetőségét kihasználó megoldások is, tehát más alakzatok is. Mint majd látni fogjuk, ezek nem jelentés nélküli vagy redukált jelentésű művek létrejöttét teszik lehetővé, hanem éppen a „jel" felmutatásával, illetve egyidejű megkérdőjelezésével járulnak hozzá a „jel" újraírásához. Hasonlóképpen nem érthetünk egyet Nagy Pál megfogalmazásával sem. Szerinte „a képvers nyelvi és képi kódolású esztétikai üzenet, információ. A kettős kódolás csökkenti az időre és a térre épülő művészetek közötti különbséget, s képvers-író a költészetet térbeli művészetként (is) műveli." Definíciója tehát megmarad a nyelv és más szemiotikai rendszerek mechanikus vegyítésénél illetve a jelölt és jelölő dichotómiájának megtartásánál.