Kanadai Magyar Munkás, 1949-1950 (21. évfolyam, 1-51. szám)
1949-12-22 / 24. szám
10. OLDAL AGYARORSZÁGON 350 kollégiumban 25.000 diák kap lakást és ellátást. A kollégiumok nem iskolák, hanem modern diákotthonok, ahonnan a diákok iskolába, egyetemre járnak. A kollégiumok szakosítva vannak, ez is elősegíti a jobb tanulást. Az egyik kollégiumban a vegyipari középiskola diákjai laknak, a másikban orvosnövendékek, a harmadikban azok, akik a műszaki egyetemen textilmérnököknek készülnek. A budapesti Horváth Árpád-kollégiumban (amelyet a Nemzeti Színház főrendezőjéről neveztek el, akit a nyilasok 1944-ben megöltek) élnek a Színművészeti Főiskola munkás- és parasztszármazású hallgatói. Ennek a kollégiumnak tanulószobájában ülünk szemben egy lányosképű húszegynéhány éves színésztanonccal. Ha nem tudnók, hogy kivel beszélgetünk, el sem hinnénk, hogy azonos Góz Jóskával, a »Talpalatnyi föld« című híres magyar film hősével, aki a lakodalom napján elszöktette a babáját a zsíros paraszt vőlegényétől, aki reggeltől estig dolgozott, mint a barom, hogy előteremtse az elmaradt lagzi költségeit, aki gátat vágott ketté, hogy sovány kis földjére vezesse az uraság vizét, végül gyilkosságba keveredett. Bizony, ha nem ismernék rá ízes magyar beszédéről — én magam se hinném. De a beszéd oly szépen és tisztán folydogál Ádám ajkáról, mint csillogó kis hegyipatak. A magyar paraszt hagyományos mesemondó képessége elevenedik meg a szavai nyomán, pedig nem mesét mond, hanem kegyetlen valóságot. A saját élettörténetét. * * * — Most már jó, most már minden jó és szép — kezdi el Ádám a mondókáját. — Itt élek ebben a kollégiumban, barátok, szinte testvérek között, itt készülünk a jövő nagy feladataira. Valamennyien munkás és paraszt szülők gyermekei vagyunk, akik tanulási időnk alatt, tehát négy esztendeig, ingyen lakást és ellátást kapunk az államtól. Persze a tanítás is díjmentes. Tessék csak elképzelni, mit jelent ez nekünk. Vannak köztünk olyanok is, akik most jöttek fel először Budapestre. Ilyen életről a régi »úri« világban még csak nem is álmodhattunk. A színészi pálya is, mint annyi sok más, zárva volt előttünk. — Hát meséljen valamit magáról, Ádám. — Ugyan, kit is érdekelne az én életem — szabódik zavartan. •— Legszívesebben letörölném azt, ami a felszabadulásig történik. Hiszen magam is csak a felszabadulás óta élek emberi életet. Mint a dolgozó milliók. — Hol született? — Tápiósápon, egy kis faluban, ötven kilométerre Budapesttől, 1925-ben. Apám, földből kicsöppent, kétkezi munkás volt. Ma — a demokrácia jóvoltából — ötholdas gazda. Ennyit juttatott nekünk a földreform. De akkor, a huszas években, még azt a bizonyos »talpalatnyi föld«-et se mondhatta a sajátjának. Pedig nagyszüleimnek még volt földjük, de elaprózta a sok gyerek, és azt a keveset, ami maradt — elvitte az adó. No, elég az ahhoz, hogy amikor én megszülettem — édesapám már napszámba szegődött a grófi földekre, meg a zsíros paraszthoz és robotolt látástól vakulásig. Nyáron földmunka volt, télen meg feljárt Budapestre és alkalmi munkákat vállalt. Volt olyan idő is, hogy apám és édesanyám együtt jártak napszámba. — Hányan vannak testvérek? — Most már ugyancsak elszaporodtunk. Hatan vagyunk — eggyel kevesebben, mint a gonoszok. (Egy régi magyar mondás szerint, heten voltak a gonoszok.) Én voltam a legidősebb, én jártam ki először az élet iskoláját. Utánam jött Pista, aki most katona. Aztán Laci, aki traktoros. (A magyar mezőgazdaságot nagy tempóban gépesítik. Már eddig 220 állami traktorállomást állítottak fel. Egy ilyen traktorállomáson dolgozik Szirtes László, mint traktoros.) Utána jött Ica. Ő is traktoros, pedig még csak tizenhat éves. (A magyar leányok között is népszerű pálya a traktorvezetés.) De már úgy bánik azzal a »jószággal«, mintha rajta született volna. Ismeri minden csinyjátbinját. Nincs olyan fortély a masinán, amit ő percek alatt rendbe ne hozna. Hát ilyen az Ica. Azután a Bözsi, végül a Gyuri, ők még otthon pusztítják a kenyeret. Még gyermekek. Gyuri csak három és fél éves, de nagy lókötő. Ragyog az arca a szeretettől, amikor a családjáról beszél. * * * — Folytassa csak, Ádám. — Nagy üggyel-bajjal kijártam a falusi hat elemit. Nem mintha nem smakkolt volna a tanulás — de csuda szegények voltunk. Ha elszakadt a lábbeli, befellegzett az iskolának. No meg télvíz idején se nagyon iparkodtunk. A szünetben elszegődtem a kanászhoz, tehenészhez bojtárnak. Ma már újgazda mindkettő, a kanász is, meg a tehenész is, öt-öt holdat kaptak a demokráciától. — Meséljen valamit az iskolaéveiről, Ádám. — Sok mesélni való nincs. Együtt járt az egész falusi ármádia. Zsellérgyerek, kulák fia mind együtt. A kulák fia biciklin járt és pöffeszkedett. Nagy volt mindig a mellénye. — És amikor elvégezte a hat elemit?— Akkor már »öreg« legény voltam a bojtársághoz — elszegődtem a mesterbereki uradalomba summás munkásnak. Dolgoztam mint az állat, nem volt egy perc megállás sem. Ha tűzött a nap, ha szakadt az eső — mindig csak dolgoztam. Ez 1937 és 38 nyarán volt. Persze ez se volt mindig. Kőműves is voltam. — Mesterséget nem tanult? — De igen. 1939-ben beálltam inasnak egy bőrdíszmű és szíjgyártó üzembe. Ki is tanultam a szakmát négy esztendő alatt. Ez már Budapesten volt. Ekkor kezdtem rendszeresen olvasni. Az igazi belső gyönyörűséget a költészet jelentette. Petőfi, Ady, József Attila verseit csak úgy faltam. Meg is tanultam sokat közülük. Magam is tollat ragadtam — és az ő hatásuk nyomán — össze is eszkábáltam egy csomó verset. De hát ilyesmire kevés idő jutott. A mester csak a nagy ünnepekre engedett haza — és még vasárnap is dolgoztatott. Ha olykor-olykor elmehettem egy moziba, az már ünnepnek számított. De azért a vasárnapot mindig nagyon vártam, mert akkor kaptam ki a fizetésemet. Egy pengő egy hétre. No meg a kvártély és a szegényes koszt is a fizettséghez számított. Emlékszem egyszer egy vasárnap vidékre készült a mester és már ép az állomáshoz igyekezett, amikor eszembe jutott, hogy nem kaptam meg a pengőmet. Utána eredtem és kértem a pengőt. Elfutotta a méreg, kivette a tárcájából a pengőt (papirosból volt akkor) és elhajította. A szél meg elkapta — én utána. Jót nevetett ezen a mester. ■— Azután otthagytam őt és elmentem egy nagyobb üzembe, ahol már 30 fillért kaptam óránként. Itt se volt sokáig maradásom, addigaddig jártam munka után, amíg sikerült bejutnom egy komolyabb helyre, egy kis gyárba, ahol már 30—40 bőrdíszmű munkás dolgozott. Itt már pengő tizet is kaptam óránként. Ezen a helyen szervezett munkások dolgoztak és valamenynyien tagjai voltak a szociáldemokrata pártnak. Ez szöget ütött a fejembe. A magam bővén tapasztaltam mit jelent a munkásnak a szervezetlenség. Aztán meg ezek a munkások egészen más emberek voltak, mint azok, akikkel eddig találkoztam. Okosak, nyugodtak, magabiztosak. Olyan kifejezéseket használtak, amiket nem is értettem. Egy idősebb nő, akit később a nyilasok halálba kergettek^— magyarázta el nekem az ebédszünetekben, hogy mi a munkásság célja.^Ő magyarázta el nekem, hogy az emberiség története a szakadatlan osztályharcok története. Tőle hallottam először Marx, Engels, Lenin és Sztálin nevét, ő mondta ki először előttem azt, hogy szocializmus . . . — Ekkor már javában dúlt a háború . . . ? — Igen. Ez pontosan 1943-ban volt. Az üzem nyersanyaghiánya miatt leállt, engem rögtön elbocsátottak. Hazamentem, Tápiósápra.Egymásután jelentek meg a katonai bevonulássra szóló felhívások, de én egyikre sem jelentkeztem. Mikor már nagyon meleg lett a helyzet, bujkáltam. Velem együtt a falu fiatalsága is. Egyikünk se akart Hitler katonája lenni. Bujkáltunk csűrben, erdőben, magunk ásta bunkerben — bujkáltunk mindaddig, amíg a Szovjet Hadsereg,fel nem HOSSZÚ ÉS NEHÉZ ÚT ÁLL MÖGÖTTEM...” SZIRTES ÁDÁM, a "Talpalatnyi föld" Gaz Jóskája • Az új magyar filmművészet egy magasabb szintjét mutatja már a “TALPALATNYI FÖLD”, amely Marianske Lanzeban, az 1949-es filmversenyen a három első díj közül az egyiket nyerte és már elindult a külföldi sikerek felé: bemutatták a Szovjetunióban és a moszkvai “Pravda” elismeréssel írt róla, bemutatták Csehszlovákiában és Lengyelországban nagy sikerrel, és jelentős sikert aratott egy zártkörű paksi filmbemutatón. Az alábbi riportot és a mellékelt felvételeket a budapesti “Hungarian Bulletin Photo Service” útján kaptuk. * * * BALRA: Szirtes Ádám, a Színművészeti Főiskola hallgatója. Jobbra: Szirtes, mint Gőz Jóska a »Talpalatnyi föld« című filmben. A FILM első zártkörű bemutatójára ádám felhozatta Tápiósápból a szüleit. Szirtes papa már ötholdas újgazda a népi demokrácia jóvoltából, Szirtes mama hat pompás gyermek boldog édesanyja. KANADAI MAGYAR MUNKÁS 1949 DECEMBER 22. CSÜTÖRTÖK