Állami Gimnázium, Kaposvár, 1896
A kaposvári áll. főgimnázium tanári karát rövid időközben ismét érzékeny veszteség érte. Körében ismét egy derék munkással kevesebb, a temetőben pedig ismét egy szeretett kortárs sirjával több! Még sajog keblünkben a fájdalom, melylyel pár évvel ezelőtt Vaszary Mihály ravatalát környeztük, máris egy másiknak, nem kevésbbé felejthetetlen kortársnak halála újította föl és fokozta a benyomásokat, melyeket kikerülhetlen végzetünk megrendítő képei szoktak kelteni földi keservektől zaklatott szíveinkben. Lehetetlen megdöbbenéssel nem gondolni a halál kegyetlenségére, mely újból és újból megszakítva a szeretet kötelékét, mely nem tekintve, hogy férj, apa, szeretett kartárs vagy jó barát-e a kit ér, lesújt —, testületünkből ily hamarosan követeli áldozatait. Okányi Pál tanárban is olyan embert ragadott el, ki halálával csak gyászt és könnyet hagyott egy vígasztalhatlan özvegynek, pótolhatlan veszteséget kesergő árváinak és fájdalmas érzést a halála után is gyakran reá gondoló kartársaknak. Jóllehet a pálya, melynek életét szentelte, egész embert kiván, de a lelki derékség és szívbeli jóság mindama nemes vonásai, melyek a közpályákon minden hivatottat ki szoktak emelni, az ő egyéniségében is oly mértékben és összhangzatban egyesültek, hogy működésében nem csak lelkes, elismert.