Kapu, 1989. január (2. évfolyam, 1. szám)
4 FURMANN IMRE Egy állampolgár diszkrét feljegyzései Zúgolódnak az igazságügyi dolgozók. Rendszeresen és egyre erőteljesebben zúgolódnak. Egymás között olyanok hangzanak el, amelyek miatt évekkel azelőtt még súlyos büntetést lehetett kapni. Tehetetlenek és fáradtak. Iszonyatosan nagy a munkateher, kevés a fizetés, a nagyszámú ügyérkezés miatt képtelenek lelkiismeretük szerint dolgozni. Az igazságügyi pálya elnőiesedett. A férfiak szabadabb és főleg jövedelmezőbb irányba hajtanak. Fejtetőre fordult minden. A bírói-ügyészi pálya nem a jogászi hivatás csúcsa, hanem lassan-lassan a hivatás legalját jelenti. Tapasztalat nélküli, napi megélhetési gondokkal küszködő apparátussá degradálta ezt a munkát egy politikai koncepció; egy olyan struktúra, amelynek az igazságszolgáltatás csupán formalitást jelentett, nem volt szüksége egy igazi és ütőképes igazságszolgáltatásra; nem volt szükség egy olyan igazságszolgáltatásra, amely a törvénynek érvényt szerez; szegje meg azt bárki, miniszter, segédmunkás, akárki. Most mindenki bíróságért kiállt. De bíróság, olyan értelemben, mint ahogy kívántatik, nincs. Egy apparátus van csupán, amelynek szolgáltatása éppen olyan, mint bármely más szolgáltatás ebben az országban. * Lassan, de kitartóan és feltartóztathatatlanul pusztul minden és hanyatlik, múlik egész életünk szerte-széjjel. Az utak közepén jókora lyukak — tél ütötte sebek — sár és víz mindenütt. Hiába tisztálkodsz, veszel fel tiszta ruhát, tiszta cipőt, mert ahogy kilépsz az utcára, rögtön koszosnak, elhanyagoltnak érzed magad. Külvárosi, perem érzés ez. A koszba, mocsokba, kilátástalanságba fúló életek érzése ez. Hideg van, füst, köd és sár. A szabad ég alatti buszváróban fogcsikorgatású tömeg. Nem jön a busz, vársz jó tíz percet, mire beáll és felszállhatsz. Egymáshoz nyomódott emberek. Reggeli szellemesek, párolgó ruhák és párolgó testek szaga terjeng. Kibámulsz az ablakon. Nyirkos idő van, nem látsz semmit, de bámulsz kifelé, mintha fürkésznél valamit. Csak ne kelljen magad köré nézni s mély levegőket veszel, hogy legyűrd hányingeredet. Fél óra is eltelik, mire megérkezel. Többnek tűnt, örökkévalónak. Lezsúfolódsz, összegyűrt ruhádat úgy-ahogy kisimítgatod. Értelmiségi vagy és fontos ember. Ügyész. Ezt nem felejtheted el egy pillanatra sem. Tárgyalsz, kihallgatsz, jegyzetelsz. Csikkek, szotyolahéj, papírzsebkendők hevernek a bíróság folyosóján és lepusztult cigányok feketéiknek. Ebédelsz. Ételszag ivódik beléd, piszkálod a félszáraz, félhideg ételt. Nincs étvágyad, de az lenne a természetellenes, ha jóízűen falatoznál. Kávézol, majd újra a tárgyalóterem. A tárgyalás szünetében a bíróval és az ülnökökkel szidod a rendszert. Mindenben egyetértetek, automatikussá válik a szidás, mindenki tudja, hogy fölösleges, marad minden a régiben. Hazafelé bevásárolsz. Zsúfolt a csemege is, akár a busz. Ingerlékeny vagy mint az, aki — mert elgondolkoztál — kitépi kezedből a vásárlókosarat. Otthon, fürdés közben hosszan zuhogtatod magadra a vizet. A nap vádlottjaira, elítéltjeire gondolsz. Erőtlenül védekeztek, hamar megadták magukat, egykedvűen vették tudomásul az ítéletet. Mint akinek semmi vesztenivalója nincs. 1986-ban jelent meg Fordított című versem a Napjainkban. A vers így szól: 1945 óta nem épített börtönt az ország. Átadtak ezzel szemben minden páros és páratlan ünnepen: mozit, színházat, kultúrházakat. Ám a börtönök kevésnek bizonyulnak, a művelődés házai pedig az ürességtől úgy kongnak, mint 1955-ben a börönök. A verset elolvasta egy megyei főember is, aki a versre imigyen reagált: Hiába ágálsz, nincs pénzünk újabb börtönökre, a felújításokat is alig tudjuk elvégezni. * Az iskola mindig kitalál valamit. Most éppen általános iskolás fiaméknak papírt kell gyűjteniük. Amit természetesen, fiam helyett, én fogok végrehajtani. Selejtezek, válogatok. Legalább tíz kiló papírt kell a gyereknek vinni. Ez kisdobosi követelmény. Mivel egy kétszobás lakásban lakunk, az újságok, napilapok hosszú távú tárolását képtelenség megoldani, ezért kapóra is jön néha egy-egy iskolai akció. A napilapok olyan csekély súllyal bírnak, hogy belőlük nem lehet tíz kilónyit összeszedni. A folyóiratok már becsesebb jószágok. Belőlük kell most a követelményt teljesíteni. Selejtezek, válogatok. Sajnálom őket, de köt a kisdobosi fo- * SERFŐZŐ SIMON Följegyzések I. Ahová lealacsonyodtunk, lezüllöttünk, a mélységet megmérni se merjük. Beleszédülünk a gondolatba, emberségünkben hová süllyedtünk. S a szembesülést máig kerüljük, de ami elől nem lesz menekvésünk. A példák közül, amiket magunknak bevallani is félünk, az egyik legsúlyosabb: elfeledkezésünk azokról, akiket kitiltottak tudatunkból, az ötvenhatos halottainkat, a bűnösséggel megvádolt, második világháborús áldozatokat, akiket a Donnál, s végig a dermedt ukrán hómezőkön úgy hagytunk széjjel, mint mindenfelé ezt az országot. Gaz, feledés burjánzik rajtuk. Ez a nagyobb bűn, nem a hallgatás