Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)
Robotos Imre: Magyar-román közös múlt
számmal találkoztak már itt, s áruközvetítő szerepüket szívesen vették. Máig is szót váltanék Makkai Lászlóval a „vérségi”, a „fajkép”, a „testi és nyelvi jegyek” értelmezéseiről. Nem származásian, inkább humanista fontolgatásokból. Művében foglalkozik az Erdélyben már meghonosodott magyarok és románok olyan ellentéteivel, amelyek kétkedésre késztetnek. Mindkét népben, a magyarban és a románban, aligha lehet tiszta vagy akár megközelítően egységes „fajkép”-ről szólani, mint művében teszi. Ami a magyarokat illeti, közel áll hozzám, például Babits Mihály jellemelemzése, amely szerint „a magyar kevert és állandóan keveredő nép Szent István óta s egész bizonyosan azelőtt is.” S még idesorolnám végszavát: „Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi és erkölcsi értelmében, nem pedig faj, a tülekedő fajok között... Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak...” Csodálatosan felkavaró vallomás, egy olyan időben, amikor Európa egét elhomályosították a fajégetők kemencéinek barna felhői! (Mi a magyar? A magyar jellemről. Magyar Szemle Társaság, Budapest 1939.) Ugyanebben a tanulmánykötetben (szerkesztette: Szekfű Gyula) találkozhatunk Keresztúry Dezső megragadó fogalmazásával: „magyarnak lenni elsősorban szellemi magatartás s nem vérségi elrendelés kérdése”, vagy Bartucz Lajos magyar faj képletével, miszerint: „tarka rasszmozaik a magyar nemzettest” stb. Tanulságul hívom Reményik Sándor Petrovics ítél című 1935-ben Nagyváradról keltezett versét is: „Az apja szerb, az anyja tót — / De örök vizek ringatták mienkké / A roppant Óceánjáró hajót... / Árbocán magyar zászló lebegett. / Mi az, hogy szerb? / Mi az, hogy tót? / Mi az, hogy faj? / Mi az, hogy Vér?... / Fent, a legfőbb semmitőszéken / Ül minden földi bíróság fölött / Ama más néven ismert Petrovics. / Mi legfőbb bíránk minden faji perben: / A vér: semmi. A lélek minden. ” Ilyen meggondolásból vélem, hogy Makkai László hangsúlyai a fajkép és a nemzeti jellem ellentételezésében eltérnek személyes nézőpontomtól. „A magyarság fajképében — állítja többek között — még ma is a kelet-balti és turanid, tehát kelet-európai elemek az uralkodók. Ez a különbség a XIII. században feltehetően még szembeszökőbb volt... A magyarság sajátosan síksági, a románság viszont jellegzetesen hegyvidéki néppé vált...” Majd másutt: „A testi és nyelvi alkat, foglalkozás, társadalomszervezet és szellemiség szétválaszthatatlan egysége a románságot a másik két közösséggel (magyarok, székelyek) élesen szembeállította...” Sarkítottnak érzem Makkai Lászlónak ezeket a példázatait. Különösen Erdély vonatkozásában, hiszen például a székelységet aligha lehetne „sajátosan síksági” népnek tekinteni. Erdélynek Romániával történt egyesülése kérdésében el kell mondanom különvéleményemet, amelyet már hírhedt vitaírásomban is megtettem, máig csodálkozom, hogy akkor megtehettem s ellenvetésem megjelenhetett. Makkai László így ír: „Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyűlés kimondotta Erdély egyesülését Romániával... Nemsokára a román hadsereg bevonult Erdélybe, majd Magyarországra is, a Tiszáig megszállva az országot. A felszabadító háborúból imperialista hódítás, lett s a Magyar Tanácsköztársaság hadserege felvette a harcot...” (kiemelés tőlem, Rt) Nem kívánok belebonyolódni a gyulafehérvári, úgynevezett egyesülés részletkérdéseibe, noha ellentételeim nem hiányoznak (kegyetlen ellentmondások zsongják körül a kétes egyesülési határozatot, és annak sorsát). Bizonyos hangsúlyok elfogultságaira kívánnék rámutatni. Nem tudom — füzetemben sem tudtam — méltányolni Makkai László kedvező előjelű részrehajlását sem Hohenzollern Károly, sem Hohenzollern Ferdinánd román királyok iránt. „Hohenzollern Károly személyében józan konzervatív hajlamú uralkodó került (a román) trónra” — írja. Mire így reagálok: „Ez a józan Hohenzollern mészároltatta le 1907-ben tízezrével a felkelő román parasztságot, akik már elviselhetetlennek tartották a szolgaságot. Károly konzervatív hajlama szerint ágyúval lövetett a jogait követelő román parasztokra, hogy józanul konzerválja népellenes hatalmát.” Visszatérve a gyulafehérvári egyesülés szövegrészletére, annak idején így vitáztam Makkai László értelmezésével: „... Hohenzollern Ferdinánd háborús lépése (1916) sem kezdetben, sem annak végeztével nem volt „felszabadító háború", amelyből csak később lett volna imperialista hódítás. Az imperialista antanthatalmak háborújához a Hohenzollern monarchia imperialista célzattal csatlakozott ... Hohenzollern Ferdinánd a magyar dolgozó nép elnyomásán kívül a román dolgozó népnek is zsarnoka volt... Háborúja — ismétlem meg — kezdettől imperialista volt, nemcsak a Tiszánál változott azzá...” Mindezt azért szükséges kiemelni, mert manapság szocialista mezbe megbúvó nacionalista román történészek is „felszabadító” háborúnak minősítik a román monarchia Magyarország ellen viselt intervencióját. Nem tudhatom — nem is tartozik reám, hogy Makkai László fenntartja-e ma is — negyvenegy év előtti — fogalmazását. De haladjunk egy lépéssel tovább. A negyvenes évek közepén, a hívő lelkendezések időpontjában, amikor még semmit sem tudtunk a sztálini hullahegyekről, s vágyainkat, szabadság-reményeinket valóságnak hirdettük meg — mind a magyar, mind a román oldalon —, Makkai László történészt nem ragadta el az indokolatlan eufória, mérsékelt józansággal, várakozóan nézett szembe a történelmi fordulatban rejlő lehetőségekkel. „A magyar—román viszony ma, a békekötések után, szélcsendet mutat... Egyes jelek arra vallanak, hogy mindkét országban bekövetkezett társadalmi átalakulás hatására fordulatot várhatunk. Ez a fordulat, ha igazán fordulat lesz, az imperialista nacionalizmus feladását kell, hogy jelentse ...” Csupa jogos fenntartás, reményteljes várakozás Makkai László mérlegelő összegzése. „Fordulat várható”... s ha igazán fordulat lesz, akkor az imperialista nacionalizmust végre fel kell adni. Nem tudok róla, hogy volt-e akkoron magyar vagy román történész, politikus, gondolkodó, aki ilyen higgadt és bölcs várakozással nézett volna szembe az eseményekkel. Magam nem tartoztam az előrelátó írástudók közé. Újra csak az következett, hogy a reményeket a valóságnak tüntettük (tüntettem) fel, amint azt a kommunista mozgalom évtizedek óta rutinszerűen alkalmazta. Az események ismeretében , a reménykedéseknek valósággá történő meghirdetése (hamisítása, torzítása), ma már csak ironikus mosolyt vagy megütközést kelthet. Makkai László várakozással teli fenntartásait, indokoltan bizonytalankodó szövegeit nemcsak igazolták, jócskán túlhaladtak a közelmúlt — négy évtized — román magyar kapcsolatok politikai és diplomáciai mozzanatai. Semmi kétség — fordulat következett, a magyar-román kapcsolatrendszer elmérgesedésének fordulata. Erdélyben a korábbi válaszfalak, amelyeket a nacionalizmus épített, nem ledőltek, hanem még magasabbra emelkedtek. (Mit is mondott dr. Petru Groza 1945. november 18-án Marosvásárhelyen? Elmegyünk a vámunióig Magyarországgal, megszüntetjük az úgynevezett útlevélkényszert, hogy mindenki szabadon járhasson, és akkor a határnak vajmi kevés szerepe lesz.. Ha nem így lenne, viszszatérnénk a régi időszakhoz, a reakciós imperializmus korszakához ..) Visszatértek. (A korábbi 1945-48 közötti vívmányokat — vívmányokat és nem ajándékokat — a román államhatalom megsemmisítette; az államrezon a két szomszédos országban elvált egymástól. Egyrészt kibontakozott a magyar állampolitika toleráns tapintata a diplomáciában — sajnos, ez is csak negyven esztendős végzetes hallgatás után, — másrészt a román állampolitika elutasító agreszszivitása, amely a nemzetiségi jogokat is kétségbe vonja, megszegte a vállalt államszerződéseket, nemzetközi kötelezettségeit, vitássá