Kapu, 1992. november (5. évfolyam, 11. szám)
VILÁGSZERTE - Gulyás László: Trianoni határaink története 4. rész. A magyar jugoszláv határ
□ VILÁGSZERTE 70 GULYÁS LÁSZLÓ Trianoni határaink története 4. rész A magyar jugoszláv határ A jugoszlávizmus gyökerei A 19. század uralkodó eszméjének, a nacionalizmusnak fő célja, az önálló nemzeti állam megteremtése volt, így volt ez a délszláv népek nacionalizmusai esetében is. Ami a fennálló állami keretek számára különösen veszélyessé tette a délszlávok nacionalizmusát, az a tény, hogy a délszlávok 7 különböző területen (Ausztria, Magyarország, Horváth- Szlavónország, Bosznia- Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Török Birodalom) négy állam (Osztrák-Magyar Monarchia, Szerbia, Montenegró, Török Birodalom) fennhatósága alatt éltek. A délszlávok eme politikai és területi széttagoltsága rövid idő alatt megszülte a délszlávok egy államban való egyesítésének gondolatát, amelyet jugoszlávizmusnak nevezünk. E jugoszlávizmusnak 1914-ig két fő áramlata volt: a horvát jugoszlávizmus és a szerb jugoszlávizmus.111 Az 1830-as évek derekán a horvát Ljudevit Gaj fogalmazta meg az illirizmus gondolatát, ennek lényege az illír népek (Gaj szóhasználatában az illírek alatt a szerbeket, horvátokat és a szlovéneket kell értenünk) nyelvi, kulturális összetartozása. De Gaj illir mozgalma végső soron egy nagy délszláv állam megteremtésére törekedett, ez lett volna az ún. Nagy-Illiria, amely az alábbi területeket foglalta volna magában: Karintia, Isztria, Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Dubrovnik, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Bulgária és az ún. Alsó- Magyarország. Szinte ezzel párhuzamosan Szerbiában is kialakult a jugoszlávizmus szerbiai változata. Ez Hja Garasasin nevéhez fűzhető. Garasasin, mint Szerbia belügyminisztere, 1844-ben nagyszabású tervvel állt elő. Gondolatmenete szerint: egy államban kell egyesíteni a délszlávokat. Az Oszmán Birodalom már „Európa beteg embere” előbb vagy utóbb fel fog bomlani. Ezért a szerb igényeknek elsősorban errefelé kell irányulniuk. Az Oszmán Birodalom délszláv területeit kell először megszerezni. Az így megerősödött szerb állam majd nagyobb reményekkel igényelheti a Habsburgok délszláv területeit. A későbbi események 121 ismeretében azt mondhatjuk, Szerbia valóban tartotta magát Garasasin tervezetéhez. 1903-ig Szerbia monarchiabarát politikát folytatott. Ennek egyik sarokköve az 1881-es titkos szerződés volt. Eszerint Szerbia nem tűr meg területén semmiféle Monarchia-ellenes propagandát (ilyet nem támogat Bosznia és Hercegovina területén sem). Ellenszolgáltatásként Bécs elismeri Szerbiát mint királyságot és támogatja déli határainak kiterjesztését. A szerb külpolitikában 1903, I. Sándor király meggyilkolása és I. Péter trónra lépése hozta meg a fordulatot. A szerbek nyugat, illetve délnyugati irányba akartak terjeszkedni, de itt a Monarchiába botlottak. Az eredmény: konfliktusok sorozata (szerb-osztrák-magyar vámháború, Bosznia-Hercegovina annektálása), melyek a szarajevói pisztolylövésben csúcsosodtak ki. A világháború és a délszláv kérdés A világháború hatalmas fordulatot, nagy lehetőséget kínált a délszláv népek számára. A kicsiny Szerbia, az antanttal a háta mögött fogalmazhatta meg céljait. Ugyanekkor Szerbia mellett még másik két központ is a délszláv népek egyesítésének jelszavát tűzte zászlajára. Nézzük meg a fenti három centrum működését. Az első központ Szerbia kormánya volt, amely már 1914. szeptember 21-én meglehetősen konkrétan nyilatkozott Szerbia kívánatos északi határáról. Pasic szerb miniszterelnök így írt egy orosz kormánynak küldött táviratban:(3) „Ha a háború befejeződött úgy, ahogy reméljük, s Ausztria- Magyarország végérvényesen le lesz győzve, akkor a következő földeket és határokat igényeljük: a Bánátot olyan határral, hogy azon belül a szerb elem a lakosság többségét adja. Úgy véljük ezt a határt a következőképpen kell kijelölni: a Dunánál kezdődik Orsova felett, s onnan a hegygerincen halad a Marosig olyképpen, hogy itt Lugos, Arad Romániához, Temesvár Szerbiához kerül.Tovább halad a Maros mentén a Tiszába torkollásáig. Aztán követi a Tiszát a Dunába torkollásáig, majd követi a Dunát és Orsovától északra levő pontig, ahol a határvonal kezdődött.” Az igényelt Bánát körülhatárolása után Pasic visszatér a tervezett északi határvonal leírásához.*41 „A Maros Tiszába torkollásától a határ nyugat felé a Dunáig halad úgy, hogy Subotica és Baja a miénk lesz. Aztán egyenes vonalban halad nyugat felé, s Barcs fölött a Rinya folyócska torkolatánál éri el a Drávát, majd a Dráva mentén halad a Mura torkolatáig, majd a Mura mellett Leibnitzig s tovább a vízválasztón átkarolva Krajnát és azután le Isztria felé.” Ha rátekintünk a korabeli néprajzi térképre, azt mondhatjuk, hogy a szerb kormány egy olyan Nagy-Szerbiát akart kialakítani a Monarchia déli területeinek megszerzésével, melyben valamennyi szerb, horvát és szlovén benne foglaltatik, s ezen túl