Kapu, 1994. április (7. évfolyam, 4. szám)

NYÍLT TÉR - Kiss György - Jávor István: Vagyonelkobzás - 1994

68 NYÍLT TÉR VAGYONELKOBZÁS 1994 Budapesten és a nagyobb váro­sokban rengeteg üzlet, műhely, rak­tár található. Ezek döntő többsége önkormányzati tulajdonban van, a több évtizeddel ezelőtt lezajlott álla­mosítások következtében. Az akkori szocialista állam kitalált egy koránt­sem piackonform tulajdoni formát ezekre a helyiségekre, mely 1993. december végéig fennmaradt. Ezt nevezték örökbérleti jognak. Lényege, hogy a bérlő - amennyiben megtartotta a szerződési feltételeket - azaz megfelelően használta a he­lyiséget, fizette a bérleti díjat, kultu­ráltan viselkedett biztonságban érez­hette magát, gyakorlatilag sem a ta­nács, sem később az önkormányzat nem mondhatott fel neki. Ez a rend­szer nagyon sok szempontból kriti­zálható, előnye azonban, hogy a bér­lő biztonságban érezhette magát. Raktározási, termelési, műhely- és kiskereskedelmi tevékenységeket igazából csak biztonságban lehet vé­gezni. A tanácsok, illetve önkor­mányzatok korlátozása a tulajdonnal való rendelkezésre vonatkozóan lo­gikus volt. Gyakorlatilag csak ők vol­tak a piacon, a helyiségek 99 szá­zaléka a kezükben volt, ezért a tör­vényes rendelkezések korlátozták, hogy monopolhelyzetükkel visszaél­jenek, rendelkezések biztosították a bérlők tisztességes tevékenységét. A helyiségek jelentős hányadában szövetkezetek és állami vállalatok rendezkedtek be, így a tanácsok kor­látozása ebből a szempontból is lo­gikus volt. Az örökbérleti jog rendszere fenn­maradt, a rendszerváltás után is. Ahogy a piac egyre jobban fejlődött, az örökbérleti jog is piacosodott. Egy piacon ugyanis a legnagyobb ára a legerősebb jognak, a tulajdonjognak van. A nagyvárosokban azonban gyakorlatilag szinte elenyésző volt azon helyiségek száma, amelyek tu­lajdonjogát nem az önkormányzat birtokolta, és teljesen elenyésző számban jelentek meg ezen helyisé­gek a piacon. Így természetes mó­don kialakult, hogy a szinte tulajdo­nosi jogokat biztosító örökbérleti jog­nak piaci ára lett, a kereslet-kínálat­nak megfelelően e piaci ár megegye­zett a tulajdoni árral, időnként még felül is múlta azt. A helyiségek árát jelentősen be­folyásolta, hogy milyen bérleti díjat kér érte az önkormányzat. Az átlag bérleti díjú helyiségek piaci ára meg­egyezett a tulajdon árával, míg az át­lagnál alacsonyabb bérleti díjú helyi­ségeknél a bérletidíj- nyereség miatt az ár magasabb volt, így az alapvető kereslet-kínálat szabályainak megfe­lelően, viszonylag korrekt árak ala­kultak ki. A piac szereplői joggal várták, hogy a privatizációs folyamat végre hozzájuk is elér, vagyis a kistulajdo­nosok, kiskereskedők, kisiparosok, a kisműhelyek örökbérleti joggal ren­delkezői, másokhoz hasonlóan, igen kedvező feltételek mellett megvehe­tik bérleményeiket. Feljogosította őket erre a várakozásra az is, hogy a helyiségeket az önkormányzatnak adó törvény egyik §-a leszögezte: az önkormányzatok azzal a feltétellel kapják meg ezt a tulajdont, hogy a hasznosításával, további sorsával kapcsolatos törvényeket eztán fogják majd meghozni. A rendszerváltás óta a helyiségek gazdáinak, bérlőinek 80-90 százaléka kicserélődött, vagy­is ma a piacon jelenlevők döntő több­sége piaci, tulajdoni áron vette meg a helyiségek örökbérleti jogát. Meg­fizették azt az összeget, amelyet ak­kor is megfizettek volna, ha nem örökbérleti jogot kényszerülnek ven­ni, hanem tulajdont. Fizették továbbá a megvásárlás óta is azt a bérleti dí­jat az önkormányzatnak, melyet már nem kellett volna fizetni, hiszen a kényszerhelyzet miatt tulajdoni áron vett meg valamit, ami végül is nem lett a tulajdonuk. 1993 őszére végre megjelent a lakásokról és nem lakás célú helyiségekről szóló törvény. Bár ez nem volt túl kedvező a helyiségek bérlőinek, de a kárpótlási jeggyel va­ló megvehetőség, a csökkentett piaci értéken való eladás, valamint az, hogy az önkormányzatoknak kötele­ző eladni ezeket a helyiségeket, mégis azt jelentette, hogy végre ez a bérlői réteg is be tud kapcsolódni a kedvezményes privatizációba, vagyis megszűnik az őket sújtó disz­krimináció. Ám az Alkotmánybíróság 1993 decemberében törölte a köte­lező eladásra vonatkozó kitételeket, miközben a törvényszöveg összes olyan része megmaradt, amely hosszabb távon károsan érinti a he­lyiségek örökbérlőit. Most már az önkormányzat sza­badon felmondhat, szerződéses fel­tételeit, monopolhelyzetével élve, illetve visszaélve, szabadon megha­tározhatja, olyan rendeletek soroza­tát hozhatja, melyek a bérlemények gazdáit teljes létbizonytalanságba, üzleti és anyagi bizonytalanságba dönthetik. Néhány konkrét példa 1994-ből: Egy vállalkozó négymillió forintért megszerzett egy örökbérleti jogot egy helyiségre (korrekt, tisztességes ár), kifizette a négymillió forint után a 20 százalék igénybevételi díjat az önkormányzat részére. Másfél millió forintot beruházott a helyiségbe, így hatmillió-háromszázezer forintja van benne. Másfél évig igyekezett, a te­vékenység “nem jött be” neki. Úgy gondolta, idén eladja a helyiségét, meg is hirdette. A helyiség bérleti díja jelenleg 35000,- Ft, amit az önkor­mányzatnak kell fizetni. Volt is érdek­

Next