Kapu, 1996. január (9. évfolyam, 1. szám)
INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Palotás Pál (USA): Az 1944 októberi tragédia
kérdések azoknak, akiknek volt lelkiismeretük. Ami a puccs előkészítőinek és végrehajtóinak vagy nem volt, vagy aludt. Tavaly (1994) szeptember 1-jén a Zrínyi Katonai Akadémián évfolyamomból az egyedüli emigrációból jelenlévőként átvettem a vezérkari kiképzésem arany diplomáját. Fel akartam használni az alkalmat, hogy a megjelentek (és távolmaradók) számára kérdőíveket osszak szét a balatonfüredi VKF szemle emlékeinek a felidézésére, hogy ki tudjam értékelni a nyilvánvalóan történelmi jelentőségű eseményről emlékezetünkben maradt részleteket, és az azt követő idők történetét: ki milyen helyzetben, hogyan cselekedett vagy kényszerült cselekedni. Nem a saját szempontunkból véltem a kiértékelést fontosnak, hanem hogy a fiatal generáció tanulhasson a múlt eseményeiből. Hiszen mi valamennyien tudtuk a honvéd vezérkar főnökének előző napi tájékoztatásából, hogy Horthy lemondása nem lehetett törvényes. Tizenkilenc válaszborítékos kérdőívet adtam át, illetve postáztam el. Az USA-ba visszatértem után tudtam meg, hogy az utánunk lévő évfolyaból tizenegyen tartanak kapcsolatot egymással, ezért megkértem egy Budapesten élő bajtársat, hogy csatlakozzék a kezdeményezésemhez: küldje szét a kérdőíveket helyettem. Összesen 20 űrlap ment tehát ki, egy boríték kézbesíthetetlen volt, visszajött. A tizenkilenc kérdőívre hat válasz futott be. Október idusa tragédiájának kvintesszenciája a szomorú tény, hogy Vörös János előző napi tájékoztatásának negyvenegynéhány résztvevői közül csak ketten voltunk jelen Debrecenben még négy hónap múlva is, 1945 februárjában. Többen megkísérelhették az átállást és elestek, vagy fogságba kerültek, de a zöm a harc folytatása mellett döntött, mert Horthy lemondását érvényesnek ítélték meg. A fiatalabb évfolyam testületileg válaszra sem méltatott, telefonhívásomra rideg negatív választ kaptam, úgy hogy kénytelen voltam letenni a kagylót. A Ludovika kápolnában folytatódott a „bajtársi összetartozás” ápolása. Egy másik fiatal bajtársam a hősök ünnepét tartotta alkalmasnak arra, hogy a Szombathelyt, fél évszázada lefolyt igazolása körüli méltánytalanságait a fejemre olvassa. Hogy mint a kerület vezérkari főnöke kérdéseket mertem feltenni, hogy miért hagyta el az országot azután, hogy a füredi VKF látogatásakor jelen volt, tehát meg tudhatta ítélni a legfelsőbb hadúr lemondásának valószínűtlenségét. Személyes ügyek, nem tartoznának nyilvánosságra. Azonban a háttérben rejlő körülmények annál nagyobb figyelmet érdemelnek. Amelyek bajtársakból fél évszázad után a legelemibb udvariassági szokásokat figyelmen kívül hagyó, engesztelhetetlen ellenséget alakítanak. Sok szó esett már az intézményes történelemhamisításról, amit az egypártrendszer végzett. Most az emigráció, különösen a Münchenben letelepedett, repatriált (német származású) hangadó elemek változatát szeretném ismertetni. A Szálasi puccsban a hadműveleti és személyi osztályok beszervezett, kulcspozícióban lévő vezérkari tisztjei vezető szerepet vittek, különösen azok az évjáratok, amelyek Beregfy (később Szálasi vezérkarának főnöke, egyben honvédelmi minisztere) parancsnoksága alatt végezték a hadiakadémiát és tagsági díjat, vagy hozzájárulást is gyűjtöttek „az őrnagy úrnak”, ahogy mondták, ami alatt a nyilas pártot kell érteni. Természetesen a háború végén mindezekről testületileg megfeledkeztek, a karszalagokkal és karlendítésekkel együtt. Egyből jelentkeztek a nyugati szövetségesek hírszerzőinél és kémszervezetei kóklerkodtak össze, amiről néhai Lajtos Árpád vezérkari őrnagy számolt be Végh Antal Új Idő című lapjának 1989 márciusi különkiadásában. Hogy mennyire elevenbe vágott a beszámoló, arra jellemző, hogy Tollas Tibor lapja, a Nemzetőr, megtagadta az arról írott recenzióm közlését, mert az testi-lelki jóbaráti integritását és reputációját sértette volna. Rövidség kedvéért én csak „münchenieknek” nevezem ezt az illusztris társaságot. A hidegháború zavaraiban elkezdték a történelem átírását saját viselt dolgaik igazolása céljából. A háború folytatásával „ők mentették meg a Nyugatot, hogy a bolsevista veszedelem nem jutott el a La Manche csatornáig”. A „történelem igazolta”, hogy a harc folytatásában nekik volt igazuk. Az ázsiai hordák állati erőszakosságai is bizonyítást nyertek, azért is mentették ki családjaikat (az otthonmaradt milliók „igaz háborúnk” sajnálatos áldozatai voltak). Mindenki esküszegő, gyáva hazaáruló volt, aki Horthy parancsát teljesíteni igyekezett és Kéri Kálmán volt egyik kedvenc céltáblájuk. Aki otthon maradt, legalábbis bolsevista kooperáns volt. A tényleges szolgálatot vállaló tisztekről nyilvántartást fektettek fel, amikben igen kevés helytálló adat mellett a legotrombább hazugságok tömege fekszik el még ma is a fiókjaikban. A szó szoros értelmében elsikkasztották Horthy két történelmi jelentőségű levelét, amit Zákó tábornokhoz, illetve kisbarnaki Farkas altábornagyhoz intézett a tisztikar tájékoztatása céljából. Folytassam? Inkább leírom, ahogy én látom a történelem valós tényeit. A harc folytatása (a „végső győzelemig”) Budapest és a fél ország pusztulását, felmérhetetlen erkölcsi rombolást, kétfelé is végrehajtott kifosztást eredményezett és Trianon koporsónkat egy külön sor szeggel tette még biztonságosabbá a szomszédaink számára. Meghiúsította a lehetőséget, hogy a Benes-Gottwald-Sztálin megegyezés ellenére fegyveresen léphessünk még be a háborúba a szövetségesek oldalán, ami javunkra billentette volna a béketárgyalások döntéseit, de mindenképpen sokat javított volna a világnak rólunk kialakított véleményén, amit ellenségeink oly ügyesen használnak fel ellenünk. A történelemhamisítás nyugati változatához csak még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a visszatekintés tekintetében az emigráció még széthúzóbb, mint az otthoni társadalom. Az emigráció „keresztény és nemzeti” (amely nem keresztény és nem is nemzeti) hangadói magukat tekintik a Nemzetnek, de nem akarnak tudni az emigráció ellenpólusáról, a kitűnően szituált, szervezett és többnyire magyar érzésű zsidóságról. Pedig idekint széles a világ, egyformák az esélyek és az alkalmak mindenki számára. Nem áll fenn a kiszorítás, az egzisztenciális versengés akadálya, illetve veszélye. Odahaza és külföldön egyaránt fennáll az átkos szakadás, félretájékoztatás és testvérharc. Pedig kis nemzet ezt nem engedheti meg magának. Néhány szó a legutóbbi évek eseményeiről, amelyek ugrásszerűen növelték az ellentéteket. A rendszer