Kapu, 1999. szeptember (12. évfolyam, 9. szám)
VILÁGSZERTE - Pakot Fülöp (Marosvásárhely): Magáncivódásaim
Pakol Fülöp (Marosvásárhely) # & & Elő- és utóirat a román-magyar labdarúgó mérkőzéshez MOZGÓSÍTANAK... Most aztán berezethet a magyar, szárazon nem ússzuk meg. Most megmutatják nekünk, hogy nem ijedősek, s hogy a hamisan felpörgetett nemzeti érdek bennük mi mindenre képes. Most eljött az ideje, hogy megkeserítsék szánkban az eddigi győzelem ízét. Ott, ahol huszonkét megtermett legény kergeti bőrlabdát, a futballpályán nagy dolgokra készül ellenünk a román. Nagy az akarás, fölszántják, ha kell, a gyepet, csak hengerelhessenek, csak legalább eggyel több gólt rúghassanak a hálóba. Nem lesz pardon, és semmi kímélet, itt most nyerni kell, borítani a szokásrendet, ami eddig csak hátrányukra volt, és megszerezni a sikert végre. Mindenáron, természetesen. Beleadnak apait, anyait máris, hogy el ne késsenek az eseményhez könnyen illeszthető gyűlölség szemérmetlen tálalásával. És mozgósítanak. Csakhogy aki a sportot annak képzeli valójában, ami, annak csalódnia muszáj. Mert pocskondiázásba kezdtek azok, akiknek mindig jólesik, és hasznukra válik, ha a tisztességes versenyszellemet az önző nacionalizmussal. Ki nem hagynák az alkalmat, akárhányszor elcsábulnak mások utalásában. Sok-sok türelem kellett hozzá, de végignéztem a tévében éjszakába nyúló estén, ahogyan az összesereglett nyáj rólunk magyarokról bégetett. Két jó barát és kilóra súlyos egyéniség, Adrián és Tudor, udvari költő hajdanán, és ábrándos követőik fejünkre szórták a gyalázatot. Dehát tőlük egyébre nemigen telik. Nem a labdarúgásról beszéltek nekiveselkedve, hanem arról, hogy a magyart miképp lehetne meggyalázni. Úgy kell fellépni ellene és annyit kell adni neki (gólt vagy bokán rúgást, ki tudja?), amennyit megérdemel. Pályán belül, pályán kívül. És soha jobbkor, mint most. A szitkok, a becsmérlő szavak nem hullottak a semmibe, a parttalan hisztériát nem azért engedték szabadon, hogy elmúljon nyomtalan. Ott helyben szentté avatták az obsitos futballistát, és ráolvasták: a nemzet tőle várja a nagy tettet, a megváltást, akassza le a szegről a cipőjét, és lépjen az élre, mert ővele gond nélkül megadhatjuk, kinek mi jár, a tartozást. Csak ő mentheti a helyzetet, csak vele lesz boldog az ország a mérkőzés után. Volt ízléstelenkedés, volt hangulatkeltés. Szokás szerint. Feldúlt idegállapotban a bálványt is megtalálták a fanatizáláshoz a csúnyának lefestett ellenfél megsemmisítésére. Mert az csak arra való. Az öregedő labdazsonglőrt letaglózta a könyörgés. Elhitte, hogy nélküle még mindig nem lehet, s hogyha nem vállalja, kárba megy a felkorbácsolt érzelem. Megadta magát a nemzet nevében szélhámoskodók érzelgős játékának. Fizettek is érte azonnal, persze nem azok, hanem mások, akiket a bejelentés annyira megindított, hogy lerohanták a tévé kapuját, és távozóban alig győzték csókolni kezét a futballkirálynak. Éjnek éjjelén így kezdődött a nagy hűhó. De nem semmiért. Vajon mit terem még az öntömjénezés? És hová fajul(hat) a nagy hergelődés? világszerte Az eredmény ismeretes, a magyar csapat elvesztette veretlenségét. És a hisztéria csak fokozódott. Erdély magyarlakta városaiban egész éjszaka ostromállapot-hangulat uralkodott. HÁT ENNYI A BOLDOGSÁG? Ha valaki elhinné, hogy cafatokban lógnak az idegeim, téved. Kedvem nincs rongyokban. Nekem az a kettő-null nem jelent sokat. Esetleg annyit, hogy a labdarúgás sem tisztán szerencse dolga; aki nagyokat tud rúgni a labdába s ügyesebb, az betalálhat a kapuba. Még a magyarokéba is. Nyilvánvalóan akkor is, ha ez mindmostanáig bizony nem sikerült. Mert a futball csak futball, játék és semmi más. De lehet vele az érzelmekre spekulálni és oda nem való ábrándokat kergetni. Hiszen a pálya körül rendre összegyűlnek a könnyen megszólítható lelki szegények. És odatolakodik a hétköznapi politika, amely soha nem akarja magát önmérsékletre inteni. Pláne ilyenkor. A népnek, aki frusztrált, s a hiányérzet gyógyítására alig-alig akad alkalma, megzavarhatják a fejét. Ha hazug az ideológia. Ha az olcsó hangulatkeltésen túl nemigen sikerül valami mást kitalálni. Magyarral azért futballozni, hogy kiverhessék a NATO-ból is , hiábavaló. Nem létező erejét fitogtatja, és eszi az irigység a reménytelenségben azt, ki erre gondol. Nem is nagyon tudja, mit beszél. Csak mondja, hátha akad, ki lehiszi. Hogyha rajta múlna, mi minden lehetne lehetséges. Nincs az a helyzet, nincs az a kapuba rúgott labda, amelyért az ellenfelet becsmérelni illene. Dehát van, akiknek szokása. Aki különben azt sem érti, hogy a románnak miért kell a magyar ellenében versenyre kelni, amikor ő a legszívesebben visszakergetne minket Ázsiába, mert neki csak annyi fért mostanáig a fejébe, hogy mi csak szerencsétlenséget hoztunk Európára. Persze, persze, politikusa válogatja, ki mivel nyáladzik. Amikor valaki saját érdekeihez igazítaná az igazságot, amikor valaki büntetlenül megteheti és uszíthat kedvére, akkor immár törődni sem érdemes a sok zagyvasággal. Itt ennyire telik. A tények erről szólnak, sajnos. A minősíthetetlen botránykeltésről. És a hülyeségnek van foganatja. Nem akkor, amikor minden magyart kikiabálnak szülőföldjéről. Mert egyáltalán nem biztos, hogy ekkora szívességre hajlandóságot mutatnánk. Annyit azért adunk magunkra. Úgyhogy bosszankodhatnak tovább. Aki ma a futballprérin szépen éldegél és nehéz pénzekért adhatja a román játékosokat, nem véletlenül mondta: győzni kell végre a magyarok ellen, hogy jobb legyen az országnak. Ennyi volt az öröm stratégiája. Csak ennyi. Elhitetni a naivval, hogy csak ezen múlik minden... A gólok megestek, annak ellenére, hogy a játék elég unalmas volt, de a tömegőrület erre nem sokat adott, megelégedett azzal, hogy minket jó hangosan kiutálhatott. És akkor mi van? Ettől ebben az országban még holnap sztrájkolni kell azért a szerencsétlen fizetésért, és soha nem fonják majd kolbászból a kerítést, s pénzét sem hozza a nyugati nyakra-főre, hogy legyen mit ellopni. Jönnek a pallérozatlan hétköznapok, hosszú tömött sorokban. Kapaszkodhatunk, kapkodhatjuk a semmit ezután is, dolgozhatunk (már akinek akad még munkája) drágábban, mint amennyit ér, amit csinálunk, és kunyerálhatunk alázatosan a kölcsönökért, hogy talpon maradhasson az ország. Lehet gólokat gyártani a futballpályán, s lehet emiatt hisztériás rohamot kapni, és ha végképp nincs jobb dolgunk, lehet rühellni a magyart s mindenkit, aki nem tetszik, pokollá lehet tenni mások életét. Farizeusoknak ideig-óráig jóleshet. Ha nekik ez sikerül. Ha csak ennyi a boldogság. 36 Kapu 99/09