Kapu, 2002. május (15. évfolyam, 5. szám)

Kedves Olvasó! nem rendezkedhetünk be, mert az itthon alacsony 220 Ft-os ár Romániában igen magas összeg. A szál­lítási költségről nem is beszélve... Filmjeinket is lát­ták (foghatók kábelen a magyar tévécsatornák), de kazettákat már tényleg nem tudtunk ajándékozni. Éjjel a bozontos erdőn keresztül visszaautóztunk Székelykeresztúrra, ahol a rokonomnál szálltunk meg. Ettünk brinzát, ordát, friss hagymát, s kóstol­tam jóízű, májnagyobbító pálinkát, amit aztán lefá­tyoloztam egy hamvas, üde csíki sörrel. Pihenni tér­tem, mert másnap kora reggel indulás Ploie§tibe. * * * Kapaszkodtunk, ereszkedtünk a Kárpátokban. Az út csak nem akart kifogyni alólunk. Több, mint négyszáz kilométer Ploie§ti. Brassóban balhézott az autónk, elszállt néhány alapvető szolgáltatása. Citro­enbe jó a Dacia felé! Ezt tessék megjegyezni! így szerencsésen továbbindultunk: Predeal, Sinaia, az­tán kitárulkozott a síkság harmincöt fokos meleggel és Ploiestibe, az olajvárosba értünk. A II. világhábo­rúban szétbombázott város szocialista hitű épületek­kel reinkarnálódott. Könnyen megtaláltuk a "Tom­a Caragiu" színházat, ahol este ősbemutató lesz. Sipos­­hegyi Péter főmunkatársunk színművét mutatta be a teátrum. Nem csak főmunkatársunk iránti tisztelet­ből tettem meg idáig az utat. A drámát Szabó K. Ist­ván székelyudvarhelyi, 25 éves fiatalember rendezte. A közös jövőnk jelképe lehet. Román nyelven, ro­mán közönségnek, egy magyar nemzetiségű rendező színre állította egy magyarországi szerző művét, ma­gyar nemzetiségű díszlettervezővel, román anya­nyelvű színészekkel, echte román közönségnek. Köztudott, hogy a román színjátszás világszínvonalú produktumokkal dicsekedhet... De ez több, mint jel­kép. Enyhén elvontnak tűnt a kitűnő darab. Druk­koltam, hogy az olajvárosi "vidéki" közönség érti-e? Megfogta őket. Nem zavarta a magyar alkotók jelen­léte. Felállva tapsoltak, vivátoztak, kicibálták a lakk­ szerzőt és a székelyudvarhelyi rendezőt a színpadra. Harsogott a taps. Én meg megnyugodva méláztam, haladunk Európa felé. Hülye közhely, amit leírtam, bár cizellálhattam volna, fogalmazhatnék fennköl­­tebben is, de a lényeg az, hogy megtörtént, és a mö­göttes szépséget minden magyarnak és románnak éreznie kell. Jó volt az esti folytatás is. Pezsgőzés, vacsorázás, sörözés, együtt a színészekkel. A színigazgató - le­írom a nevét és tessék megjegyezni - Lucian Saba­­dos. Biztosan csörgedezik benne magyar vér - de ro­mán. Kiválóan beszél franciául - mert román nyelvtu­dásom gyerekkorom óta elcsökönyösödött­­, és na­gyon jókat dumáltunk. Hajnal felé a direktor úr a­­ zongorához ült, és jó jazzt játszott a klasszikus idő­szakból. Énekeltünk, ritmusoztunk, és midőn vissza­sétáltam szállodai szobámba, még csak nem is dü­höngtem a vendéglátás lehetetlenségein. * * * Jó nagy távolságot tart össze Ploiesti és Budapest. Egyben nem mertük megtenni, így megszálltunk Dé­ván, és gondoltam, meglátogatom unokahúgomat, akiről semmit sem tudtunk az elmúlt két év alatt. Anyám hiába írta a leveleket, válasz nélkül maradtak. Vajdahunyadra mentünk. Emlékszem a gyáróriásra. Füst, zaj, korom, mocsok. Most se füst, se zaj. Elké­pesztő nyomor telepedett a munka nélkül maradt gyárvárosra. A velem egykorú unokahúgom megdöb­bent, mikor meglátott. Boldogan betessékelt. Ő fő­könyvelő volt, férje lakatos - több mint negyven éven át. Kettőjük nyugdíja havonta huszonhétezer forintot ér. Rezsire nem elég. A villanykörték kicsavarva. A gázt napi harminc percig használják. - Tudod, hogy gyűlöltem Ceaușescut és a kommu­nizmust. De akkor két autónk volt, és jobban volt en­nivalónk. Nem gondoltam, hogy öregségemre ilyen nyomort élek meg. A férjem egy éve nem ivott sört. Csak a kert ad enni nekünk. Tyúkot és disznót tartok itt, a városban. Megtudtam, hogy miért nem írt. Nem csak azért, mert drága a bélyeg. Nem kapja meg a leveleket. Né­ha a külföldről érkezett postába, a levélírók becsúsz­tattak egy-egy tíz euróst vagy dollárt. A postások kifi­gyelték, azóta minden külföldről érkező levelet fel­bontanak és eldobnak. Ezért nem kapták meg anyám értesítéseit sem. Senki nem kap már levelet Vajda­­hunyadon. Csak a hivatalosat. Unokatestvérem nem tudott a státustörvényről és a kedvezményekről. A ro­mán rádió nem mondta, tévéjük nincs, mert elrom­lott. Magyar újság nincs, de nem is volna rá pénz. El­mondtam neki a státustörvény adta lehetőségeket, és mondtam, jöjjön át hosszabb időre anyámhoz, és se­gíthet neki. Megnéztük a szomszéd házat, ahol szü­lettem. Most egy román család él benne. - Milyen emberek? - kérdeztem. - Rendes munkás emberek. Csak meghülyítette őket is a nyomor. Azt kiabálta rám a múltkor a férfi, hogy mit kerestek itt ti, magyarok, miért eszitek elő­lünk el a kenyeret, miért nem mentek vissza Magyar­­országra? Azt kiabáltam vissza neki, hogy nekem van hova mennem, de maga hová megy!? Erre elhallga­tott, sírni kezdett, és magára csapta a kaput. Azóta sem láttam.

Next