Kapu, 2002. május (15. évfolyam, 5. szám)
Kedves Olvasó! nem rendezkedhetünk be, mert az itthon alacsony 220 Ft-os ár Romániában igen magas összeg. A szállítási költségről nem is beszélve... Filmjeinket is látták (foghatók kábelen a magyar tévécsatornák), de kazettákat már tényleg nem tudtunk ajándékozni. Éjjel a bozontos erdőn keresztül visszaautóztunk Székelykeresztúrra, ahol a rokonomnál szálltunk meg. Ettünk brinzát, ordát, friss hagymát, s kóstoltam jóízű, májnagyobbító pálinkát, amit aztán lefátyoloztam egy hamvas, üde csíki sörrel. Pihenni tértem, mert másnap kora reggel indulás Ploie§tibe. * * * Kapaszkodtunk, ereszkedtünk a Kárpátokban. Az út csak nem akart kifogyni alólunk. Több, mint négyszáz kilométer Ploie§ti. Brassóban balhézott az autónk, elszállt néhány alapvető szolgáltatása. Citroenbe jó a Dacia felé! Ezt tessék megjegyezni! így szerencsésen továbbindultunk: Predeal, Sinaia, aztán kitárulkozott a síkság harmincöt fokos meleggel és Ploiestibe, az olajvárosba értünk. A II. világháborúban szétbombázott város szocialista hitű épületekkel reinkarnálódott. Könnyen megtaláltuk a "Toma Caragiu" színházat, ahol este ősbemutató lesz. Siposhegyi Péter főmunkatársunk színművét mutatta be a teátrum. Nem csak főmunkatársunk iránti tiszteletből tettem meg idáig az utat. A drámát Szabó K. István székelyudvarhelyi, 25 éves fiatalember rendezte. A közös jövőnk jelképe lehet. Román nyelven, román közönségnek, egy magyar nemzetiségű rendező színre állította egy magyarországi szerző művét, magyar nemzetiségű díszlettervezővel, román anyanyelvű színészekkel, echte román közönségnek. Köztudott, hogy a román színjátszás világszínvonalú produktumokkal dicsekedhet... De ez több, mint jelkép. Enyhén elvontnak tűnt a kitűnő darab. Drukkoltam, hogy az olajvárosi "vidéki" közönség érti-e? Megfogta őket. Nem zavarta a magyar alkotók jelenléte. Felállva tapsoltak, vivátoztak, kicibálták a lakk szerzőt és a székelyudvarhelyi rendezőt a színpadra. Harsogott a taps. Én meg megnyugodva méláztam, haladunk Európa felé. Hülye közhely, amit leírtam, bár cizellálhattam volna, fogalmazhatnék fennköltebben is, de a lényeg az, hogy megtörtént, és a mögöttes szépséget minden magyarnak és románnak éreznie kell. Jó volt az esti folytatás is. Pezsgőzés, vacsorázás, sörözés, együtt a színészekkel. A színigazgató - leírom a nevét és tessék megjegyezni - Lucian Sabados. Biztosan csörgedezik benne magyar vér - de román. Kiválóan beszél franciául - mert román nyelvtudásom gyerekkorom óta elcsökönyösödött, és nagyon jókat dumáltunk. Hajnal felé a direktor úr a zongorához ült, és jó jazzt játszott a klasszikus időszakból. Énekeltünk, ritmusoztunk, és midőn visszasétáltam szállodai szobámba, még csak nem is dühöngtem a vendéglátás lehetetlenségein. * * * Jó nagy távolságot tart össze Ploiesti és Budapest. Egyben nem mertük megtenni, így megszálltunk Déván, és gondoltam, meglátogatom unokahúgomat, akiről semmit sem tudtunk az elmúlt két év alatt. Anyám hiába írta a leveleket, válasz nélkül maradtak. Vajdahunyadra mentünk. Emlékszem a gyáróriásra. Füst, zaj, korom, mocsok. Most se füst, se zaj. Elképesztő nyomor telepedett a munka nélkül maradt gyárvárosra. A velem egykorú unokahúgom megdöbbent, mikor meglátott. Boldogan betessékelt. Ő főkönyvelő volt, férje lakatos - több mint negyven éven át. Kettőjük nyugdíja havonta huszonhétezer forintot ér. Rezsire nem elég. A villanykörték kicsavarva. A gázt napi harminc percig használják. - Tudod, hogy gyűlöltem Ceaușescut és a kommunizmust. De akkor két autónk volt, és jobban volt ennivalónk. Nem gondoltam, hogy öregségemre ilyen nyomort élek meg. A férjem egy éve nem ivott sört. Csak a kert ad enni nekünk. Tyúkot és disznót tartok itt, a városban. Megtudtam, hogy miért nem írt. Nem csak azért, mert drága a bélyeg. Nem kapja meg a leveleket. Néha a külföldről érkezett postába, a levélírók becsúsztattak egy-egy tíz euróst vagy dollárt. A postások kifigyelték, azóta minden külföldről érkező levelet felbontanak és eldobnak. Ezért nem kapták meg anyám értesítéseit sem. Senki nem kap már levelet Vajdahunyadon. Csak a hivatalosat. Unokatestvérem nem tudott a státustörvényről és a kedvezményekről. A román rádió nem mondta, tévéjük nincs, mert elromlott. Magyar újság nincs, de nem is volna rá pénz. Elmondtam neki a státustörvény adta lehetőségeket, és mondtam, jöjjön át hosszabb időre anyámhoz, és segíthet neki. Megnéztük a szomszéd házat, ahol születtem. Most egy román család él benne. - Milyen emberek? - kérdeztem. - Rendes munkás emberek. Csak meghülyítette őket is a nyomor. Azt kiabálta rám a múltkor a férfi, hogy mit kerestek itt ti, magyarok, miért eszitek előlünk el a kenyeret, miért nem mentek vissza Magyarországra? Azt kiabáltam vissza neki, hogy nekem van hova mennem, de maga hová megy!? Erre elhallgatott, sírni kezdett, és magára csapta a kaput. Azóta sem láttam.