Kapu, 2007. augusztus (20. évfolyam, 8. szám)
GONDOLKODÓ - Siposhegyi Péter: Szebb jövőt!
2007. 08. 1 ■ SIPOSHEGYI PÉTER Szebb jövőt! A főtáma elé A Sziget nulladik napján - vélem - sokan énekelték az LGT-vel, hogy szól a rádió. Nincs LGT koncert Szól a rádió nélkül, az pedig hosszú és tartalmas LGT-koncert volt, tehát bizonyára nem tévedek, ha azt képzelem, a zenészek adták, az ifjak velük énekelték. Aki mostanában olvas újságot, az abból biztosan tudja, hogy mindenféle mérkőzések vannak a Rádióban. Mert A Rádió az a Magyar Rádió, legyen ámbár bármily sikeres is Bocsi és a pol beatból kommersz sztárrá öregedett KISZ-Boros Lajos, aki akkor annak, most ennek tehetségtelen (a többi adótól most elnézést kérek, sztárjaik felsorolásának e különben terjedelmes írás csekély tér.) A Magyar Rádióban átalakítás van. Nem szokásuk. Annak idején, Gorbacsov fénykorában az Úrnak ezerkilencszáznyolcvanhetedik esztendejében a Rádióban nősültem. Úgy is mondhatnám, hogy onnan, de inkább oda, hiszen feleségemnek rengeteg műsora volt, így ha látni akartam, inkább bementem én is a Rádióba, mintsem hogy arra várjak, hazaérjen (szent, boldog, visszasírt idők, ti is emlékké nemesedtek). E gyakori jelenlétnek megfelelően megismerkedtem egy csomó emberrel, meg arcról felismertem szinte mindenkit. Legfőképpen az ebédlőben, ahová rendre ugyanabban a pillanatban ugyanahhoz az asztalhoz érkeztek ugyanazok az emberek. Azóta húsz év telt el. Kicsit elhíztak, akik elhíztak, megkopaszodtak, akik megkopaszodtak, az egykori riporterkislányokból középkorú asszonyok lettek, egy valami azonban nem változott. Az ülésrend. Most ennek vége. Mondhatni úgy is, egy félreértésnek vége. A félreértés úgy hangzik, ha egyszer valakit felvett állományába a patinás intézmény, ebből az állományból csak a saját halott feliratú státus mentheti ki. Akadtak derék emberek, akik közel magáncentenáriumukhoz jártak be nyugdíj mellett „dolgozni”, mely munka mibenlétéről illetlenség volt megkérdezni őket. Akadtak műsorok, melyeket az Antall-kormány idején kezdtek el, de akadt a múlt rendszerből is maradvány. Akik benne voltak, azoknak persze jó volt így, kevés gondolkodással, rutinból, szolid egzisztencia egy rangos munkahelyen, nem hangzik rosszul. Most ennek van vége. Az eddig vegyes halmazállapotú Petőfi Rádióban zene szól, melyhez nem kell állomány, csak néhány ember, a többinek pedig szépen megköszönték a közösen töltött boldog éveket. Illetve itt a gond, nem sikerült szépen megköszönni. A búcsúztatásnak akadnak civilizált és kevésbé kulturált formái, nálunk általában ez utóbbi dívik, így nem csoda, ha ezúttal is csak ez a fajta durvábbik sikerült. Elismétlem, mélyen egyetértek azzal, hogy egy állás nem hitbizomány, aki képtelen, mert nem is akar megújulni, az menjen oda, ahová mehet. A gárda minőségét mutatja, hogy ki mehet, mert ebben a kicsi szakmában ha tud valaki valamit, akkor arra azért szükség van valahol. Ha valaki évtizedes praxissal sehol nem kell, az fogja be a szájacskáját, mert ezek szerint túl sokáig volt nyitva tartva. A világ nevű hatalmas és tágas munkahelyen azt mondják, öt-hét év, amennyit egy embernek egy helyen jó eltöltenie, mert utána már csak a rutin van, meg a megszokás, az egyforma napok és az egyforma gondolatok. Ha ezt összevetjük alkalmi étkezőtársaim intézményben töltött idejével, joggal állapíthatom meg, az öt-hét év többszörösen eltelt. Most persze akadnak tiltakozók. Jegyzék is van. E jegyzéket olyan, egyébként köztiszteletben álló előadó is aláírta, aki rendszeresen vett fel pénzt Rádióban végzett munkájáért. Felejtjük az alapvető illemszabályokat. Alapszabály, hogy tiltakozó jegyzéket olyan írjon alá, akinek nincs érdekeltsége a dolgokban. Kívülálló. Kívülálló, de mert egyetért valamivel, nevét, ezáltal közéleti tekintélyét adja valamihez. Mindegy, ezek a régi jó szabályok már elenyésztek. Vagy negyedszázada megfeddték Görgeyt, mert eljátszotta darabját azzal a színházzal, ahol dramaturg volt. Akkor mindenki a feddéssel értett egyet. Most fel sem tűnik, ha valaki vezetőként önmagának ad megbízást. Enyhült a világ, mindent lehet, amíg valakinek útja nem leszel, utána viszont semmit sem lehet, s épp azért rúgnak GOMMOLKÜUQ ki, amiért oly lelkesen süvegeltek azelőtt. Nem írtam alá rádiós jegyzéket és nincsenek könnyeim számukra. A kiszolgált légiónak kívánok boldog nyugdíjas éveket, a még aktív részlegnek sikeres elhelyezkedést. Családi érintettségem sem változtat ezen a tényen, mindig a jövőnek szurkoltam, akkor is, ha engem selejtez le következőnek. Azonban van néhány apró problémám. Először is az, ha Szepesi György beszélni akar az elnökkel, akkor ezt hadd tegye meg. Vannak ugyanis egyenlők és vannak egyenlőbbek a magyar rádiózásban, továbbá van Szepesi György. Ahogy valahol titulálták a világban, MR. MIKROFON. Ő nem egy bácsi a sok közül, hanem a magyar rádiózás történetének legnagyobb alakja. Vele nem szóba állni körülbelül annyi, mintha a Nemzeti Színházban valaki nem állt volna szóba Sinkovits Imrével, vagy annak idején a Zeneakadémia folyosóján nem köszön vissza Kodály Zoltánnak. A vezetői kinevezéssel nem kell széfbe tenni a jómodort, az vezetői kötelezvény, hiszen a szemben ülő minimum ember, de még az is lehet, hogy minden idők legnagyobb hatású magyar médiaszemélyisége. Generációk nőttek fel ezen az akkor még fiatal úron, amíg él, tiszteljük, utána meg nevezzünk el utcát róla, mert nem volt akárki. Azt sem egészen értem, miért kell kereskedelmi kritériumokat szabni a megcélzott korosztály tekintetében. Egy kereskedelmi média azt csinál, amit akar, mondhatja azt is, hogy a hattól tizenkét éveseknek készít műsort, mert nyalókát akar eladni, de a közszolgálatnak van egy tulajdonsága, a köz a mindenki együtt. Az állami rádiót tisztes apanázzsal látja el az Országgyűlés, futja belőle lére és hűtőre, nem egészen értem a nagy kereskedelmi igyekezetét, hogy ugyanannak az egy korosztálynak készítsen műsort, mint az összes többi. A praktikumát sem értem. Vásárlóerő? A fiam épp belefér a megcélzott korosztályba. Én magam bőven kívül vagyok rajta, betöltöttem az ötvenet, úgy tekintenek rám, mint aki csak a szemfedőkereskedelem számára alany és megrendelő, amit akkor is kikérek magamnak, ha kétségkívül nem járok messze attól az utolsó pillanattól. Fiam, mint vásárlóképes erő, akkor vásárolhat, ha kap pénzt tőlem. Esetleg az anyjától, aki néha még nagyvonalúbb vele, de szintén túl van minden kereskedelem számára vonzó