Kapu, 2007. augusztus (20. évfolyam, 8. szám)

GONDOLKODÓ - Siposhegyi Péter: Szebb jövőt!

2007. 08. 1 ■ SIPOSHEGYI PÉTER Szebb jövőt! A főtáma elé A Sziget nulladik napján - vélem - sokan énekelték az LGT-vel, hogy szól a rádió. Nincs LGT koncert Szól a rá­dió nélkül, az pedig hosszú és tartal­mas LGT-koncert volt, tehát bizonyára nem tévedek, ha azt képzelem, a ze­nészek adták, az ifjak velük énekelték. Aki mostanában olvas újságot, az abból biztosan tudja, hogy mindenfé­le mérkőzések vannak a Rádióban. Mert A Rádió az a Magyar Rádió, le­gyen ámbár bármily sikeres is Bocsi és a pol beatból kommersz sztárrá örege­dett KISZ-Boros Lajos, aki akkor an­nak, most ennek tehetségtelen (a töb­bi adótól most elnézést kérek, sztárja­ik felsorolásának e különben terjedel­mes írás csekély tér.) A Magyar Rádióban átalakítás van. Nem szokásuk. Annak idején, Gorba­csov fénykorában az Úrnak ezerki­­lencszáznyolcvanhetedik esztendejé­ben a Rádióban nősültem. Úgy is mondhatnám, hogy onnan, de inkább oda, hiszen feleségemnek rengeteg műsora volt, így ha látni akartam, in­kább bementem én is a Rádióba, mintsem hogy arra várjak, hazaérjen (szent, boldog, visszasírt idők, ti is emlékké nemesedtek). E gyakori je­lenlétnek megfelelően megismerked­tem egy csomó emberrel, meg arcról felismertem szinte mindenkit. Legfő­képpen az ebédlőben, ahová rendre ugyanabban a pillanatban ugyanah­hoz az asztalhoz érkeztek ugyanazok az emberek. Azóta húsz év telt el. Ki­csit elhíztak, akik elhíztak, megkopa­szodtak, akik megkopaszodtak, az egykori riporterkislányokból közép­korú asszonyok lettek, egy valami azonban nem változott. Az ülésrend. Most ennek vége. Mondhatni úgy is, egy félreértésnek vége. A félreértés úgy hangzik, ha egyszer valakit felvett állományába a patinás intézmény, eb­ből az állományból csak a saját halott feliratú státus mentheti ki. Akadtak derék emberek, akik közel magáncen­tenáriumukhoz jártak be nyugdíj mel­lett „dolgozni”, mely munka mibenlé­téről illetlenség volt megkérdezni őket. Akadtak műsorok, melyeket az Antall-kormány idején kezdtek el, de akadt a múlt rendszerből is marad­vány. Akik benne voltak, azoknak per­sze jó volt így, kevés gondolkodással, rutinból, szolid egzisztencia egy ran­gos munkahelyen, nem hangzik rosszul. Most ennek van vége. Az eddig ve­gyes halmazállapotú Petőfi Rádióban zene szól, melyhez nem kell állo­mány, csak néhány ember, a többinek pedig szépen megköszönték a közö­sen töltött boldog éveket. Illetve itt a gond, nem sikerült szépen megkö­szönni. A búcsúztatásnak akadnak ci­vilizált és kevésbé kulturált formái, nálunk általában ez utóbbi dívik, így nem csoda, ha ezúttal is csak ez a faj­ta durvábbik sikerült. Elismétlem, mélyen egyetértek az­zal, hogy egy állás nem hitbizomány, aki képtelen, mert nem is akar meg­újulni, az menjen oda, ahová mehet. A gárda minőségét mutatja, hogy ki mehet, mert ebben a kicsi szakmában ha tud valaki valamit, akkor arra azért szükség van valahol. Ha valaki évtize­des praxissal sehol nem kell, az fogja be a szájacskáját, mert ezek szerint túl sokáig volt nyitva tartva. A világ nevű hatalmas és tágas munkahelyen azt mondják, öt-hét év, amennyit egy em­bernek egy helyen jó eltöltenie, mert utána már csak a rutin van, meg a megszokás, az egyforma napok és az egyforma gondolatok. Ha ezt össze­vetjük alkalmi étkezőtársaim intéz­ményben töltött idejével, joggal álla­píthatom meg, az öt-hét év többszörö­sen eltelt. Most persze akadnak tilta­kozók. Jegyzék is van. E jegyzéket olyan, egyébként köztiszteletben álló előadó is aláírta, aki rendszeresen vett fel pénzt Rádióban végzett munkájá­ért. Felejtjük az alapvető illemszabá­lyokat. Alapszabály, hogy tiltakozó jegyzéket olyan írjon alá, akinek nincs érdekeltsége a dolgokban. Kívülálló. Kívülálló, de mert egyetért valamivel, nevét, ezáltal közéleti tekintélyét adja valamihez. Mindegy, ezek a régi jó szabályok már elenyésztek. Vagy ne­gyedszázada megfeddték Görgeyt, mert eljátszotta darabját azzal a szín­házzal, ahol dramaturg volt. Akkor mindenki a feddéssel értett egyet. Most fel sem tűnik, ha valaki vezető­ként önmagának ad megbízást. Eny­hült a világ, mindent lehet, amíg vala­kinek útja nem leszel, utána viszont semmit sem lehet, s épp azért rúgnak GOMM­OLKÜUQ ki, amiért oly lelkesen süvegeltek az­előtt. Nem írtam alá rádiós jegyzéket és nincsenek könnyeim számukra. A ki­szolgált légiónak kívánok boldog nyugdíjas éveket, a még aktív részleg­nek sikeres elhelyezkedést. Családi érintettségem sem változtat ezen a té­nyen, mindig a jövőnek szurkoltam, akkor is, ha engem selejtez le követ­kezőnek. Azonban van néhány apró problé­mám. Először is az, ha Szepesi György beszélni akar az elnökkel, akkor ezt hadd tegye meg. Vannak ugyanis egyenlők és vannak egyenlőbbek a magyar rádiózásban, továbbá van Sze­pesi György. Ahogy valahol titulálták a világban, MR. MIKROFON. Ő nem egy bácsi a sok közül, hanem a magyar rá­diózás történetének legnagyobb alak­ja. Vele nem szóba állni körülbelül annyi, mintha a Nemzeti Színházban valaki nem állt volna szóba Sinkovits Imrével, vagy annak idején a Zeneaka­démia folyosóján nem köszön vissza Kodály Zoltánnak. A vezetői kineve­zéssel nem kell széfbe tenni a jómodort, az vezetői kötelezvény, hi­szen a szemben ülő minimum ember, de még az is lehet, hogy minden idők legnagyobb hatású magyar médiasze­mélyisége. Generációk nőttek fel ezen az akkor még fiatal úron, amíg él, tisz­teljük, utána meg nevezzünk el utcát róla, mert nem volt akárki. Azt sem egészen értem, miért kell kereskedelmi kritériumokat szabni a megcélzott korosztály tekintetében. Egy kereskedelmi média azt csinál, amit akar, mondhatja azt is, hogy a hattól tizenkét éveseknek készít mű­sort, mert nyalókát akar eladni, de a közszolgálatnak van egy tulajdonsá­ga, a köz a mindenki együtt. Az állami rádiót tisztes apanázzsal látja el az Or­szággyűlés, futja belőle lére és hűtő­re, nem egészen értem a nagy keres­kedelmi igyekezetét, hogy ugyanan­nak az egy korosztálynak készítsen műsort, mint az összes többi. A prak­tikumát sem értem. Vásárlóerő? A fi­am épp belefér a megcélzott korosz­tályba. Én magam bőven kívül vagyok rajta, betöltöttem az ötvenet, úgy te­kintenek rám, mint aki csak a szemfedőkereskedelem számára alany és megrendelő, amit akkor is ki­kérek magamnak, ha kétségkívül nem járok messze attól az utolsó pillanat­tól. Fiam, mint vásárlóképes erő, ak­kor vásárolhat, ha kap pénzt tőlem. Esetleg az anyjától, aki néha még nagyvonalúbb vele, de szintén túl van minden kereskedelem számára vonzó

Next