Kapu, 2013. március (25. évfolyam, 3. szám)
GONDOLKODÓ - Sütő Gábor: A magyar Magyarországért harcolt
a semmire sem jó követ-kavicsot, a falon suhanó árnyékká nemesülő napszítta függöny fényét, s mögötte a felsejlő melengető gondolatot: talán egyszer majd elindulunk... .. .Hol jártál, báránykám? Zöld erdőben, asszonykám. Gyermekágyam rácsán kikandikálva, anyám énekén andalodva meglátom választott csillagom, kiszemelem mint gyors gepárd a gazellát és eltervezem, nem engedem semmi áron - az az enyém. Aztán mindig közbejön valami. De később bármiféle motorral, rollerrel, gyalogosan avagy autóval, ha áthaladok ifjúkorom egy metszéspontján, ahol a tervek és álmok születtek, a csakrapont érzi és tárolja a hátrahagyott energiát, s akkor feltöltekezem. Átsuhanok az Andrássy út - Nagymező utca keresztútján, a Divatcsarnok kirakatában integet a motorizált Mikulás, hull a hó és akkor is eljön majd Karácsony ha fene fenét eszik, még Rákosi elvtárs sem tudta eltörölni az Estét, s másnap apám kihúz a szánkón valahová ahonnan még akár a holnapi nap is látszik. S lássatok csudát, fiatal rokonom - maradjunk ennyiben - kölcsönkért, hogy kölcsönt adhasson, hogy közel semmit sem kóstáló Világbank lementette bankszámlája up-to-date egyenlegét kontírozván mégiscsak be tudja fizetni további rokonainak (rokonomnak) az egyhetes olcsó kuponos pihenőutat karácsonyi ajándékul, mert ki vannak és le vannak és nyomorognak, (majd összeadja a család), s én íme pocsékra búcsúztam el lélekben fától, erdőtől mert GONDOLKODÓ nehéz már a kirándulás hóban szélben, ugyanis látom lakásuk előterében újságpapír fekszik a földön, rajta falevelek, kövek, botok, tehát komoly vagyontárgyak sorakoznak száradásra készen, megmaradni, remélni, emlékezni mindarra amik még lehetnek, amik még lehetünk újra egyszer. Újra egyszer. Ezért hát mégis csak elteszek lekvárt, uborkát, gondolatot, eltört lámpát, kissé hibás rádiót, CD-lejátszót, görbe szeget s porló-nyomorodó gyermekünk-voltbabáját. Hogy legyen honnan, legyen miből - s legyen miért. Hogy rokonom arcáról ne tűnjön el a vonás. Hogy a bégetést meghaladó vadonatúj hang üthesse fel fejét a Naprendszerben. Boldog időket mindenkinek! •Sütő Gábor A magyar Magyarországért harcolt A CSURKA-EMLÉKKÖNYV KAPCSÁN elmúlt egy éve, hogy Csurka István kezéből kiesett a toll. A saját lapján és néhány harcostársán kívül más talán nem is emlékezett rá az évfordulón. Ők is csendben tették. A magyar nemzet elfelejtette volna Csurka Istvánt? Értem, hogy azok, akik kis- és nagy tételekben árulják e hazát, no meg a vevőik, hallgattak. Bár a magyar magyarokat nagyon is számon tartják, és rasszizmust, „listázást” kiabálnak világgá, ha ilyesmi a mi fejünkben is megfordul. Nem értem viszont, hogy mi magyarok miért hallgattunk. Olyan hazánkfiáról van szó, akinek történelmi tettei voltak, és történelmi mulasztásai. S ha a jövőnket magyarnak akarjuk tudni, egyiket sem feledhetjük. Ezért szólalok meg. Személyesen kissé megkésve ismerkedtünk össze, de Csurka István műveit ismertem, s ahogy később tőle magától megtudtam, ő is észre észrevette írásaimat. Nyilván ez magyarázza, hogy a legelső személyes találkozásunkon, a nevemet meghallva, üdvözlést és minden formaságot mellőzve, rám ripakodott: „írjál, írjál, írjál! Neked írnod kell!” A későbbiek során soha nem dicsérte, vagy bírálta az írásaimat (Még a „Dr. Utólag visszaemlékezése” c. könyvéről írott, az ő személyes drámájával foglalkozó szókimondó recenziómra sem reagált), de az ilyesféle bátorítást nem mulasztotta el. Kinek ne esett volna ez jól? Ösztönzését gondolatvilágunk, céljaink közeliségének, azonosságának elismeréseként fogtam fel, jól tudva, hogy az ő nagy ívű írásáradata mellett az én írásaim a szerénynél is szerényebbek. Ez azonban engem nem zavart, most sem zavar. Azt is láttam, ő egyedül is képes megvívni csatáit, szellemileg senkivel szemben nem marad alul, nekem szövetségesek kellettek. Amikor pedig a sűrűsödő találkozásaink során az is kiderült, hogy mindössze egyetlen nap korkülönbség van közöttünk, jót derültünk rajta és közelebb kerültünk egymáshoz. Így jutottunk el odáig, hogy a 2009- es Európai Parlamenti választásokra a MIÉP, anélkül, hogy tagja lettem volna, tekintettel diplomata múltamra - ám úgy is mondhatnám, hogy annak ellenére - felkért listavezetőjének, amit megtiszteltetésnek tartottam, és az alábbiak ellenére változatlanul annak tartok ma is. Csurka István, mint általában sok minden mást, hallgatag elégedettséggel fogadta az igenemet. A kérdéshez kapcsolódó egyetlen megbeszélésünkön - hivatásának magaslatára emelkedve - nem a MIÉP, hanem Magyarország, népünk, nemzetünk érdekeinek képviseletét kérte tőlem, amit önmaga is tett. A jelöléssel egyetértő közös barátaink közül, mindkettőnk iránti őszinte jóakarattal, többen intettek, hogy „Pista” rossz társalgó, leginkább csak hallgat, nehéz lesz vele a beszélgetés, az egyeztetés, az együttműködés. Volt ebben igazság, ám közöttünk ebből nem keletkeztek gondok. El tudtunk beszélgetni, de jól tudtunk hallgatni is együtt, amikor úgy éreztük, hogy hallgatni kell, mert a gondolataink csendes rendezése, érlelése most fontosabb, mint a hangos eszmecsere. Mi több, számomra élményszámba ment, hogy a választási kampányunk során soha, egyetlen szóval sem egyeztettünk, mégis szinte mindig teljes összhangban beszéltünk Kalocsától Sajószentpéterig, Szentestől Sopronig. Soha a legkisebb kísérletet nem tette rá, hogy befolyásolja a mondanivalómat. Még olyan kulcsfontosságú rendezvényen sem, mint a Hősök nyugalmazott nagykövet, közíró