Kapu, 2015. január (27. évfolyam, 1. szám)

OLVASÓ A KAPUBAN - Tyivanyenko, Alekszej: Feszültségek Petőfi körül

munkahelyére és kérte, hogy diplomá­­ciai postán küldje el Magyarországra, a Magyar Tudományos Akadémiának a Petőfi Sándor kényszermunkára való elhurcolását igazoló szibériai dokumen­tumokat. Fuksz Sándornak küldött leve­lében Antónia megnevezi Petőfi fiát, Alekszandr Alekszandrovics Petrovicsot (vagy anyai nevén Kuznyecov) és emlí­ti az általa látott születési anyakönyv másolatát. Kéri Edit véleménye szerint Matolcsi János egyszerűen kisajátította az anyagokat, amelyet Lőrincz László etnográfus gyűjtött össze, amikor 1970- ben ellátogatott Barguzinba. Ilyen nevű kutató tényleg járt nálunk Burjátországban, és még beszélgetést is folytatott L. E. Eliaszovval Petőfi Sándorral, aki - az én feltételezésem szerint - átadta neki saját mappáját az összegyűjtött anyagokkal. Hogy miért nem vitte el azokat Budapestre, nem tudjuk. De 1989 szeptemberében Lőrincz bevallotta az Esti Hírlapnak, hogy a tudományos útról visszatérve mindent elmondott a barguzini leletek­ről Ortutay Gyula kultúrminiszternek, de az csak legyintett egyet - mondván, mindez csak legenda. 4. A továbbiakban nem értem Kéri Edit verzióját, miszerint Fuksz arra kért volna engem, hogy 2014 nyarán utazzam Barguzinba és próbáljak meg ott tovább archívumi anyagokat találni Petőfi fiá­nak születéséről és az ő leszármazottai­­ról. Ha őket korábban megtalálta Matolcsi (Lőrincz), akkor ott kell lenni­ük a mai napig. De Fuksztól semmilyen kérés nem hangzott el, mivel én mond­tam neki, hogy ilyen feljegyzések tény­leg léteznek a barguzini Spaso­­vi Preobrazhenskij templom anyakönyvei­­Dijjil­ben, ahogyan Anna Ivanovna Kuznyecova szüleiről is, úgy róla magá­ról is. Nyáron jártam Barguzinban, de teljesen más ügyben: hirtelen kiderült, hogy a Kardos Lajos által a Burját Kultúrminisztérium címére küldött kül­deményt, a magyar Petőfi és a barguzini Petrovics személyi azonosításának anya­gait rejtélyes módon a hatóságok Petőfi Sándor — jelenleg üres - sírjába temet­ték. (!?) Ezt a küldeményt tényleg meg­találtuk, és a tartalmukban egyedülálló, két év alatt a földben elnyirkosodott papírokat sikerült restaurálni és elolvas­ni. Eközben a helyi etnográfusoktól nem kevésbé megdöbbentő hírt kaptunk: Petőfi Sándor Annuska Kuznyecovától született leszármazottai nem mindany­­nyian költöztek el Szentpétervárra. Néhány unoka helyben maradt, Ulánben, Ulan-Udében és Kurumkánban éltek. Mindannyiuknak van családfája, amelyik egy, a XIX. szá­zad közepén élő, a magyar Sándor nevet viselő­­barguzini nyelvjárással — Zándor) közös őssel kezdődik. Az egyi­kük, Evreinova családnevet viselő öreg­asszony, a barguzini völgy északi részé­nek távoli szélén él és csodálatos verse­ket ír, mintha a híres ősétől, Petőfi Sándortól kapott genetikai ajándék lenne. De a velük való találkozás a közeljövő feladata. 5. Kéri Edit magazin-publikációjának más „pontatlanságait” és helytelen kije­lentéseit most mellőzve, azon állítása mellett nem tudok szó nélkül elmenni, hogy Fuksz Sándor megpróbált volna rábeszélni arra, hogy Kéri Editet, Varga Bélát, Zahemszki Lászlót és Kiszely István özvegyét győzzem meg, hogy vegyenek részt a tervezett a Magyar Tudományos Akadémiával közösen tar­tandó tudományos konferencián a Petőfi-kérdésről, abból a célból, hogy közös álláspontra jussunk a földi marad­ványok hazai temetési procedúrájának elkezdéséről. Sajnálatos, hogy Kéri Edit ennyire félreértette hozzá írt levelemet, melyben arra kértem, hogy Petőfi Sándor fényes emlékéért vessen véget személyes viszályának. Tényleg beszél­tünk hasonló kérdésről Fuksz Sándorral és Patrubánny Miklóssal egy konferen­cia összehívásának kapcsán, és ezt han­goztattuk is sajtókonferenciákon, a rádióban és televízióban, folyóiratok­ban. De a gondolat, hogy a szimpózium­ra összehívjuk az összes kutató munka­társat a hazatérés után merült fel ben­nem. Részletekre kiterjedő levelet írtam Kéri Editnek, azzal a céllal, hogy taná­csot kérjek, mint kollégámtól. Azt írtam, hogy összegyűlve, nyugodtan megvitathatnánk az összes felmerülő problémát és nézeteltérést, megoszthat­nánk egymással az új leleteinket, meg­hallgathatnánk az MTA érvekkel alátá­masztott meglátásait, ha egyáltalán Fekete Sándor és Kiss József halála után maradtak még ott ellenfeleink. És egyál­talán nem az a cél, hogy „összetörjük” a Megamorv Petőfi Bizottság szétszóró­dott tagjait a Magyarok Világszövetségének diktatúrája alatt. Sajnálatos, hogy az erők egyesítésére fel­szólító személyes barátságos felhíváso­mat a tisztelt kutatótársam negatívan fogadta, aki kicsinyes, senkinek sem használó sértésekig süllyedt. Petőfi Sándor az egész magyar népé. Költészetét az egész világon szeretik. Erkölcstelen, hogy bárki a kutatók vagy politikusok közül elbitorolja nevét azzal a céllal, hogy saját nevének jelentőségét növelje, mert az ilyen nagy megtisztelte­tést ki kell érdemelni. Mindannyian tel­jesen érdemesek leszünk rá, ha együtt folytatjuk az elődeink által 165 évvel ezelőtt megkezdett nemzeti mozgalmat, hogy Magyarország nagy fiának hamvait Szibériából hazahozzuk, és ünnepélyesen eltemessük maradványait a Hősök terén, Budapesten. Nekem nagy nehézségeket okozott, hogy megállítsam az elkezdett procedúrát, melynek során a Baj­kálon túliak kérelmezték a magyar hatóságok­tól Petőfi barguzini hamvainak visszaízo­­zatalát, mivel az általunk feltárt igazság egyelőre nem talál támogatókra Magyarország hivatalos köreiben. De sokáig így nem folytatódhat: ha Magyarországnak nem kell nagy fia, a világszinten kiváló költő, az 1848-as for­radalom eszmei vezetője, akkor a távoli Bajkálon túli lakosok kitüntetéssel temetik el a letagadott hamvakat előző helyükre, ahol Petőfi végső nyugalomra talált ragyogó, de elviselhetetlenül nehéz élete után, melyet a ma tőle „elfordult” Szülőhazája javára áldozott. Hát ezt tanácsolnám tisztelt Kéri Editnek minden alkalommal, mikor leül megírni következő kritizáló cikkét a Magyarok Világszövetsége és vezetői ellen, akik magukra vállalták a nehéz terheket, hogy a mi 25 éve nem realizá­lódó nemes szándékunkat - miszerint Petőfi maradványait visszajuttatják nép­üknek - valóra váltsák. Nem engedhet­jük, hogy valóra váljon egyik költemé­nyének keserű jóslata: Hogyha én majd meghalok Nem leszen kő síromon; Egy kis fejfa lesz a jel, Ahová teszik porom. De ha megkövül a kín, Mely most elhat lelkemig: Alacsony sírom fölött Piramid emelkedik. Alekszej Tyivanyenko, a történelemtudományok doktora, pro­fesszor, a Petőfi Sándor Kutatási Program tudo­mányos vezetője Oroszországban .Az írást Izsovky Zita fordította

Next