Kapu, 2016. február (28. évfolyam, 2. szám)
GONDOLKODÓ - Gábris Imre: Kossuth emlékezete
OGábris Imre Kossuth emlékezete A Kossuth-mauzóleum, amely Magyarország legnagyobb sírépítménye, a Fiumei úti temetőben található. Bejáratát hatalmas kőleopárd védi, csúcsán a szabadság géniuszának allegóriája, oroszlánon lovagló hérosz őrzi Kossuth Lajos örök álmát; egyik kezében fáklyát emel a magasba, a másikban a zsarnokság szétszaggatott láncait tartja. A belső teret mozaikok díszítik, angyalok tartanak koszorút a szarkofág fölé. A rendszerváltozás óta most újították fel másodszor a mauzóleumot. A kilencvenes években történt első restauráció olyan rosszul sikerült, hogy két éve újra be kellett zárni az emlékhelyet balesetveszélyessége miatt. Most, úgy látszik, méltó módon sikerült helyreállítani a szabadságharc szellemi vezetőjének sokáig elhanyagolt sírépítményét. Kíváncsi vagyok, megtiszteli-e jelenlétével a mauzóleumot valamelyik neves politikusunk az idei március 15- én? Mond-e beszédet ott valaki? Megkoszorúzzák-e legalább a sírt? Azért kérdem ezt, mert - bár harmadik évtizede követem nyomon a belpolitika eseményeit - eddig nem találkoztam ilyesmivel. Tudomásom szerint egyetlen vezető magyar politikus sem emlékezett meg az 1848-49-es szabadságharc emlékünnepén Kossuth Lajosról, annak sírjánál a rendszerváltozás óta (valószínűleg azelőtt sem, de az más kérdés). Nem lett zarándokhely a mauzóleum, holott alkalmas lenne rá, impozáns méretei miatt is. Úgy tűnik, politikusaink nem tudnak mit kezdeni Kossuth emlékével. Pedig abban a csodálatos esztendőben, amelyet a rendszerváltozás időszakának nevezünk, s amely megalapozta a harmadik magyar köztársaságot (személyes számításom szerint 1988. június 16-án kezdődött és 1989. október 23-án fejeződött be a történelmi év), nem volt olyan tüntetés, amelyen ne énekeltük volna el többször is, sokszor - nagyon sokszor - a Kossuth-nótát. Azóta megtudtam, hogy 1956. októberében is a Kossuth-nótát énekelték a felkelők. Ez lett a magyar szabadságharcok dallama. Fájdalmas, édes-bús mollban szól, mint a Rákóczi-nóta, és összeszorítja az ember gyomrát. Szívünk, lelkünk lázadozik a dallamba szőtt lemondás ellen, és mégis, pontosan tudjuk, hogy éppen ezért maradt fönn e dal. Azért, mert soha nem csalta meg a magyarokat. Nem csupán győzelmeinkre kísért el, de velünk maradt a vereségben, a halálban is. Azok, akik ezzel a dallal indultak harcba, el voltak készülve mindenre. „Akik lemondtak mindenről, azokat nem rettenti semmi”, súgja fülünkbe a másfél százados dallam. Egyre kevesebben értjük szavát. Krúdy Gyula korai regényének, A podolini kísértetnek várúrhőse, bizonyos Kavaczky, folyton a Rákóczinótát fújatja házi zenészével, egy vak trombitással. Péter bátyó is csupán ezt az egy dallamot ismeri, de nincs is szükség másra. Jól egymáshoz illenek gazdájával. „Hej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi.. hallgatja tehát Kavaczky gróf éjjel és nappal, és közben iszik, és emlékezik. A sírva vígadó, sosem felejtő magyarokat jelenítette meg általa Krúdy maradandóan. De vajon ki ismeri fel ma a Rákóczi-nóta dallamát? Hiszen a Kossuth-nótára is alig emlékszünk már. A Kádár-korszak funkcionáriusai valami rejtélyes okból lehetővé tették, hogy a Kossuth-nóta legyen a szignálja a leghallgatottabb rádióadónak. Az ’56-os felkelésben játszott „lázító szerepe” ellenére óránként többször is felhangzott a rádióban a magyar szabadságharcok dallama. Tudva vagy tudatlanul, de minden magyar lelkébe beleivódott e melódia, amely aztán - amikor kellett, amikor szükség volt rá, a rendszerváltozás idején - elő is hívódott. Mindez azonban a múlté. A Kossuth-adónak azóta megváltozott a szignálja. Levették műsorról a szabadságharcos dallamot. A Kossuth-nótát már csak az iskolákban tanítják, a Rákóczi-nótát meg talán már ott sem. Hasonló dolog történt a két nagy szabadságharcos szobrával is. Eltűnt az Országház elől a Rákóczi- és a Kossuth-szobor, ahogy kihunyt az ’56-os forradalom lángja is. S jött helyettük a Tiszaemlékmű. Nem hinném, hogy jó csere volt. Politikusaink nem tudnak mit kezdeni szabadságharcos múltunkkal. Alapvető eleme pedig ez a magyar önazonosság-tudatnak. A ’48-as honvédek halálukig őrizték a Kossuth-bankókat, a szabadságharc egyetlen rájuk maradt, tárgyiasult emlékét (sokan közülük sírjukba is magukkal vitték ezt az ereklyét — a hozzátartozók a halott ruhájának zsebébe vagy imádságos könyvébe rejtették velük temették el azt). A Kossuthbankó volt az első, valóban magyar bankjegy. Majd’ nyolcvan évet kellett várni a következőre. 1920-ban — ha megcsonkítva, szétszabdalva is - független lett Magyarország. Az addig használt, „felülbélyegzett” osztrák koronát 1926-ban váltotta fel a pengő, amely az újabb világégésig értékálló maradt. Egy pénzérme vagy egy bankjegy nem csupán fizetőeszköz, „marketing” értéke is van, hiszen kézről-kézre jár. A pénzt mindenki látja, a rajta lévő kép észrevétlenül ivódik az emberek tudatába. Fontos tehát, kiknek képmásai szerepelnek a bankókon. Négy évszázados alávetettség után szimbolikus jelentősége volt ennek! Az 5 pengős bankóra Széchenyi István arcképét nyomtatták, a 10 pengősről Deák Ferenc, a 20 pengősről Kossuth Lajos nézett a magyarokra. Az 50 pengősön 1934-ig II■ Rákóczi Ferenc, 1935-től Petőfi Sándor arcképe volt látható. A 100 pengőst Hunyadi Mátyás portréja, az KAPU XXVIII. évfolyam * 2016.2.