Kárpáti Igaz Szó, 1994. január-március (75. évfolyam, 1-23. szám)
1994-02-03 / 5. szám
1994. FEBRUÁR 3., CSÜTÖRTÖK kikpati _ IGAZ SZÓ A MUNKÁCSY-ÉVFORDULÓ ELE -----------------KINCSÜNK: A »FARIZEUS-FEJ« A világszerte ismert magyar festőművész szűkebb pártriájában, Kárpátalján a mesternek mindössze egyetlen eredeti alkotását tartják számon. Ez pedig a »Farizeus-fej«, melyet a Boksay József Szépművészeti Múzeumban őriznek. Most, Munkácsy születésének közelgő 150. évfordulója küszöbén, talán érdemes kissé elidőznünk e remekműnél. Annál is inkább, mert »felfedezésének« elég érdekes története van. A képet ugyanis még 1947-ben kapta ajándékba a múzeum a megyei tanácstól, mint ismeretlen festő »Keleti férfi feje« c. vásznát. Hogy valójában ki is volt az alkotója, ezt már a múzeum munkatársai, mindenekelőtt Sztaskó Gyula grafikusművész, a nyugat-európai részleg akkori vezetője derítette fel. A meglehetősen szerény méretű, 45x39 cm-es kis tanulmányfej remek festőisége, artisztikuma, sajátos ecsetkezelése és egységes tónushatása nyomban magára vonta a figyelmemet — emlékezik vissza Sztaskó Gyula. — Szinte nyomban Munkácsyra gondoltam. El kell mondanom, hogy a negyvenes évek elején a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jog- és államtudományi karának hallgatójaként szabadidőmben gyakran kerestem fel a különféle múzeumokat, közöttük a Szépművészeti Múzeumot, a Nemzeti Galériát, ahol módom volt megismerkedni Munkácsy műveivel. Nos, hosszabb kutató- és összehasonlító munka után sikerült megállapítanom, hogy az ajándékba kapott kép a mester eredeti alkotása, egyike a művész első vázlatainak, amit Munkácsy a »Krisztus Pilátus előtt« c. nagyméretű kompozíciójának (1881) egyik alakjához, az ülő farizeushoz készített. A vázlat és az utóbb említett művön látható farizeus figurája közötti hasonlóság szembetűnő mind a fejtartás, mind a típusábrázolás, ss mind a lélekjellemzés tekintetében. A különbség csupán annyi, hogy a kész képen az arc, a turbán és a ruházat befejezettebb és részletezőbb előadásmódban tárul elénk. Ezenkívül a vázlaton nincs ott az ing fehér foltja, melyet a művész később, nyilván az arc kiemelésére alkalmazott. A továbbiakban még Sztaskó úr elmondta: mindez igen nagy valószínűséggel arra utalt, hogy eredeti Munkácsymáról van szó. Az »ismeretlen festő« személye tisztázódott. Kutatásaink eredményéről cikket írt az Iszkussztvo (Művészet) C. folyóirat 1957. évi 4. számában, mely élénk visszhangra talált a művészettörténészek körében. Ez érthető, hiszen a volt Szovjetunióban addig csupán Moszkvában, Odesszában és az egyik baltikumi köztársaságban tartottak számon egy-egy Munkácsy-képet. És jelenleg vajon mi a sorsa a remekműnek? — Múzeumunk legféltettebb kincsei között őrizzük a »Farizeus-fejet« — mondja Ljudmila Bikszej, a múzeum tudományos főmunkatársa. — Természetesen ott van az állandó kiállításunkon, bár jelen pillanatban ez a részleg éppen tatarozás alatt áll. Egyébként azóta itt járt a Magyar Nemzeti Galéria szakembereinek egy csoportja is, akik úgyszintén igazolták, hogy eredeti Munkácsy-mű van a birtokunkban. * * * Közeleg február 20-a, Munkácsy Mihály születésének 150. évfordulója. Lapunk is méltó módon szeretne megemlékezni a nagy magyar festőről. Szívesen közölnénk olyan cikkeket, melyek valamilyen kapcsolatban állnak vele: itt töltött gyermekkori éveivel, munkásságával, műveivel. Lehet, hogy olvasóink is hozzásegíthetik a művészettörténetet új tények, adatok feltárásához. Várjuk írásaikat! (barát) A FA LELKE Szobrászata hiteles, mert önmagából merít, szinte kizárólag. Ez az önmagát meghatározni igyekvés és keresés a valódi érték, hiszen igen kevés művész választja a nehezebben járható utat, a stílusok, mesterek, irányzatok támasztékait fel nem használva. Vaszil Szidak őstehetségként indult — már tíz-tizenkét éves korában pompás pásztorbotokat, szép hangú furulyákat faragott —, de később szakvégzettséget is szerzett az ungvári »iparművészetiben«. Azóta is hű maradt a fához, a fában rejlő titkokat vallat fakeresi kitartó szorgalommal. Legkedveltebb anyaga a juhar, a topolya, az égerfa. Tehetségéről, felkészültségéről mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy a Szinda-tanítványok közül egyedül ő vállalkozik a technikailag is igényes körplasztikák készítésére. A Megyei Néprajzi Múzeumban megrendezett személyi tárlatán is több ilyen munkáját tekinthetjük meg — közöttük »A vadász«, »A műteremben«, a »Juhászok vetélkedése« c. szobrokat. A szerednyei szobrász témái igen gyakran a falusi élet mindennapjaihoz kötődnek: kaszásokat, szénahordókat, gyümölcsszedő embereket örökít meg, de fába faragta a vásárok mozgalmas jeleneteit, a vidám népi muzsikusokat, a szerelmespárokat is. Alakjait sok szeretettel és ihletetten mintázza meg. Igen kifejezőek a vallási témakörű szobrai is: »Az utolsó vacsora«, »Krisztus összerogy a kereszt súlya alatt«, Húsvét és más alkotásai. — radvánci — OLVASÓLÁMPA A TETTENÉRHETŐ TÖRTÉNELEM Az Intermix Könyvkiadó gondozásában újabb Kárpátaljáról szóló könyv látott napvilágot. Szerzője S. Benedek András. A tájegység műemlékeit, turisztikai látványosságait, irodalmát, étkezési kultúráját, politikatörténetét bemutató kötetek után ez a kis könyv lényegében »honismereti vezérfonal szeretne lenni, egy hagyományaira ébredező közösség kalauza« — olvashatjuk a bevezetőben. Az általános természetföldrajzi bevezető és a mai társadalompolitikai körkép záró fejezete között két, egymással szorosan összefüggő részt ajánl a szerző az olvasók figyelmébe: a tárgyi és a szellemi örökség felmutatható értékeinek vázlatos bemutatását. Mint említettem, sok benne a Kárpátaljára vonatkozó eddig kevésbé ismert adat. Kevesen tudják például, hogy a vidékünkön átvonuló Kárpátok hegyvonulatait általában a Vereckei-hágóig Keleti-Beszkideknek, a Vereckei-hágótól a román határig Máramarosi-havasoknak nevezik. Már a köztudatból is kikopott a Szatmár-Beregi-síkság elnevezés, holott az az alföldi csík, amelyiken a magyarság számottevő része él, korábban így neveztetett. Egy hangulatos leírás alapján megtudhatjuk, hogyan nézett ki a múlt század elején vidékünk. »Az alföldi rész úthálózata viszonylag sűrű, de a falvakat összekötő mellékutak csak a jó száz évvel ezelőtt kezdődött vízrendezést követően ágaztak le az évezredes kereskedelmi főútvonalakról, addig leginkább csónakon, jobb esetben sárszánon közlekedtek a löszháton szerteterülő vizek mocsaras világában.« Ugyancsak elgondolkodtató a következő gondolat is: »Kárpátalja első vasútvonala Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyét kapcsolta be a történelmi Magyarország vérkeringésébe. Ennek a vasútvonalnak »köszönheti« kisebbségi sorsát a tiszaháti magyarság. Csehszlovákia csak így tudott kapcsolatot tartani ajándékba kapott tartományával, Ruszinszkóval és a kisantant Romániával. Érdekes fejtegetést olvashatunk a ruszinság elterjedésével kapcsolatban. »A ruszin etnikum térhódítása azonban annak ellenére, hogy folyamatos volt és állandó utánpótlással rendelkezett, csak lassú és fokozatos lehetett. Ennek az egyik oka a hegyvidéken is termelhető mezőgazdasági növények hiánya. (A kukorica viszonylag hamar, a burgonya azonban csak a XVIII. század második felében terjedt el; a korabeli leírások ezt tartják a hírhedt »máramarosi éhség« — II. József kora — legfőbb okának.)«. Számos új ténnyel ismerkedhet meg a kötet olvasója a Kulturális hagyományok Trianon előtt c. fejezetben. Ugyancsak gazdag és átfogó az irodalmi, képzőművészeti, a közművelődési törekvéseket bemutató fejezet. Bőséges, s a megszokottnál hosszabb irodalomjegyzék egészíti ki a kötetet, ezért ajánlhatja bátran a szerző könyvét a felnőtt olvasók mellett Kárpátalja felnövekvő nemzedékének, a gimnazistáknak és az egyetemistáknak. Kovács Elemér EMLÉKEZÉS KUTLÁN ISTVÁNRA Nehéz volna eldönteni, hogy vajon festőművészként, vagy pedagógusként volt-e előbbrevaló. Valahol az az igazság, hogy személyével kapcsolatosan ezek a fogalmak elválaszthatatlanul összefüggnek, s mindkét területén gyümölcsöző tevékenységet folytatott. A fancsikai Kutlán István rajztehetsége már gyermekkorában megnyilvánult. Első festményét kilencévesen készítette el horgászó társairól. Igen fiatalon került ki ecsetje alól a Vízimalom c. vászna is, mely ma a Tretyakov Képtár tulajdona. Röviddel az első világháborút követően a tehetséges ifjú Párizsba került, ahol több mint egy éven át gyarapította tudását a híres Julien Akadémián. Megfordult a neves mesterek műtermeiben, sorra látogatta a világhírű múzeumokat, galériákat. A harmincas években Kutlánék háza Fancsikán igazi művészeti központ lett, ahol olyan kiváló festők fordultak meg, mint Iványi Grünwald Béla, Rudnay Gyula, Thorma János és mások. Ő maga azonban legnagyobb mesterének Hollósy Simont, a nagybányai festőiskola szervezőjét és vezetőjét tartotta, akihez szoros szálak fűzték, különösen Hollósy Técsőn való letelepedését követően. Sokszor kereste fel Kudán a Fenyvesvölgy közelében létrehozott művésztelepet is, melyet a kárpátaljai művészek csak »kis Barbizonként« emlegettek. Bár sokfelé megfordult és sok kiváló mestertől tanult, végső soron sajátos úton járt az alkotásban, mindig kerülte az utánérzéseket. Műveinek zömét hangulatos tájképek, valamint a paraszti életet ábrázoló vásznak teszik ki. Különösen kedvelt témája volt a vízpartokat övező lombos fák, bokrok megörökítése. De akadnak képei között remek csendéletek, portrék is. Képeit múzeumok őrzik. Említést kell tennünk könyvillusztrátori munkájáról is: hosszú évtizedeken át készített kifejező, a gyermekek szívéhez közel álló illusztrációkat a különféle tankönyvekhez. Pedagógusként nagy tekintély, szeretet és tisztelet övezte őt. A fancsikaiak ma is meleg szavakkal emlékeznek vissza a nagy tudású, serény és segítőkész tanító úrra. Ám szűkebb pátriáján túl is köztiszteletben álló ember volt. Száz évvel ezelőtt született. (béem) ÉLETET AZ ÉVEKNEK A ZÁHONYBAN A napokban ünnepelte 16. születésnapját a záhonyi »Életet az éveknek« Nyugdíjas Klub Egyesület. Az évforduló méltatását összekötötték a szokásos év végi beszámolóval. Meghívták a rendezvényre a Csapi Nyugdíjas Klub néhány tagját is. A csapiakat munkatársunk is elkísérte. Most a záhonyi klub vezetőjével, Végh Lászlóval készített beszélgetést ajánljuk olvasóink figyelmébe. — Hallhatnánk valamit a klub történetéről? — Mint azt Kárpátalján is jól tudják, Záhony egy nagy vasúti csomópont. A vasút ezreknek ad immár hosszú évtizedek óta munkát, megélhetést. Öszszetartó, családias viszonyt kedvelő emberek a vasutasok. Azt is mondhatnám, hogy egy nagy család ez a kollektíva. Ám amikor eljön a nyugdíjba vonulás szomorú napja, a kapcsolatok megszakadnak. A nyugdíjas többé nem aktív »családtag«. Nos, hogy ez a törés ne következzen be, illetve a lehető legkisebb megrázkódtatás érje a nyugalomba vonuló vasutasokat, azért jött létre annak idején ez a klub. Lehetőséget biztosítani a volt kollégáknak, hogy továbbra is találkozzanak, összejárjanak — ez volt a fő cél. Volt egy másik oka is a megalakulásnak. Az ötvenes években megalakult a turista klub, melynek alapítója a néhai Mátrai János volt. Az ő emléke előtt is tisztelegni akartunk a nyugdíjasok klubjának létrehozásával. — Hány nyugdíjas korú ember él jelenleg Záhonyban, s közölük hányan élnek a klub nyújtotta lehetőségekkel? — Városunkban közel nyolcszáz a nyugdíjasok száma. A klubnak azonban ennél jóval kisebb a létszáma. Ennek elsősorban az az oka, hogy nálunk is megindult egy sajnálatos folyamat. Az emberek egyre inkább elszigetelődnek egymástól, elzárkóznak a közösségtől. Egyébként a klubnak bárki tagja lehet. A tagság némi elkötelezettséggel is jár. Pontosabban szólva: senki nem maradhat tétlen. Van irodalmi körünk, énekkarunk, túrasport és kirándulás szakosztályunk is. És valamennyiben aktív munka folyik. Az irodalmi kör egyik tagja, Ajtai Imréné mesemondó például egy országos vetélkedőnek lett a győztese. De sikeres évet tudhatnak maguk mögött énekeseink is. A túrázók és kirándulók is több érdekes rendezvényt szerveztek a tagok számára. — Mindez nagyon sok pénzbe kerülhet. Elárulná, ha nem titok, hogy kik támogatják a nyugdíjasok klubját? — A mi klubunk pénzt nem termel, csak fogyaszt. Sajnos, korábbi támogatóink is komoly gondokkal küszködnek. A MÁV már egyáltalán nem tud anyagi támogatást nyújtani. Az önkormányzat pénztárcája is vékonyabb lett. Ezért rá vagyunk kényszerülve az alapítványok pénzére. A legtöbbet a Lakitelek Alapítvány segített. A tagság egyébként nem kap anyagi támogatást. A pénzt kizárólag a rendezvények lebonyolítására fordítjuk. A múlt nyáron például lehetőség nyílt rá, hogy egy 25 fős csoport jelen lehetett a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Segítség továbbá az is, hogy a vasút tulajdonában lévő szálláshelyeken kedvezményes áron nyernek elhelyezést a klubtagok. Tudomásom szerint volt egy nagyobb lélegzetű tervük is, melynek kárpátaljai vonatkozása is van. Hallhatnánk erről bővebben? — Ez egy közös terv volt, melynek kivitelezését a csapi testvérklubbal közösen képzeltük el. Az lett volna a célunk, hogy Técsőtől elindulva a Tisza két oldalán összegyűjtöttük volna a népi hagyományokat. Eddig még meg nem jelent, fel nem dolgozott táj jellegű, népművészeti alkotásokat. Hangszalagra és videóra is felvettük volna az anyagokat. A munkához komoly szaktekintélyeket is szándékoztunk bevonni. A nagy feladatra szükséges 160 ezer forintot azonban egyelőre nem sikerült megszerezni. A tervről továbbra sem teszünk le. Ha meglesz a pénz, belekezdünk. — A csapi nyugdíjasokkal már második éve ápolnak egyre barátibb kapcsolatokat... — Igen. Mi már évekkel korábban kerestük az együttműködést a Tisza túlpartján élő idős emberekkel. Az egykori MHSZ segédletével fel is vettük a kapcsolatot a Csapi Háborús Veteránok Klubjával. Hogy ez milyen kapcsolat volt, hadd ne részletezzem. Mondjuk, hogy nyelvi nehézségek miatt szüntettük meg. 1992-ben hírét vettük, hogy megalakult a kizárólag magyar anyanyelvű idős embereket tömörítő Csapi Nyugdíjasok Klubja. Felvettük velük a kapcsolatot, s nagyon hamar kiderült, hogy bennük igaz barátokra leltünk. Eddigi közös ténykedésünket számos színvonalas rendezvény fémjelzi. Az egyikmásik megérdemli, hogy megemlítsem. Ott lehettünk például a tiszaújlaki turullmadaras emlékoszlop avatásánál. Elvihettük a kegyelet virágait a több falunkbeli hamvait is takaró szolyvai tömegsírhoz, a csapiakat pedig vendégül láthattuk egy autóbusz-kiránduláson a Zempléni hegyekben. Az idei évben is több közös programot tervezünk. Ha az anyagiak engedik, talán ellátogathatunk a Tisza forrásvidékére, az ott élő magyarokhoz. Szeretnénk meghívni csapi barátainkat egy budapesti kirándulásra, melynek fénypontja a parlament meglátogatása lenne. — Min áll vagy bukik egy-egy közös rendezvény, program sikere? — Jól ismerjük a határ túloldalán élő nyugdíjasok súlyos megélhetési gondjait. Lehetőségeinkhez mérten mi is próbálunk segíteni. Tavaly például könyveket ajándékoztunk csapi barátainknak. A kapcsolatokban azonban döntő mértékben nem a pénzé a főszerep. A legnagyobb akadályt a földrajzi közelség ellenére is a határátkelés gyakran megalázó tortúrája jelenti. — Milyen esztendő elé néznek a záhonyi nyugdíjasok? — Az életszínvonal nálunk is észrevehetően romlik. A legérzékenyebben a nyugdíjasokat érinti a hanyatlás, így az elmúlt Karácsony is némileg szerényebb volt a korábbiaknál. Szeretném remélni, hogy az idei év pozitív irányú fordulatot hoz minden téren. Annak már most is örülhetünk, hogy amikor szóba került egy nyugdíjas napközi létrehozása, ahol ingyenes étkezéshez is juthatnak a rászoruló idős emberek, csalódnunk kellett. Hála Istennek, Záhonyban nincsenek ilyen rászorulók. Balogh Csaba 111.