Kárpáti Igaz Szó, 1994. október-december (75. évfolyam, 97-133. szám)
1994-10-04 / 97. szám
1994. OKTÓBER 4., KEDD Gyors számvetés VALAHOL UTAT VESZTETTÜNK... Az év vége még messze van, így a leltárkészítés ideje sem jött el. (Félő, igazi leltárt ilyen infláció és ennyire mesterségesen alakított árak mellett majd januárban—februárban sem lehet készíteni.) Ám az uralkodó tendenciákra már most felfigyelhetünk, esetleg rámutathatunk olyan negatív beidegződésekre, melyek sikerként könyvelik el a kudarcot is... — Nem túl erős így ez a megfogalmazás? — kérdezem Csernáti Dórát, a zápszonyi gazdaság főagronómusát. — Hitem szerint nem — hangzik a válasz. — Most oda vagyunk azért, hogy a nagyüzemek terven felül a kenyérgabona tonnáinak tucatjait adták el. Hogy lám, milyen jól dolgoztunk, s hogy most van egy kevéske pénzünk! Nem az erőfeszítéseinket akarom lebecsülni, csak azt szeretném, ha szembesülnénk a valósággal, az pedig igencsak elszomorító. Mert valljuk be: a pótlólagos terményeladásra azért kerülhetett sor, mert a gazdaságok a felére, a harmadára csökkentették a korábbi jószágállományt. Ennek pedig nem lehet egyértelműen örülni. Nálunk ugyanis a legegyszerűbb felszámolni valamit, lebontani az istállókat, elkótyavetyélni az anyagot. Félő, aztán már soha nem tudjuk újra indítani, amit egyszer leépítettünk. Mi, bár ráfizetéses a jószágtartás, legalább a szintentartást megpróbáljuk, hogy ha egyszer javulnának a körülmények, akkor ne a nulláról induljunk el. — Lesz itt változás? — Kell hogy legyen. Nincs olyan gazdag ország, amelyik megengedheti magának azt a luxust, hogy fejletlenül hagyja mezőgazdaságát. Egy szegény országnak, mint a miénk — lám ez is csak az utóbbi időben derült ki — még inkább arra kell törekednie, hogy korszerű mezőgazdasági termelést folytasson. Ilyen egyszerű a képlet. Ezt politikusainknak könnyű belátni. Félő, ebben a nehéz helyzetben ők sem tehetnek sokat, de nem is nagyon tesznek... — Ezt innen lentről pontosan meg lehet ítélni? — Csakis innét lehet. Nézze, három éve folyamatosan injekciózni kell a nagyüzemeket, hogy csődbe ne jussanak. Csak az a baj, hogy a mentőövet mindig akkor dobják be, amikor túljutottunk a 24. órán, így aztán fokról fokra leépülünk. Az imént már említettük az ősziek példáját, térjünk vissza ehhez. Tavasszal — mindig ez a legszegényebb időszak — akkor kaptunk egy kevéske műtrágyát, amikor azt késő volt kiszűrni. A növényvédő szerek is csak akkor érkeztek meg, amikor már nem tudtunk rámenni a földekre. Mostanában különböző számítások készülnek, azt bizonyítandó, hogy az állam jól megfizeti a gabonát. Én nem vagyok ilyen optimista. Nemrég rendeltünk meg egy tétel műtrágyát, mire egy hónap leforgása alatt a szállítmány megérkezett, a 3 milliós ár majd egyharmaddal 4,4 millióra növekedett. Ha a tél folyamán ugrik egy nagyot az üzemanyag ára, akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad. — Tehát nem a gabonatermesztést kell favorizálni? — Dehogynem, azt is kell, ám nézetem szerint az ágazatot hosszú távon a vetőmagtermesztés mentheti meg. (A lucerna és egyéb füvek, valamint a hibridkukorica szaporítóanyaga.) Ezek stratégiai növények, értük takarmányt, üzemanyagot — kedvező cserearányban — mindig lehet kapni. Csakhogy egyre kevesebben akarnak ezzel a komoly szaktudást, odafigyelést és fegyelmet igénylő ágazattal foglalkozni. Pedig így talán kicsit többet tudnánk fizetni éhbéren tartott dolgozóinknak. S ne feledjük el azt sem, ahol vetőmagtermesztéssel foglalkoznak, ott még többé-kevésbé szervezett munka folyik. Ma már tudjuk, bűn lenne szétverni a mezőgazdasági vállalatokat, de az is nyilvánvaló, hogy nem egy lezüllesztett, fegyelmet nem tartó, morálisan tönkretett kollektívára van itt szükség. Holott néha az az érzésem, hogy állami szinten erre megy ki a játék. — Megindokolná? — Minden esetben ez történik, amikor valakik nem a saját elvégzett munkájukkal arányban jutnak jövedelemhez. Amikor például a gazdaságból beszállított tejet (1500 kupont fizettek érte) a vajgyárban kannákba töltik és átviszik a szomszédos mintaboltba és ott már 3500 kuponért adják el. Persze azt sem tartom normális dolognak, ami most itt Zápszonyban történik: a drága tehéntej egy része a kiépítetlen felvásárlóhálózat miatt bizony a malacok vályújába kerül. A szélesre nyitott agrárollóról már eddig is sokat beszéltünk, ám még a mezőgazdasági termékek között is gyakori az aránytévesztés. Nemrég körülbelül egy ára volt az uborkának és a dohánynak. Kérdem én: reális-e egy kilogramm száraz dohánylevél önköltségét egy szintre hozni egy kilogramm uborkáéval? No de ez megszokott dolog, mármint, hogy a konjunkturális tényezők is a zavarkeltés irányába hatnak. — Túlélési stratégiáik... — Nem mi találtuk ki, de attól még beválhat a következő elgondolás: az amúgy szegényesre sikeredett zöldségtermésünket teljes egészében a konzervgyárban dolgozzuk fel. Mert nincs értelme a paradicsomot, a paprikát elkótyavetyélni bagóért. Akkor, amikor amúgy is van egy kis pénzünk. Majd tavasszal dobjuk piacra, amikor a fizetési keretet is úgy kell összekaparni... — Ezen a vonalon hol kellene elkezdeni a rendteremtést? — A mezőgazdaság és az élelmiszeripar tekintetében a felvásárlásnál, a feldolgozó ipar támogatásával. Mielőbb komoly árrendezést kell végrehajtani. Mit gondol, azok a tehenek, amelyek három évvel ezelőtt 4 ezer liter tejet adtak, most miért álltak le kétezernél? Pontosan az abrak miatt, amit az állattenyésztő sajnál odatenni a jászolba, mert tudja, hogy ezzel is a ráfizetést növeli. — Farmerkérdés... — A farmerekkel kapcsolatban sok elhamarkodott döntés született. Ma már nyilvánvaló, hogy a farmer is csak akkor boldogul, ha az állam ma szerződik bizonyos termékek előállítására. S az állam megelőlegezi a költségek egy részét. Különben nem életképes a dolog. Láttam az idén olyan 15—20 hektáros farmerek által bérelt parcellát, amelyiknek a fele sem volt megművelve. Jóformán még kaszálónak sem használták ezt a részt, mivel azt legalább műtrágyázni kellene. Ami ugye mostanság drága dolog. Szóval elmondhatjuk, hogy valahol (itt is) utat vesztettünk... Kovács Elemér Egy hét a mezőgazdasági nagyüzemekben EZER JAVÍTÁSRA VÁRÓ TEHERAUTÓ Némi késéssel ugyan, de a statisztikai hivatal is reagált az ősz beköszöntőre. Igaz, hogy a helyzetet a mi számunkra a Kárpátokon túli (keleti) megyék éghajlati körülményeinek megfelelően — hol korábban, hol meg későbben — vizsgálja, a folyamatot azonban több-kevesebb hűséggel tükrözi. Mit látunk hát a legutóbbi jelentésekből? Nézzük meg először a gépek készenlétéről szóló adatokat. Mindenekelőtt a betakarítás menetét, az értékesítést leginkább befolyásoló szállítóeszközök, a tehergépkocsik állapotát. Összdarabszámuk 4289-re nőtt, de anélkül, hogy minőségük javult volna. Ugyanis nem újakkal, hanem a hadseregből kiöregedett, generálozott gépekkel gyarapodott az autópark. Ezek közül ezer darab még mindig javításra szorul. Ezek ugyan jelentős vonóerő gyarapodást jelentenek, anélkül azonban, hogy a minőségi javulást segítenék elő. Működtetésük a mai helyzetben gazdaságtalan. Annál is inkább, mert a szeptemberi adatok szerint a nagyüzemek raktáraiban már csak 690 tonna benzin van, ami a felét is alig teszi ki a tavalyi, ugyancsak hiányos, időarányos tartaléknak. A mai fogyasztásból kiindulva pedig csak mindössze néhány napra elegendő. Szeptemberig a nagyüzemek 18,2 ezer tonna gázolajat vásároltak. Ebből azonban mindössze 4,3 ezer tonnányi volt az a mennyiség, amit a leszerződött és az állam által lekötött termény ellenértékeként megkaptak. A távlati kilátások sem reménykeltőek. Ez különösen az őszi időben fontos szempont, amikor rengeteg a szállítani való a mezőgazdaságban. Még ki kell szállítani az egész burgonyatermést, minden kukoricát, silót, gyümölcsöt és szőlőt a kertekből. A szállítás útjának megrövidítése érdekében fel kellene használni a vidéken meglévő készletezési helyeket, hűtőházakat, bőrgyárakat, aszalóüzemeket, konzervgyárakat stb. Tekintettel azonban arra, hogy eddig a szállítási költségeket a készletező vállalat teljes egészében megtérítette, a termelőüzemek nem készültek fel. Nem is szívesen teszik ezt, mert a szállításért azonnal kell fizetni, míg a leadott termékért járó pénzre hónapokig kell várni. Az aszályos nyár miatt gyenge lesz a termés — jelentette be Ivan Maszlakevics, a szőlő- és gyümölcstermesztő és feldolgozó üzemek vezérigazgatója. Az utóbbi napokban hullott csapadék sem segített a helyzeten, hiszen a nedvesség hatására a bogyókba került víz csak hígította a cukortartalmat, az aszalódon szemek héja kicsattant, fellépett a zöldrothadás. Tovább romlottak a terméskilátások. Ez ellen védekezve, a déli lejtőkön megkezdték a csemegeszőlő szüretelését. A nagyobb szőlőtermelő üzemekben arra gondolnak, hogy a napokban hozzálátnak a borszőlő szüreteléséhez, noha még a minimális cukortartalom sincs meg a bogyókban. Régebben ez nem okozott gondot, hiszen a bőrgyárak anynyi cukrot kevertek a musthoz, amennyit szükségesnek találtak. Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Nehezebben beszerezhető a cukor és ráfizetésessé teszi a bort is... A megnövekedett termelési és szállítási költségek miatt lefékeződött az alma- és szilvakészletezés is. A meglévő hűtő- és aszalókapacitás továbbra is kihasználatlanul áll. A megnövekedett áron a kereskedelem nem hajlandó átvenni a gyümölcstermést és a termelők sem vághatnak bele a bizonytalanba! Nem is beszélve arról, hogy most további kiadások várnak a földművesekre. Szükségük van jelentős pénztartalékokra. Hiszen a már értékesített termékeikért sem kapták meg a pénzüket. S még be kell takarítaniuk a kukoricát is, ami ugyancsak nagy kiadást jelent. A betakarításra váró 21,5 ezer hektárnyi kukorica termésének felét már behordták. Sem a zöldtömege, sem a csöves kukorica termése nem akkora, hogy pótolja az eddigi terméskiesést. A csövesen letört alig félezer hektárról elért 22,4 mázsás átlag még a felét sem teszi ki a tavalyi hozamnak. Ez komoly nehézségek előszele lehet. Annál is inkább, mert egyre csökken a jószág produktivitása. A tehenenkénti napi fejésátlag egy hét alatt 6 literről 4 literre esett vissza. Már régen megszűnt a hízómarhák súlygyarapodása, egyre kisebb a vágómarha átlagsúlya — mindössze 313 kg-ot tesz ki —, s így a leszerződött 25 ezer tonna marhahús helyett csak 9,1 ezer tonnányit adtak el a gazdaságok. Bár van még nagyszámú eladható hízómarha, annak igen alacsony felvásárlási ára miatt nem hajlandók azt eladni. Jelenleg a leadott hús tonnája csak 9,2 millió karbovanec volt, ami egytizede sincs a tényleges értéknek. A földművesekre nehéz, ha nem a legnehezebb napok várnak október— november folyamán. De ha hozzá akarnak jutni egész évi munkájuk gyümölcséhez, akkor össze kell fogniuk és minden erejükkel befejezni a hátralévő időszak minden feladatát. Andor György KÁKRáTI 5. IGAZSB& 1g_____________ I INTEGRÁCIÓ ÉS DEZINTEGRÁCIÓ A MAI EURÓPÁBAN ! Magyarország gazdasági, politikai esélyeit az európai integráció iránya határozza meg. Ezért különösen fontos, hogy lássuk, milyen irányba halad az európai integráció és abban milyen lehetőségei vannak Közép-Európának. E gondolatot Kulcsár Kálmán akadémikus, az MTA Politikai Tudományok Intézetének igazgatója fogalmazta meg az MTA PTI, a Brüsszeli Szabad Egyetem I Európai Tanulmányok Intézete és a CRITEME Kelet-Európa kutatócsoportja nemzetközi szemináriumán. Az Integráció és dezintegráció a mai Európában ! címmel rendezett kétnapos budapesti szemináriumon Kulcsár Kálmán rámutatott arra, hogy Európában két ellentétes folyamat zajlik. Az egyik az Európai Unió formalizálódott integrációs folyamata, a másik a nemzetállamok, a szeparatizmus újraéledése. A választ arra kell keresni, hogy a világ gazdasági, politikai folyamatainak kihívásait mennyire tudja kezelni a nemzetállam, mennyire van szükség regionális, globális alakulatokra. A tapasztalatok szerint a nemzetállamok jelentősége fokozatosan csökken, szuverenitásukat fokozatosan fel kell adniuk ahhoz, hogy részt vehessenek a nemzetközi kooperációban. Ebből úgy tűnik, hogy az integrációs folyamat a világ különböző pontjain előre halad. Ugyanakkor az európai integráción belül is jelentkeznek gazdasági konfliktusok, amelyek a tradicionális szervezetekhez kapcsolódnak. Kulcsár Kálmán véleménye szerint a jelenlegi helyzetből adódó megoldási lehetőségekkel is foglalkozni kell, egyrészt az Európai Unión belül, másrészt a közép-európai országok számára adott helyzettel. Számítani kell arra, hogy az integráció szélesítése ellen a tagországok részéről viszonylag kisebb ellenállás mutatkozik, de nagyobb az elutasítás a kapcsolatok mélyítése ellen. Magyarország számára az lenne a kedvező, ha mihamarabb befogadná az Unió, és belülről tennének meg mindent a felzárkózás érdekében. A másik lehetőség a kívül való várakozás, ami nehéz helyzet, és ehhez az európai államok támogatására is szükség van. Azt is tudomásul kell venni, hogy az Unión belül is kemény viták folynak a bebocsátásra váró országokkal kapcsolatban. Az biztos, hogy a tagországoknak 1996-ra meg kell teremteniük az Európai Unió új struktúráját - vélekedett Kulcsár Kálmán. KI ERHEZT? ! Egy ismerősöm mesélte nemrég a következőket. Valamikor hobbiból tenyésztett nyulakat, most szükségből, nyugdíjkiegészítésként teszi. Jól jön a hús, mert ha a piacon kellene vásárolnia, kevéske jött védelméből bizony nem telne rá. A bőrt viszont le szokta adni a készletező helyen, ami ugyan sosem volt valami fényes üzlet, mindig is nagyon keveset fizettek érte, de hát csak több a semminél. Most viszont meg már hónapok óta nem vesznek be bért, mert nincs mivel fizetni érte. Ismerősöm szomszédja tanácsára egyenesen a Daróc közelében levő raktárba vitte a terméket, ahol ugyanazzal fogadták, mint az egykori nagypiac melletti átvevőhelyen: nincs pénz. De mert talán megsajnálták az öreget, átvették tőle a bőröket egy elismervény fejében. Azzal, hogy ha lesz miből, kiegyenlítik a számlát. Ez azóta sem történt meg a raktárok jóindulata ellenére sem. Pedig jól jönne most az a kis pénzecske a téli beszerzéshez... Az immár krónikussá váló pénzhiány azonban az érem- nek csak az egyik oldala. A másik, hogy a készletező hivatal nem is igen igyekszik, akar változtatni a helyzeten. Nekik így kényelmesebb. Miért vesződjenek olyasmivel, ami alig hoz valamit a konyhára, hiszen ugyan potom áron veszik be a bőrt a lakosságtól, de kevés haszonnal adnak túl rajta, így korántsem mondható valami jó üzletnek, sokkal inkább nyűgnek. Ami pedig a pénzhiányt illeti, enyhén szólva kétséges, hogy pont erre ne telne, amikor a készletezési főosztály igencsak földuzzasztott lélekszámú hivatalokat tart fenn minden szinten a megyében. Vagy netán éppen ezért fordulhat elő? S hogy mit szólnak hozzá az első számú érdekeltek, a feldolgozók? Van aki azt állítja, hogy a vészjelzések nem jutnak el hozzájuk, mert túl messze vannak egymástól. Mások szerint viszont ők maguk se érdekeltek benne igazán, mert nekik is megvannak a saját problémáik. Különben is hol van az megírva, hogy nyúlszőrkalapot gyártsanak nagy tételekben? Vagy hogy az egészmegyéből hozzájuk szállítsák a nyersanyagot? De nemcsak a bőrátvevésnél vannak furcsaságok, hanem egyéb készletezési ágakon is. Vegyük például a papírhulladék-gyűjtést. Ha régebben meglehetősen sokféle árucikket kínáltak ellenszolgáltatásként az átvevőhelyeken értük — többek között hiánycikknek számító villamossági dolgokat is —, most igencsak szerénynek, sőt inkább szegényesnek mondható a választék. Néhány könyvön, piperecikken, silány kinézetű gyermekholmin és vécépapíron kívül szinte semmi egyéb nem kapható. Még a befőttes üvegek lezárásához szükséges fedelek is eltűntek a polcokról, pedig miből-miből, de azokból mindig volt elég. Nem csoda hát, hogy igencsak gyér a forgalom az átvevőhelyeken. Pedig egyes iparvállalatok nagy nehézségekkel küzdenek a másodlagos nyersanyagok hiánya miatt. És itt úgyszintén az ösztönzés elmaradása a visszahúzó erő. Mert gondoljunk csak bele, hogy valaki gépkocsival viszi el a papírhulladékot az átvevőhelyre, de lényegében semmi olyat nem talál ott, amire szüksége volna. Ha kivár és máskor jön vissza vele, semmilyen garancia nincs arra, hogy közben bővül(het) a választék. Ellenkezőleg. S közben többe kerül a benzin, mint amennyit a hulladékért kap. Nem beszélve arról, hogy a papír ára még mindig nagyon alacsony, ha 500 karbovanecről 600-ra emelték is nemrég. Ez pedig ahhoz vezet, hogy alig van papírfelhozatal az átvevőhelyekre. A logikus az lenne, hogy az egyre mélyülő válság közepette menteni próbálják a menthetőt. De lám, mint ahogyan az iménti példák is szemléltetik, ez a szemlélet korántsem jellemző. A varázsszó: nincs pénz, csodákat művel. Megállhat a tudomány, elmaradhat a számonkérés, a felelősségre vonás. Akár sajnálni is lehet a készletezőket. De ki érti ezt? Kmetty Attila