Kárpáti Igaz Szó, 1994. október-december (75. évfolyam, 97-133. szám)

1994-10-04 / 97. szám

1994. OKTÓBER 4., KEDD Gyors számvetés VALAHOL UTAT VESZTETTÜNK... Az év vége még messze van, így a leltárkészítés ideje sem jött el. (Félő, igazi leltárt ilyen infláció és ennyire mesterségesen alakított árak mellett majd januárban—februárban sem lehet készíteni.) Ám az uralkodó tendenciákra már most felfigyelhe­tünk, esetleg rámutathatunk olyan negatív beidegződésekre, me­lyek sikerként könyvelik el a kudarcot is... — Nem túl erős így ez a megfogalmazás? — kérdezem Cser­­náti Dórát, a zápszonyi gazdaság főagronómusát. — Hitem szerint nem — hangzik a válasz. — Most oda vagyunk azért, hogy a nagyüzemek terven felül a kenyérgabona tonnáinak tucatjait adták el. Hogy lám, milyen jól dolgoztunk, s hogy most van egy kevéske pénzünk! Nem az erőfeszítéseinket akarom le­becsülni, csak azt szeretném, ha szembesülnénk a valósággal, az pedig igencsak elszomorító. Mert valljuk be: a pótlólagos terményeladásra azért kerülhetett sor, mert a gazdaságok a felére, a harmadára csökkentették a korábbi jószágállományt. Ennek pedig nem lehet egyértelműen örülni. Nálunk ugyanis a legegyszerűbb felszámolni valamit, lebontani az istállókat, elkó­tyavetyélni az anyagot. Félő, aztán már soha nem tudjuk újra indítani, amit egyszer leépítettünk. Mi, bár ráfizetéses a jószágtartás, legalább a szintentartást megpróbáljuk, hogy ha egyszer javulnának a körülmények, akkor ne a nulláról induljunk el. — Lesz itt változás? — Kell hogy legyen. Nincs olyan gazdag ország, amelyik megengedheti magának azt a luxust, hogy fejletlenül hagyja mezőgazdaságát. Egy szegény országnak, mint a miénk — lám ez is csak az utóbbi időben derült ki — még inkább arra kell törekednie, hogy korszerű mezőgazdasági termelést folytasson. Ilyen egyszerű a képlet. Ezt politikusainknak könnyű belátni. Félő, ebben a nehéz helyzetben ők sem tehetnek sokat, de nem is nagyon tesznek... — Ezt innen lentről pontosan meg lehet ítélni? — Csakis innét lehet. Nézze, három éve folyamatosan injekciózni kell a nagyüzemeket, hogy csődbe ne jussa­nak. Csak az a baj, hogy a mentőövet mindig akkor dobják be, amikor túl­jutottunk a 24. órán, így aztán fokról fokra leépülünk. Az imént már emlí­tettük az ősziek példáját, térjünk vissza ehhez. Tavasszal — mindig ez a legszegényebb időszak — akkor kap­tunk egy kevéske műtrágyát, amikor azt késő volt kiszűrni. A növényvédő szerek is csak akkor érkeztek meg, amikor már nem tudtunk rámenni a földekre. Mostanában különböző szá­mítások készülnek, azt bizonyítandó, hogy az állam jól megfizeti a gabonát. Én nem vagyok ilyen optimista. Nem­rég rendeltünk meg egy tétel műtrá­gyát, mire egy hónap leforgása alatt a szállítmány megérkezett, a 3 milliós ár majd egyharmaddal 4,4 millióra növekedett. Ha a tél folyamán ugrik egy nagyot az üzemanyag ára, akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad. — Tehát nem a gabonatermesztést kell favorizálni? — Dehogy­nem, azt is kell, ám nézetem szerint az ágazatot hosszú távon a vetőmagtermesztés­­ mentheti meg. (A lucerna és egyéb füvek, valamint a hibridkukorica szaporító­anyaga.) Ezek stratégiai növények, értük takarmányt, üzemanyagot — kedvező cserearányban — mindig lehet kapni. Csakhogy egyre keveseb­ben akarnak ezzel a komoly szaktu­dást, odafigyelést és fegyelmet igénylő ágazattal foglalkozni. Pedig így talán kicsit többet tudnánk fizetni éhbéren tartott dolgozóinknak. S ne feledjük el azt sem, ahol vetőmagtermesztéssel foglalkoznak, ott még többé-kevésbé szervezett munka folyik. Ma már tudjuk, bűn lenne szétverni a mező­­gazdasági vállalatokat, de az is nyil­vánvaló, hogy nem egy lezüllesztett, fegyelmet nem tartó, morálisan tönk­retett kollektívára van itt szükség. Holott néha az az érzésem, hogy állami szinten erre megy ki a játék. — Megindokolná? — Minden esetben ez történik, amikor valakik nem a saját elvégzett munkájukkal arányban jutnak jövede­lemhez. Amikor például a gazdaságból beszállított tejet (1500 kupont fizettek érte) a vajgyárban kannákba töltik és átviszik a szomszédos mintaboltba és ott már 3500 kuponért adják el. Persze azt sem tartom normális do­lognak, ami most itt Zápszonyban történik: a drága tehéntej egy része a kiépítetlen felvásárlóhálózat miatt bizony a malacok vályújába kerül. A szélesre nyitott agrárollóról már eddig is sokat beszéltünk, ám még a mezőgazdasági termékek között is gyakori az aránytévesztés. Nemrég körülbelül egy ára volt az uborkának és a dohánynak. Kérdem én: reális-e egy kilogramm száraz dohánylevél önköltségét egy szintre hozni egy kilogramm uborkáéval? No de ez megszokott dolog, mármint, hogy a konjunkturális tényezők is a zavarkel­tés irányába hatnak. — Túlélési stratégiáik... — Nem mi találtuk ki, de attól még beválhat a következő elgondolás: az amúgy szegényesre sikeredett zöld­­ségtermésünket teljes egészében a konzervgyárban dolgozzuk fel. Mert nincs értelme a paradicsomot, a pap­rikát elkótyavetyélni bagóért. Akkor, amikor amúgy is van egy kis pénzünk. Majd tavasszal dobjuk piacra, amikor a fizetési keretet is úgy kell össze­kaparni... — Ezen a vonalon hol kellene elkezdeni a rendteremtést? — A mezőgazdaság és az élelmi­szeripar tekintetében a felvásárlásnál, a feldolgozó ipar támogatásával. Mi­előbb komoly árrendezést kell végre­hajtani. Mit gondol, azok a tehenek, amelyek három évvel ezelőtt 4 ezer liter tejet adtak, most miért álltak le kétezernél? Pontosan az abrak miatt, amit az állattenyésztő sajnál odatenni a jászolba, mert tudja, hogy ezzel is a ráfizetést növeli. — Farmerkérdés... — A farmerekkel kapcsolatban sok elhamarkodott döntés született. Ma már nyilvánvaló, hogy a farmer is csak akkor boldogul, ha az állam ma szerződik bizonyos termékek előállí­tására. S az állam megelőlegezi a költségek egy részét. Különben nem életképes a dolog. Láttam az idén olyan 15—20 hektáros farmerek által bérelt parcellát, amelyiknek a fele sem volt megművelve. Jóformán még ka­szálónak sem használták ezt a részt, mivel azt legalább műtrágyázni kel­lene. Ami ugye mostanság drága dolog. Szóval elmondhatjuk, hogy valahol (itt is) utat vesztettünk... Kovács Elemér Egy hét a mezőgazdasági nagyüzemekben EZER JAVÍTÁSRA VÁRÓ TEHERAUTÓ Némi késéssel ugyan, de a statisztikai hivatal is reagált az ősz beköszöntőre. Igaz, hogy a helyzetet a mi számunkra a Kárpátokon túli (keleti) megyék ég­hajlati körülményeinek megfelelően — hol korábban, hol meg későbben — vizs­gálja, a folyamatot azonban több-keve­sebb hűséggel tükrözi. Mit látunk hát a legutóbbi jelentésekből? Nézzük meg először a gépek készen­létéről szóló adatokat. Mindenekelőtt a betakarítás menetét, az értékesítést leg­inkább befolyásoló szállítóeszközök, a tehergépkocsik állapotát. Összdarabszá­­muk 4289-re nőtt, de anélkül, hogy mi­nőségük javult volna. Ugyanis nem újak­kal, hanem a hadseregből kiöregedett, generálozott gépekkel gyarapodott az autópark. Ezek közül ezer darab még mindig javításra szorul. Ezek ugyan je­lentős vonóerő gyarapodást jelentenek, anélkül azonban, hogy a minőségi javu­lást segítenék elő. Működtetésük a mai helyzetben gazdaságtalan. Annál is in­kább, mert a szeptemberi adatok szerint a­ nagyüzemek raktáraiban már csak 690 tonna benzin van, ami a felét is alig teszi ki a tavalyi, ugyancsak hiányos, időarányos tartaléknak. A mai fogyasz­tásból kiindulva pedig csak mindössze néhány napra elegendő. Szeptemberig a nagyüzemek 18,2 ezer tonna gázolajat vásároltak. Ebből azonban mindössze 4,3 ezer tonnányi volt az a mennyiség, amit a leszerződött és az állam által lekötött termény ellen­értékeként megkaptak. A távlati kilátá­sok sem reménykeltőek. Ez különösen az őszi időben fontos szempont, amikor rengeteg a szállítani való a mezőgaz­daságban. Még ki kell szállítani az egész burgonyatermést, minden kukoricát, si­lót, gyümölcsöt és szőlőt a kertekből. A szállítás útjának megrövidítése ér­dekében fel kellene használni a vidéken meglévő készletezési helyeket, hűtőhá­zakat, bőrgyárakat, aszalóüzemeket, konzervgyárakat stb. Tekintettel azon­ban arra, hogy eddig a szállítási költsé­geket a készletező vállalat teljes egé­szében megtérítette, a termelőüzemek nem készültek fel. Nem is szívesen teszik ezt, mert a szállításért azonnal kell fi­zetni, míg a leadott termékért járó pénz­re hónapokig kell várni. Az aszályos nyár miatt gyenge lesz a termés — jelentette be Ivan Maszla­­kevics, a szőlő- és gyümölcstermesztő és feldolgozó üzemek vezérigazgatója.­­ Az utóbbi napokban hullott csapadék sem segített a helyzeten, hiszen a ned­vesség hatására a bogyókba került víz csak hígította a cukortartalmat, az asza­lódon szemek héja kicsattant, fellépett a zöldrothadás. Tovább romlottak a ter­méskilátások. Ez ellen védekezve, a déli lejtőkön megkezdték a csemegeszőlő szüretelé­sét. A nagyobb szőlőtermelő üzemekben arra gondolnak, hogy a napokban hoz­zálátnak a borszőlő szüreteléséhez, noha még a minimális cukortartalom sincs meg a bogyókban. Régebben ez nem okozott gondot, hiszen a bőrgyárak any­­nyi cukrot kevertek a musthoz, amennyit szükségesnek találtak. Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Ne­hezebben beszerezhető a cukor és rá­fizetésessé teszi a bort is... A megnövekedett termelési és szállí­tási költségek miatt lefékeződött az al­ma- és szilvakészletezés is. A meglévő hűtő- és aszalókapacitás továbbra is ki­használatlanul áll. A megnövekedett áron a kereskedelem nem hajlandó át­venni a gyümölcstermést és a termelők sem vághatnak bele a bizonytalanba! Nem is beszélve arról, hogy most további kiadások várnak a földművesekre. Szük­ségük van jelentős pénztartalékokra. Hi­szen a már értékesített termékeikért sem kapták meg a pénzüket. S még be kell takarítaniuk a kukoricát is, ami ugyan­csak nagy kiadást jelent. A betakarításra váró 21,5 ezer hektárnyi kukorica ter­mésének felét már behordták. Sem a zöldtömege, sem a csöves kukorica ter­mése nem akkora, hogy pótolja az eddigi terméskiesést. A csövesen letört alig fél­ezer hektárról elért 22,4 mázsás átlag még a felét sem teszi ki a tavalyi ho­zamnak. Ez komoly nehézségek előszele lehet. Annál is inkább, mert egyre csökken a jószág produktivitása. A tehenenkénti napi fejésátlag egy hét alatt 6 literről 4 literre esett vissza. Már régen meg­szűnt a hízómarhák súlygyarapodása, egyre kisebb a vágómarha átlagsúlya — mindössze 313 kg-ot tesz ki —, s így a leszerződött 25 ezer tonna marhahús helyett csak 9,1 ezer tonnányit adtak el a gazdaságok. Bár van még nagyszá­mú eladható hízómarha, annak igen ala­csony felvásárlási ára miatt nem hajlan­dók azt eladni. Jelenleg a leadott hús tonnája csak 9,2 millió karbovanec volt, ami egytizede sincs a tényleges érték­nek. A földművesekre nehéz, ha nem a legnehezebb napok várnak október— november folyamán. De ha hozzá akar­nak jutni egész évi munkájuk gyü­mölcséhez, akkor össze kell fogniuk és minden erejükkel befejezni a hátralévő időszak minden feladatát. Andor György KÁKRáTI 5. IGAZSB& 1g_____________ I INTEGRÁCIÓ ÉS DEZINTEGRÁCIÓ A MAI EURÓPÁBAN ! Magyarország gazdasági, politikai esélyeit az európai integráció iránya ha­tározza meg. Ezért különösen fontos, hogy lássuk, milyen irányba halad az európai integráció és abban milyen lehetőségei vannak Közép-Európának. E gondolatot Kulcsár Kálmán akadémikus, az MTA Politikai Tudományok Inté­zetének igazgatója fogalmazta meg az MTA PTI, a Brüsszeli Szabad Egyetem I Európai Tanulmányok Intézete és a CRITEME Kelet-Európa kutatócsoportja­­ nemzetközi szemináriumán. Az Integráció és dezintegráció a mai Európában ! címmel rendezett kétnapos budapesti szemináriumon Kulcsár Kálmán rámutatott arra, hogy Európában két ellentétes folyamat zajlik. Az egyik az Európai Unió formalizálódott integrációs folyamata, a másik a nemzetállamok, a szeparatizmus újraéledése. A választ arra kell keresni, hogy a világ gazdasági, politikai folyamatainak kihívásait mennyire tudja kezelni a nemzetállam, mennyire van szükség regionális, globális alakulatokra. A tapasztalatok szerint a nemzetállamok jelentősége fokozatosan csökken, szuverenitásukat fokozatosan fel kell adniuk ahhoz, hogy részt vehessenek a nemzetközi kooperációban. Ebből úgy tűnik, hogy az integrációs folyamat a világ különböző pontjain előre halad. Ugyanakkor az európai integráción belül is jelentkeznek gazdasági konfliktusok, amelyek a tradicionális szervezetekhez kapcsolódnak. Kulcsár Kálmán véleménye szerint a jelenlegi helyzetből adódó megoldási lehetőségekkel is foglalkozni kell, egyrészt az Európai Unión belül, másrészt a közép-európai országok számára adott helyzettel. Számítani kell arra, hogy az integráció szélesítése ellen a tagországok részéről viszonylag kisebb ellenállás mutatkozik, de nagyobb az elutasítás a kapcsolatok mélyítése ellen. Magyar­­ország számára az lenne a kedvező, ha mihamarabb befogadná az Unió, és belülről tennének meg mindent a felzárkózás érdekében. A másik lehetőség a kívül való várakozás, ami nehéz helyzet, és ehhez az európai államok támo­gatására is szükség van. Azt is tudomásul kell venni, hogy az Unión belül is kemény viták folynak a bebocsátásra váró országokkal kapcsolatban. Az biztos, hogy a tagországoknak 1996-ra meg kell teremteniük az Európai Unió új struktúráját -­ vélekedett Kulcsár Kálmán. KI ERH­EZT? ! Egy ismerősöm mesélte nemrég a következőket. Vala­mikor hobbiból tenyésztett nyulakat, most szükségből, nyugdíjkiegészítésként teszi. Jól jön a hús, mert ha a piacon kellene vásárolnia, kevéske jött védelméből bizony nem telne rá. A bőrt viszont le szokta adni a készletező helyen, ami ugyan sosem volt valami fé­nyes üzlet, mindig is nagyon keveset fizettek érte, de hát csak több a semminél. Most viszont meg már hónapok óta nem vesznek be bért, mert nincs mivel fizetni érte. Isme­rősöm szomszédja tanácsára egyenesen a Daróc közelében levő raktárba vitte a terméket, ahol ugyanazzal fogadták, mint az egykori nagypiac mel­letti átvevőhelyen: nincs pénz. De mert talán megsajnálták az öreget, átvették tőle a bőröket egy elismervény fejében. Az­zal, hogy ha lesz miből, ki­egyenlítik a számlát. Ez azóta sem történt meg a raktárok jóindulata ellenére sem. Pedig jól jönne most az a kis pén­zecske a téli beszerzéshez... Az immár krónikussá váló pénzhiány azonban az érem-­ nek csak az egyik oldala. A másik, hogy a készletező hi­vatal nem is igen igyekszik, akar változtatni a helyzeten. Nekik így kényelmesebb. Mi­ért vesződjenek olyasmivel, ami alig hoz valamit a kony­hára, hiszen ugyan potom áron veszik be a bőrt a lakos­ságtól, de kevés haszonnal ad­nak túl rajta, így korántsem mondható valami jó üzletnek, sokkal inkább nyűgnek. Ami­­ pedig a pénzhiányt illeti, eny­hén szólva kétséges, hogy pont erre ne telne, amikor a kész­letezési főosztály igencsak föl­duzzasztott lélekszámú hiva­talokat tart fenn minden szin­ten a megyében. Vagy netán éppen ezért fordulhat elő? S hogy mit szólnak hozzá az első számú érdekeltek, a fel­dolgozók? Van aki azt állítja,­­ hogy a vészjelzések nem­ jut­nak el hozzájuk, mert túl messze vannak egymástól. Mások szerint viszont ők ma­guk se érdekeltek benne iga­zán, mert nekik is megvannak a saját problémáik. Különben is hol van az megírva, hogy nyúlszőrkalapot gyártsanak nagy tételekben? Vagy hogy az egész­­megyéből hozzájuk szállítsák a nyersanyagot? De nemcsak a bőrátvevésnél vannak furcsaságok, hanem egyéb készletezési ágakon is. Vegyük például a papírhulla­dék-gyűjtést. Ha régebben meglehetősen sokféle árucik­ket kínáltak ellenszolgáltatás­ként az átvevőhelyeken értük — többek között hiánycikk­nek számító villamossági dol­gokat is —, most igencsak sze­rénynek, sőt inkább szegé­nyesnek mondható a válasz­ték. Néhány könyvön, pipere­cikken, silány kinézetű gyer­mekholmin és vécépapíron kí­vül szinte semmi egyéb nem kapható. Még a befőttes üve­gek lezárásához szükséges fe­delek is eltűntek a polcokról, pedig miből-miből, de azokból mindig volt elég. Nem csoda hát, hogy igencsak gyér a for­galom az átvevőhelyeken. Pe­dig egyes iparvállalatok nagy nehézségekkel küzdenek a másodlagos nyersanyagok hi­ánya miatt. És itt úgyszintén az ösztön­zés elmaradása a visszahúzó erő. Mert gondoljunk csak be­le, hogy valaki gépkocsival vi­szi el a papírhulladékot az át­vevőhelyre, de lényegében semmi olyat nem talál ott, amire szüksége volna. Ha ki­vár és máskor jön vissza vele, semmilyen garancia nincs ar­ra, hogy közben bővül(het) a választék. Ellenkezőleg. S köz­ben többe kerül a benzin, mint amennyit a hulladékért kap. Nem beszélve arról, hogy a pa­pír ára még mindig nagyon alacsony, ha 500 karbovanec­­ről 600-ra emelték is nemrég. Ez pedig ahhoz vezet, hogy alig van papírfelhozatal az át­vevőhelyekre. A logikus az lenne, hogy az egyre mélyülő válság közepet­te menteni próbálják a ment­hetőt. De lám, mint ahogyan az iménti példák is szemlélte­tik, ez a szemlélet korántsem jellemző. A varázsszó: nincs pénz, csodákat művel. Meg­állhat­ a tudomány, elma­radhat­ a számonkérés, a fe­lelősségre vonás. Akár sajnál­ni is lehet a készletezőket. De ki érti ezt? Kmetty Attila

Next