Kárpáti Igaz Szó, 2004. július-szeptember (85. évfolyam, 95-144. szám)
2004-08-07 / 115-116. szám
KÁRPÁTI G. IGAZ SZÓ Szombati tárca Ismét egy kocka a régi Kárpáti Igaz Szó történetéből. A negyvenes évek végén, ötvenesek elején lapunknál dolgozni kész zsákbanfutás volt. Sem szótáraink (pedig akkoriban az ukrán újság fordításaként jelentünk meg), sem magyar szakkönyveink, beszerzésük Magyarországról pedig lehetetlen volt: a határ még évekig hermetikusan lezárva! Lapok sem jöttek be odaátról, így fogalmunk sem lehetett arról, hogy is írják latin betűvel egyegy nyugati politikus nevét (mert persze oroszul kaptuk a TASZSZ-tól a külpolitikai anyagokat), pedig köztudott, hogy az európai nyelvekben az ugyanúgy ejtett szavak többféleképpen is leírhatók. Hát, megtippeltük, és vagy eltaláltuk, vagy sem. De a helyesnek vélt megoldásokat jegyzékbe foglaltuk, hogy legalább egyformán használjuk őket a jövőben. Nagy gondban voltunk akkor is, mikor megjelent a mezővédő erdősávokról szóló rendelet több tucat botanikai névvel, s mi csak kevésnek tudtuk a magyar megfelelőjét. Ha az orosz elnevezés fordítható volt, átültettük szó szerint (»medve diófa«), ha pedig egyszerű betűsorból állt, semmi kézzelfogható jelentéstnem hordozott, akkor a fordító kipontozta a helyét, s mint olvasószerkesztőnek, nekem volt a feladatom, hogy oda beírjak valamit. Hát kreáltam szépen hangzó szavakat (már csak egyre emlékszem: »kevély«). De a legnagyobb baj akkor szakadt ránk, mikor közölni kellett Sztálin egyik hattyúdalát, »A marxizmus és a nyelvtudomány kérdései«-t. A szerző, persze, nem volt nyelvész. De az ország tudományos világában akkor ádáz harcok dúltak ellentétes nézetek között, és a derék akadémikusok természetesen (és kötelezően) »a nagy Sztálin«-t kérték fel döntnöknek. Ő pedig elfogadta az egyik elméletet (rendszerint a hibásat, mint a botanikában a Liszenkóét), azután, mint hírlett, a favorizált tudóssal megíratta a nagy opust a másik tábor ellen, s ez Sztálin műveként jelent meg. Hát így lépett elő az öreg nyelvésszé is. Különben ebben az írásában egy akkor már nem élő ismert filológus, Nyikolaj Marr követőire szórt villámokat. Persze, a nagyfőnök fényes elméjének kisugárzását nekünk is közölnünk kellett. De milyen körülmények között! A TASZSZ-nak rendelkezési joga volt a lapokkal. Amit kötelezőnek jelölt meg, azt még a folyószámba be kellett tenni. És ezeket a fontos anyagokat rendszerint késő este vagy éjjel kezdték adni. A már elkészített lapot kellett felbontani vagy teljesen széjjelszedni. Alaposan elkéstünk a munkával. Ilyenkor - szerkesztőségi szakszóval - azt mondtuk, hogy »úszik az újság«, »úszunk«. Bizony, bizony, akkor is csillagos volt már az ég, mikor nyakon öntöttek bennünket az újabb sztálini művel. A lapzárta régen megvolt, a gárda szétszéledt, már csak műszaki vezetőnk, Pfeffer ült ott a nyomdában, neki ugyanis a lap nyomását is figyelemmel kellett kísérnie. Hanem az öreg agglegény, furcsa mód, szerette ezeket az »úszásokat«. Ilyenkor elemében volt. Lázasan szervezte a munkát. Szükség volt rá! Hát most is leszedette a már javában üzemelő rotációs gépről a betüjémből kiöntött oldalakat, maga pedig elindult a várost járni, hogy valamiképp összeverbuválja a munkatársakat. Igen ám, de csupa fiatal dolgozott akkor a szerkesztőségben, és szombat este: ki merre? Végül négyünket sikerült összeszednie: a leendő feleségemet, a barátnőjét, Koreny Katit, Jendrék Ödön kollégánkat és persze, engem.___________________________ No, neki a négy újságoldal fordításának! Jendrék Katinak diktál, én a másik hölgynek, ami nem kis öröm számomra, hiszen már rég nem vagyok közömbös iránta, s most így, együtt, éjszaka, bizalmas légkörben... És érdekes: a nehéz megpróbáltatás ellenére csuda jó kedvünk van, mind hajdan, gimnazista korunkban az (akkor még ritka) ötödik órán, mikor már mindenki fáradt, és csak bolondozni van kedve. Se szótár, se szakkönyv... Ödivel megtanácskozzuk a problémákat, a számunkra ismeretlen kifejezések mindegyikére kitalálunk valamit. Ha nem jó, Sztálin és a TASZSZ lelke rajta! Reggelre kész is lettünk. Órák alatt összehoztuk azt, amin a szakfordítók talán hetekig spekuláltak. Az utolsó oldalt is leküldtük a nyomdába. Ez volt a Kárpáti igaz Szó történetének legnagyobb »úszása«. A lap, persze, hatalmasat késett, csak vasárnap nyomtatták, de hajnalra így sem lett kész, az aznapi expedíciót már nem érte el, így csak hétfőn kézbesítették. Mindegy lett volna, ha az anyagot a következő számban hozzuk. Csak akkor mi, négyen, szegényebbek lettünk volna egy »hőstettel«. Balla László Gyökerek 2004. augusztus 7., szombat A KÁRPÁTI IGAZ SZÓ galériája — Bokros Birman Dezső A múlt század első felének egyik legkiválóbb magyar szobrászaként tartják számon. A mindennapi élet jelenségeire érzékenyen figyelő és azokra reagáló alkotók sorából való. Bokros Birman Dezső (1889-1965) tanulmányai idején igyekezett minden lehető ismeretet megszerezni, ami a szoborkészítés kulisszatitkai közé tartozik, ám amikor egy bizonyos pillanatban úgy ítélte meg, hogy művészi elképzeléseinek a kevéssel sokatmondás felel meg a legjobban, egy éles fordulattal stílust váltott, könnyűszerrel hagyta el a fölösleges »terheket«... Pályájának kezdő szakaszában leegyszerűsített, sokban az ókori egyiptomi szobrokra emlékeztető sima, nyugodt, kiegyensúlyozott formákat helyezte előtérbe. De az első világháborút követően a keserű élmények hatására I I. sok mindent másképp kezdett látni-érzékelni. Ő maga így ír erről: »Mint ahogy a halkan felröppenő vörös rakéta széttépi a csillagtalan éjszaka sötétségét, úgy szaggatták le rólam a véres borzalmak a tegnapok üres légruháit. Egész elmúlt életem a semmibe hullt. Nevelés, oktatás, minden, amit tanultam Pesten és Párizsban, Michelangelo is eltűnt az élet nagy süllyesztőjében.« Kemény akaratú, hajlíthatatlan jellemű ember volt. Meggyőződéséhez nyakasan ragaszkodott, még akkor is, ha az nem vált előnyére, így a két világháború közötti periódusban volt mersze ahhoz, hogy megkérdőjelezze a magyarság a világháborúban való részvételének célját, ésszerűségét, expresszív műveinek sokaságában bemutassa az ártatlan emberek szenvedését. E korszak végén mintázta meg az embertelenség, az esztelen pusztítás egyik névtelen áldozatát Rokkant katona címmel. Nem nagyméretű, de annál szuggesztívebb erejű szobor. A megbicsakló, rogyadozó lábbal lépni próbáló, csaknem felbukó, frontot megjárt öreg harcos egyik kezével botnak használt, törött kardjára támaszkodik. Katonazubbonyának másik ujja üresen lóg, egészen testéhez simulva. Ágyúgolyó, szpanell, vagy ki tudja, milyen egyéb lövedék csonkolta ezt a karját tőből... A magyar szobrászat egyik - kordokumentumként is jelentős - alkotását formázta meg a művész. Szánalmat ébreszt és egyben ítélkezik. A vérontás, a mindenkori háborúk felett. _____________________Barát Mihály Bokros Birman Dezső: Rokkant katona. Legendák nyomában Bárka a hegynyeregben Ötezer méteres, szédítő magasságokba nyújtózkodó, szikrázó hókoronát viselő kihunyt vulkán tornyosul fenségesen az Örmény-fennsík roppant hullámokat vető hegytengere fölé. Ez a kétcsúcsú Ararát, az emberi történelem élpúk leglegendásabb hegye, melynek két csúcsa között, a mikor több, mikor kevesebb hó által borított hegynyeregben - olvadások alkalmával - mintha egy sötét hajótest bukkanna ki (legalábbis részben) a fehér lepel alól. Ez lenne Noé bárkája? - vetődhet fel a kérdés... Amint a Biblia írja, a szárazföldeket elbontó özönvíz (valószínűleg egy kozmikus eredetű, a földgolyót többször is körbejáró, gigantikus dagályhullám) elcsitulásakor, a hatalmas hullámhegy fokozatos csökkenése során itt, az Araráton feneklett meg Noé bárkája. A Kr. e. III. században élt babiloni pap, Beroszszosz feljegyezte, hogy e korai időkben nemegyszer vállalkozó kedvű emberek kapaszkodtak fel az ősi hajóhoz, hogy egy kis szurkot kaparjanak le az oldaláról, s amulettként hordják azt. Ám amikor a modern időkben, a XIX. században európai hegymászók meghódították az Ararátot, nyomát sem találták a bárkának. Ami természetesen nemcsak a váltakozó vastagságú hó- és jégtakaró, hanem a tájon nem ritka földrengések számlájára is írható. 1883-ban ugyanis, miután egy földrengés lesodorta a hegy egy részéről a talán egy korábbi katasztrófa nyomán odakerült kőzettörmeléket, a helyszínre siető török kárfelmérő bizottság ismét felfedezte a jégből részben kiemelkedő, megfagyott, s így a korhadástól megmenekült fahajót. Majd a belsejébe lépve, rábukkantak egy hat és fél méteres, válaszfalak által különálló fülkékre osztott rekeszre, s a hajó fekvéséből azt a következtetést vonták le, hogy az egy gleccser jegébe fagyva, azzal együtt csúszik lefelé a hegy oldalán. Jelentették is, hogy megtalálták Noé bárkáját, ám később megint csak belephette a hó a leletet, mert az első világháborúig senki sem látta viszont a legendás hajót. 1914-ben aztán kitört a háború, melynek során a kaukázusi orosz - török fronton is kirobbantak a harcok. 1916 késő nyarán pedig az Araráttól 25 kilométernyire lévő légibázison szolgáló cári vadászpilóták, megkerülve a hegyet - ha igaz -, újból felfedezték a bárkát, melynek boltozatosan kiképzett fedélzetén csak egy keskeny, vízszintes tetőjáró futott végig, zömök árbocokkal, mintha építői számítottak volna rá, hogy hatalmasra korbácsolt hullámok csaphatnak majd át a hajótest fölött. Arra is felfigyeltek, hogy szokatlanul nagy ajtó nyílt a belsejébe. A katonák jelentést tettek a kormánynak a felfedezésről, a cár pedig expedíciót küldött a bárka tüzetesebb megvizsgálására. A kutatók több száz kis fülkét, kalitkasorokat tartalmazó helyiségeket, valamint gerendákból - egyesek vastagsága elérte a 60 centimétert -egyberótt, hatalmas karámokkal felosztott, jókora rekeszeket találtak a faalkotmány belsejében. A hegytetőn pedig megtalálták azokat, a hajó egyik oldalából hiányzó gerendákat, melyeket valakik az ősidőkben felvonszoltak a csúcsra, hogy esetleg egy kis kegyhelyet építsenek belőlük. A kis építményt viszont később - az égésnyomok tanúsága szerint -elpusztította a talán villámcsapás okozta tűz. A feltárásról készült jelentés azonban eltűnt a polgárháború viharában. Az eseményeket egy emigráns orosz pilóta mondta el 1940-ben, a Los Angeles-i New Eden magazinnak adott interjújában, s más volt cári tisztek is hasonlóképp emlékeztek vissza az Araráton felfedezett hajóra, valamint a részletes feltárására kiküldött expedícióra. Később, a második világháború idején egy szovjet katonai pilóta is látta a bárkát, s a jelentése nyomán a rejtélyes tárgyat megvizsgáló felderítők több mint 120 méter hosszúnak becsülték a faalkotmányt. Összehasonlításképp: a Biblia 450 láb hosszúnak úja le Noé bárkáját, s a 450 láb 135 méternek felel meg... Az orosz, illetve szovjet repülősök mellett a világháború után az Ararát fölött köröző török, illetve a törökországi adanai támaszponton szolgáló amerikai pilóták is megpillantották a hajót. Ám ekkor - nyilván az újból megvastagodott hóréteg miatt - már csak egy harminc méter hosszú, 9-12 méter széles részlet látszott ki a szinte mindent belepő fehér takaró alól. Egy földi erőforrás-kutató műhold 1974-ben készített felvételén is látható a hegyen fekvő, hatalmas tárgy. Fernand Navarra, francia hegymászó pedig az 1950-es években fadarabokat vágott le a hegytetőn a hó alól kibukkanó gerendákból, majd radiokarbon vizsgálatnak vetették alá a mintákat, melyek kora eszerint 7000 év... Kr. e. 5000 körül, ebben a hozzánk viszonylag közeli időpontban, a mi civilizációnk hajnalán zúdult volna a szárazföldekre a vízözön? Nem vett-e igénybe sokkal hosszabb időt az élővilág regenerálódása, s nem egy hibás vizsgálat eredménye a fenti számadat? Izgalmas kérdések ezek, s nem az egyedüliek. A vidék légi feltérképezése során repülőgépről lencsevégre kaptak egy, az Araráttól több mint húsz kilométerre emelkedő hegy jegébe mélyedő, hajó alakú lenyomatát, melynek hossza megegyezik Noé bárkájának a hosszúságával. Ez, persze, véletlen egybeesés is lehet, s a mélyedést a felfedezés után megvizsgáló expedíciók arra a következtetésre jutottak, hogy a lenyomat csak a természet egyik »tréfája«. Ám a későbbi ásatások fosszilizálódott fára bukkantak a jég alatt. Egy nagy, fából készült tárgy feküdt volna valaha a mélyedésben, vagy belesüllyedt a jégbe, s még mindig ott hever a lenyomat alatt? Ebben az esetben miféle tárgyról lehet szó? Hajdani örmény szerzetesek építettek volna itt egy bárka alakú templomot?... Az Ararát és környéke még messze nem tárta fel ősrégi titkait... Lajos Mihály Az 5156 méter magas Ararát. Mit rejt a jég a hegytetőn?_________________________ Kalendárium Agíítogogtlek nétogettije Augusztus eleje bővelkedik jeles napokban, melyekhez több néphagyomány is kapcsolódik. Az egyik legismertebb ünnepet, az augusztus 6-ára eső Urunk színeváltozását a keleti egyház már a VI. században megülte. Sőt, a karácsony, a húsvét és a pünkösd után ezt tekintette és tekinti a legszentebbnek. A nyugati egyházban az első ezredforduló közeledtével kezdték számontartani, összefüggésben Krisztus 1000-re várt visszatérésével. Hivatalos ünneppé III. Calixtus pápa emelte Hunyadi Jánosnak a törökök fölött aratott nándorfehérvári győzelme emlékére. Az összekapcsolást az indokolta, hogy az 1456. július 22-i magyar győzelem híre két héttel később, éppen augusztus 6-án érkezett meg Rómába. Urunk színeváltozását a gyümölcs- és szőlőművelő vidékek ünnepelték a legnagyobb buzgalommal. Ez természetesen nem volt véletlen, ugyanis ebben az időszakban kezd színében változni a szőlő és sok más gyümölcs. Az augusztus 7-ére eső Donát napjának névadóját a szőlőskertek, a szőlősgazdák védőszentjeként tisztelték. A régiek is tudták, hogy a szőlő különös gondoskodást igényel. A jó termés érdekében ezért is igyekeztek minél több szent»segítségét« ehhez igénybe venni Donáthoz elsősorban a villámcsapás és a jégeső távoltartásáért imádkoztak. A szőlőkben szobrokat, kápolnákat állítottak tiszteletére. Sok esetben a falvak és városok harangjait is neki szentelték, abban a hitben, hogy a harangzúgásvisszaveri” a mennydörgést és mindazt, ami azzal jár. Szent Domonkos névnapja augusztus 8-ára esik a kalendáriumban. Az egyik legenda szerint egy ízben vacsorához készülődött, de nem volt kenyere. Ekkor két angyal jelent meg kenyérrel megpakolva. A kenyeret Domonkosnak adták, majd eltűntek. A csoda értelme nem más, mint hogy a szent névünnepe táján Dél-Európa malmai már szorgalmasan őrölnek, jelezvén, hogy vége a kenyértelen napoknak, s itt az új kenyér. Augusztus 10-e Szent Lőrinc napja. Mivel a legendája szerint tűzhalált szenvedett, elsősorban a tűzoltók, a tűzzel foglalatoskodók (cukrászok, pékek) hívták segítségül. Elsősorban égési sebek gyógyulásáért fordultak hozzá. Ünnepe a földműves nép körében határnapnak számított, amit egy szólás is jelez: »belepisilt Lőrinc a dinnyébe". Azaz a Lőrinc-nap után szedett dinnye már ízetlen. Az augusztus 10-i Lőrinc a január 22-i Vincével sajátos párt alkot. Mindketten spanyol születésűek, s mindketten diakónusok voltak. A fennmaradt ábrázolásokon Lőrinc és Vince is rostéllyal szerepel. Sőt, még a nevük is hasonló jelentésű. Ez azért figyelemre méltó, mivel a két szent kapcsolatáról a magyar néphagyomány is tud. Egykor mind Vince, mind Lőrinc napjából jósolt a nép a szüretre vonatkozóan. A hazai vincellérek ennek megfelelően sokfelé Lőrincet is tisztelték. Tóth Viktor